Horváth Attila a legfontosabb magyar szövegírók egyike. Dolgozott többek között a 100 Folk Celsiussal, Balázs Fecóval, a Bojtorjánnal, Deák Bill Gyulával és a Piramissal is.  Ma a vele készült életútinterjúból közlünk egy részletet.

Dragojlovics Péter:
Amikor 1977 nyarán hazatértél Varsóból, már létezett a Piramis-jelenség. Milyen volt ezzel szembesülni, és hogy élted meg ezt az őrületet?  [...] Mit szóltál a médiában zajló vitákhoz? Kell-e nekünk Piramis-brigád, Révész-örs, satöbbi?

Horváth Attila:
Azokon röhögtem. Mi következetesen abba az irányba mentünk el, amit a Taurusban kezdtünk, lásd például a Megátkozott ember című dalt. Valami miatt a csövesek magukénak érezték ezt, elkezdték a zenekart isteníteni, egy kemény mag mindenhová követte az együttest. Hirtelen látótérbe kerültek azok, akik addig háttérben léteztek. Természetesen a hatalom, a rendőrség azt mondta, hogy ezt a jelenséget a Piramis hozta létre, mert amíg a zenekar nem volt, addig nem létezett. Holott dehogyisnem, csak nem vették észre. És ezek a dalok, főleg a Kóbor angyal, az Őszintén akarok élni, illetve a Ha volna két életem a lírai vonalról, valóságos csöves-himnuszok lettek. A zenekar ki volt tiltva több megyéből, de olyan szinten, hogy Komárom megyén keresztül sem utazhatott. [...] Ha Győrben volt koncert, kerülő úton kellett menni. Engem zavart, hogy a Piramis nyakába varrták az egész csöves-jelenséget, nem megköszönték, hogy felhívja a figyelmet egy létező társadalmi problémára, hanem azt állították, hogy ő okozza azt, és azonnal lőttek rá. Aztán az, hogy kell-e Piramis-brigád meg Som-örs, olyan vitákat  generált, amiket baromira komolyan vettek, és emiatt elsikkadt az, hogy ez egy zenekar. Arról miért nem beszélünk? A zenéről szó sem esett, csak a jelenségről. Ez egy nagyon jó együttes volt, de a közönségen kívül senki sem vette észre.. [...] A dolog másik része az a megszámlálhatatlan levél, ami naponta özönlött. Mindig Pinyókánál landoltak egy nagy ruháskosárban, az ő apja válaszolta meg ezeket, mert a zenekarból senkinek nem volt erre ideje. Én gyakran olvasgattam őket, és megdöbbentő volt, hogy fiatal kölykök a legsúlyosabb, legégetőbb problémáikkal hozzánk fordulnak, mert rajtunk kívül nem volt kinek elmondaniuk őket. Ilyeneket írtak a gyerekek, hogy „se otthon, se az iskolában nem figyel rám senki, nincs kinek elmondanom a bajaimat”. Voltak egészen súlyos, illetve gyerekes dolgok is ezekben a levelekben, például „ma egyest kaptam matekból, de senkinek nem merem elmondani, csak nektek, világgá fogok menni, mert nem merem megmutatni a bizonyítványt”. Azt bizonyították ezek a levelek, hogy itt van megint egy generáció, és senki sem törődik velük, nem veszik őket emberszámba. Egy idő után már képtelen voltam olvasni a leveleket, mert annyira elszorult a szívem, hogy mennyire magukra vannak hagyva ezek a fiatalok, és egyre inkább nőtt bennem a felelősségérzet, hogy hozzájuk kell szólni, értük kell ezt csinálni. Hogy igenis meg kell őket hallgatni, fontos, hogy valaki beszél a színpadon a gondjaikról. Ez leírhatatlan, megrázó tanulság és tapasztalat volt. A Piramis nem kicsi értéke volt a zenei életnek, kár, hogy erről esett a legkevesebb szó, a balhékról, a mellékes dolgokról beszéltek.

