Horváth Attila a legfontosabb magyar szövegírók egyike. Dolgozott többek között a 100 Folk Celsiussal, Balázs Fecóval, a Bojtorjánnal, Deák Bill Gyulával és a Piramissal is. Ma a vele készült életútinterjúból közlünk egy részletet.
Dragojlovics Péter:
Amikor 1977 nyarán hazatértél Varsóból, már létezett a Piramis-jelenség. Milyen volt ezzel szembesülni, és hogy élted meg ezt az őrületet? [...] Mit szóltál a médiában zajló vitákhoz? Kell-e nekünk Piramis-brigád, Révész-örs, satöbbi?
Horváth Attila:
Azokon röhögtem. Mi következetesen abba az irányba mentünk el, amit a Taurusban kezdtünk, lásd például a Megátkozott ember című dalt. Valami miatt a csövesek magukénak érezték ezt, elkezdték a zenekart isteníteni, egy kemény mag mindenhová követte az együttest. Hirtelen látótérbe kerültek azok, akik addig háttérben léteztek. Természetesen a hatalom, a rendőrség azt mondta, hogy ezt a jelenséget a Piramis hozta létre, mert amíg a zenekar nem volt, addig nem létezett. Holott dehogyisnem, csak nem vették észre. És ezek a dalok, főleg a Kóbor angyal, az Őszintén akarok élni, illetve a Ha volna két életem a lírai vonalról, valóságos csöves-himnuszok lettek. A zenekar ki volt tiltva több megyéből, de olyan szinten, hogy Komárom megyén keresztül sem utazhatott. [...] Ha Győrben volt koncert, kerülő úton kellett menni. Engem zavart, hogy a Piramis nyakába varrták az egész csöves-jelenséget, nem megköszönték, hogy felhívja a figyelmet egy létező társadalmi problémára, hanem azt állították, hogy ő okozza azt, és azonnal lőttek rá. Aztán az, hogy kell-e Piramis-brigád meg Som-örs, olyan vitákat generált, amiket baromira komolyan vettek, és emiatt elsikkadt az, hogy ez egy zenekar. Arról miért nem beszélünk? A zenéről szó sem esett, csak a jelenségről. Ez egy nagyon jó együttes volt, de a közönségen kívül senki sem vette észre.. [...] A dolog másik része az a megszámlálhatatlan levél, ami naponta özönlött. Mindig Pinyókánál landoltak egy nagy ruháskosárban, az ő apja válaszolta meg ezeket, mert a zenekarból senkinek nem volt erre ideje. Én gyakran olvasgattam őket, és megdöbbentő volt, hogy fiatal kölykök a legsúlyosabb, legégetőbb problémáikkal hozzánk fordulnak, mert rajtunk kívül nem volt kinek elmondaniuk őket. Ilyeneket írtak a gyerekek, hogy „se otthon, se az iskolában nem figyel rám senki, nincs kinek elmondanom a bajaimat”. Voltak egészen súlyos, illetve gyerekes dolgok is ezekben a levelekben, például „ma egyest kaptam matekból, de senkinek nem merem elmondani, csak nektek, világgá fogok menni, mert nem merem megmutatni a bizonyítványt”. Azt bizonyították ezek a levelek, hogy itt van megint egy generáció, és senki sem törődik velük, nem veszik őket emberszámba. Egy idő után már képtelen voltam olvasni a leveleket, mert annyira elszorult a szívem, hogy mennyire magukra vannak hagyva ezek a fiatalok, és egyre inkább nőtt bennem a felelősségérzet, hogy hozzájuk kell szólni, értük kell ezt csinálni. Hogy igenis meg kell őket hallgatni, fontos, hogy valaki beszél a színpadon a gondjaikról. Ez leírhatatlan, megrázó tanulság és tapasztalat volt. A Piramis nem kicsi értéke volt a zenei életnek, kár, hogy erről esett a legkevesebb szó, a balhékról, a mellékes dolgokról beszéltek.