Egyébként, ha már szóba került a hatalom viszonya a zenekarhoz, hadd mondjak el valamit. Játszott a Piramis 1978 júniusában az Újpesti Dózsa stadionjában, ami a Megyeri úton volt.  BM létesítménynek számított, az ő patronálásukkal működött. Vége volt a bulinak, nagy siker volt. A zenekar együtt maradt, és jött velünk egy arc, akiről senki nem tudta, kicsoda. De olyan természetes módon jött velünk, hogy mindenki azt hitte, valaki másnak a valakije, élvezte az egész éjszakát, a sztorikat [...]. A végén a kocsmák után egy házibuliban kötöttünk ki, oda is jött velünk. Révész mondta, hogy ő elmegy, mert már hajnal volt. Mire a pali: „Sanyikám, még ne, várj egy kicsit!”. Eltűnt, pár perc múlva visszajött és mondta, hogy „most már oké”. Nem értettük, mi van, és akkor mondta el, hogy ő BM-es, és az a feladata, hogy vigyázzon arra, hogy ne történjen semmi különleges ezen az estén. Kétoldalú dolog volt ez, mert ő vigyázott arra is, hogy mi se csináljunk semmit, de velünk se történjen semmi, mert ez a BM sara. El kellett kísérnie minket, amíg mindenki ágyba nem került. Amikor Sanyi készült menni, walkie-talkie-val riasztotta a többieket, mert ez egy komplett brigád volt, csak a többieket nem láttuk. Szólt a többieknek, hogy amíg Sanyi nem ér haza, legyenek rajta. Bilincsben voltunk, de nem éreztük olyan nagyon. Ez nagyon jellemző volt a Kádár-rendszer lazuló időszakára. Mondta a pali, hogy nehogy azt higgyük, hogy neki ez élvezet, hiszen nyolckor a szőnyeg szélén kell állnia raportra és jelenteni. Neki ez púp a hátán. Megtudtuk tőle, hogy már azon gondolkodnak párt- és belügyi szinten, hogy valahogy meg kéne szüntetni ezt a zenét. Betiltatni nem lehet, de ki kéne választani két-három problémamentes zenekart, azokat teljes erőből támogatni, a többit pedig hagyni elsorvadni. De lehet, hogy ez nemcsak elképzelés volt, hanem terv is. Én abszolút el tudom képzelni, hogy ez az akkori kultúrpolitikába belefért, mert voltak ennek jelei. Az egyik kategóriából nem nagyon lehetett átkerülni, csak lefelé. Olyan előfordulhatott, hogy valaki támogatottként elvesztette a bizalmat, és lecsúszott, de hogy egy tiltott vagy tűrt zenekar támogatott kategóriába kerüljön, az ki volt zárva, a kasztrendszer nem engedte.     

Dragojlovics Péter:
Az tudatos volt, hogy Lajos, a Taurusszal ellentétben, nem énekelt a Piramisban? 

Horváth Attila:
Igen, abszolút. A Piramis azért is volt jó mint jelenség, mert öt annyira különböző karakterből állt. Sanyi volt a sármos figura, imádták a csajok, meg voltak dögölve érte. De amennyire odavolt érte egy réteg, a másik annyira nem tudta őt elviselni. Nekik meg ott volt Janó. Előbbi a nőfaló bonviván, a másik meg a kis szerencsétlen, akiről gondoskodni kell, lehet vele anyáskodni, tehát archetípusok voltak. Mellettük meg ott volt Lajos mint macsó. Tehát nem volt olyan csaj, aki ne talált volna magának valakit. (Ilyen volt a Beatles is, a legnagyobb sikerű zenekarok ebből a szempontból is nagyon szerencsés találkozások voltak.)  

Ez a dalokban is benne volt, lásd A szerelem ördöge vagyok című dalt, de mi így is éltünk. Őrületes csajozások, házibulik… Nagyon komoly történetek, amelyek nem is igazán nem bírnák el a nyomdafestéket.

[...]

Dragojlovics Péter:
Az Omennel való együttműködésed vége látszatra egybeesik a Charlie-történet kezdetével, holott már régóta szerettél volna együtt dolgozni vele. 

Horváth Attila:
Igen, mindenképpen szerettem volna, mert olyan torok és jelenség… valamikor 1973-ban írtam néhány nótát az Olympiának, aztán annak nem lett folytatása. Sok-sok év múlva elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy jó lenne vele együtt dolgozni. Időnként felteszik az újságírók a kérdést, hogy ki az a szakmában, akivel szeretnék együtt dolgozni? Most már nincs olyan, előtte viszont ő volt az. Ez akkor fordult élesbe, amikor a nyolcvanas években az akkori barátnőm, egy énekesnő nyáron a Marina szállodában dolgozott Balatonfüreden. A műsorban Charlie-ék szolgáltatták a zenét. Fogarasi, Turai Tomi, Marschalkó Zoli játszottak a zenekarban. Sok időt töltöttünk együtt, mert egész nyáron lenn laktunk. Sokat beszélgettünk Charlie-val, de neki az volt a határozott véleménye, hogy nem akar itthon dolgozni. Akkor már hosszú évek óta kinn volt, akkor is csak azért zenéltek ott, mert az Interkoncertnél ez úgy működött, ha egy együttes két vagy három évet kinn dolgozott valahol, akkor egy évre kötelezően haza kellett jönniük. Azalatt vagy pihentek, vagy elvállaltak itthon valamit. Nekik pedig mindig volt nyugati szerződésük, mert baromi jó zenészek voltak. Szóval Charlie azt mondta, hogy mennek ki újból, és ő nem akar itthon semmit csinálni. Akkor abban maradtunk, hogy jó lenne együtt dolgozni, de nem fogunk, mert ő nem lesz itthon. Aztán ahogy teltek az évek, egyre többet jött haza.  Sokszor összefutottunk, és akkor mindig leültünk dumálni. Aztán egyszer csak végleg hazajött és beszállt a Tátrai Bandbe. Akkor megint belehasítottunk az éjszakába, feelingeztünk. Mondtam neki, hogy „Figyelj, az az érved, hogy te itthon semmit, megszűnt, mert itthon vagy, és még dolgozol is. Szerintem csináljunk valamit együtt.” Azt mondta, hogy jó. Akkor én több dolog kapcsán kapcsolatban voltam Rózsa Pistivel. Akkor volt a Piramis-összeállás, amit ő szervezett, és Fecóval is együttműködött. Egyszer egy beszélgetés folyamán megemlítettem neki, hogy van nekem ez a tervem. Aztán ez el is sikkadt, eltelt közel egy év, amikor megkeresett azzal, hogy Charlie-szólólemez készül, ő felvállalja és kiadja, legyek szíves, vegyek részt benne, ha van hozzá kedvem. Úgy képzelte el, hogy a zenéket Lerch Pisti írná. Ezen én kicsit elcsodálkoztam, mert bár nagyon szerettem őt, de arra gondoltam, hogy amit ő csinál, az más világ, nem egyeztethető össze Charlie-nak a férfias, szőrös, rekedtes, bluesos hangjával. Nem tudom, miért esett Pistire a választása. Komoly fenntartásaim voltak ezzel kapcsolatban, és az sem tetszett, hogy úgy képzelte, hogy a lemez felét írnánk mi, a másik felét pedig Presserék. Nem esett jól ez az ötlet, de nem mondtam ki hangosan. De aztán úgy alakult, hogy ők nem vállalták, és akkor azt mondta Rózsa, hogy csináljuk mi az egész lemezt. Amikor Lerch Pisti hozta az első dalokat, padlót fogtam. Hihetetlen, hogy ráérzett Charlie-ra, elképesztő jó nótákat írt. Bekerült László Attila is mint zeneszerző, mert Charlie a saját ízlése szerint válogatta össze a zenekart, és őt kérte meg, hogy gitározzon. Attila általában két nótát írt lemezenként. Azok egy új színt vittek a történetbe. Akkor még volt Charlie-nak egy rövidebb távú kinti szerződése, visszament Skandináviába. Akkor még nem volt elterjedt az e-mail. Egy komphajón dolgozott, ott is lakott, és a kapitánynak az irodájában volt faxgép. Megbeszéltük, hogy milyen időpontban faxolom a szövegeket, hogy akkor biztos benn legyen az irodában. Az első két-három dalt így küldtem ki. Az első kettő a Jég dupla whiskeyvel, illetve a Skandináv éjszakák volt. Az első önmagáért beszél, ember nincs, aki nem ismeri.

Dragojlovics Péter:
Számítottatok rá, hogy ekkora siker lesz a dalból? 

Horváth Attila:
Éreztük, hogy benne van a töltet. A második dal arról szólt, ami ott zajlott Skandináviában. Charlie el volt ájulva, hogy rögtön az első két nóta milyen erős, de különösen a második, ami teljesen ő volt, holott persze tudatosan vittem bele ilyen elemeket. Ez fantáziadal volt, nem igazán van megélt háttere, és szó nincs arról, hogy őt akartam volna megmintázni, de ő magának érezte. Az egy gyönyörű sztori volt, hogy elakadtam írás közben, hiányzott két sor, és semmi nem jutott eszembe. Valami teljesen eszement ötlet alapján írtam bele, hogy „Grogot ivott velünk a folyton fázó hindu szakács.” Illett oda, tetszett, és évekkel később Charlie egy interjúban elmesélte, hogy ez tényleg így volt, de még fokozódott is a dolog, mert ő inkább a szakács nejét ismerte, aki thai volt, nem pedig hindu, és inkább rumot ivott. De van még egy slusszpoén. Sok-sok évvel később kaptam e-mailben valakitől két amatőr videót, egy hajón készültek. Az látszott, hogy valami egzotikusabb vidéken. (Később kiderült, hogy Thaiföldön.) Először csak a hangok szűrődtek be. Egy társaság ücsörgött, magyarul beszélgettek. Majd egyszer csak feltűnt egy helybeli arc. Nagyon örült és csodálkozott, hogy magyar szót hall, mert itt tanult. Elmondta, hogy nagyon szereti ezt az országot, a magyar zenét, Charlie-t is, és elkezdte énekelni magyarul a Nézz az ég felét, meg az Az légy, aki vagyot. Aztán kiderült, hogy ő a hajó szakácsa. Ezzel bezárult a kör.

A teljes, lábjegyzetekkel ellátott interjú ide kattintva érhető el.

Az interjút Dragojlovics Péter készítette.

Fotó: zene.hu.