A Vágtázó Halottkémek

Míg nyugaton viszonylagos linearitás figyelhető meg az underground könnyűzene világában (a punk lassan post-punkba hajlik, majd ez is átadja a helyét a new wave-nek, szintipopnak, dark wave-nek és a gótnak), addig nálunk ez is kicsit másképp nézett ki a nyolcvanas években. Az ugyan Magyarországról is elmondható, hogy az underground törekvések javarészt egymásból alakultak, azonban csak egy bizonyos ponttól. Nagyon sokáig ugyanis csak egymás mellett létező és egy csoportba sorolt kezdeményezések voltak. Így történhetett meg az is, hogy a közvélemény new wave-ként vagy új hullámként emlegeti a különböző underground műfajokat.

Habima Records, Svédország, HSLP 7819

Frenreisz Károly

Az 1970-es évek vége hihetetlenül izgalmas időszak a magyar rockzenében. Az erőviszonyok az 1971-es nagy robbanást követően átrendeződtek, a legmeghatározóbb csapatok az Omega–Locomotiv GT–Skorpió–Fonográf–Piramis–Generál hatosfogatba tartoztak. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat úgy szerette volna az akaratát érvényesíteni a legsikeresebb művészek produkcióin, hogy úgynevezett „exkluzív szerződéseket” kínált fel több zenekarnak és előadónak, ami azt jelentette, hogy a szerződés időtartama alatt (általában öt év) minden évben egy új lemezt készíthet az adott alkotó, cserébe azonban kizárólagosan elkötelezi magát az MHV istállójába, és a kiadó igényt is tarthat a következő lemezre. Frenreisz Károly okos politikával kikerülte a már számukra is előkészített „mézesmadzag”dokumentum aláírását, így a Skorpió szabad maradt. (Több más zenekar sem élt a lehetőséggel.) Ha Karesz nem ilyen előrelátó, akkor a cikk itt érne véget.

Keverőről lelopott felvételek, szenvedélybetegek és zenehallgatás, cserekereskedelem, pártgyűlések. A nyolcvanas évek közepén igen izgalmas közösség jött össze a Szabó Ervin Könyvtár Rottenbiller utcai tagkönyvtárának falai mögött: az alábbiakban az első, magyarországi hivatalos populáris zenei gyűjtemény történetének meghatározó szálait járjuk körbe.

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a popzene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba, de most a hetvenes-nyolcvanas évek undergroundjára koncentrálva. A hatvanas évek tvisztelő, stoppoló fiataljai helyett ezúttal a csöveseké és a földalatti figuráké lesz a filmvászon. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. február 15-én Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök. A vetítés utáni beszélgetésen a filmklub házigazdájának, Gelencsér Gábornak a vendége Csaplár Vilmos, a film forgatókönyvírója lesz.

A rock negyedik nemzedékét képviselő punkokról szóló írásunk első részében általában foglalkoztunk a szubkultúrával. Most a zenét vesszük górcső alá.

Minthogy az egész szubkultúra az elődökkel való totális szembefordulást képviseli, ez a zenén is megmutatkozik. A hetvenes évekre csúcsra érő art rock és stadion rock héroszokat állít színpadra, bonyolult zenei formákat alkalmaz. Már nem a lázadás jelképei a zenészek, a hatalom megalkudott velük, a divat pedig beolvasztotta őket. Ezzel szemben a punk a maga mindennapi „senkijeit“ küldi a színpadra, nem válik el élesen a közönség és az előadó, visszaad egyfajta bensőséges hangulatot. A zene nagyon egyszerű, ezek az előadók gyakran a színpadon tanulnak meg játszani, de a hangsúly nem is a virtuóz hangszerkezelésen van, hanem az indulatok sűrítésén és átadásán, a megteremtődő hangulaton.

Harmath Amadé, Harmath Albert, Fodor Sándor és Sebestyén Ferenc

A Febrist jogelődje a soroksári Silverton zenekar volt, ahová Harmath Amadé 1963-ban lépett be, majd később csatlakozott testvére, Harmath Albert is. Sebestyén Ferenc volt a szólógitáros, Fodor Sándor a dobos, Juhász Mihály a ritmusgitáros és Babits András a basszusgitáros.

A Sebő együttes

Halmos Béla szokta volt mondogatni: amikor 1971-ben Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiósorozatában először meghallotta a Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék című széki lassút, menten kihullott a gitár a kezéből. Sebő Ferenc ezt úgy fogalmazta, hogy ez a felvétel volt az, ami az igazi csóvát dobta a zenei műhelyükbe. Ez lett az a kulcspillanat, ahonnan radikálisan megváltozott a hozzáállásuk az eredeti népzenéhez.

Heart of Rock (Musa Polskie Nagrania SX 1761), 1979.

Várkonyi Mátyás és Novai Gábor 1975 végére ismét csapatépítő üzemmódba kapcsoltak, ugyanis a Generált szabályosan szétcincálták más zenekarok: Karácsony János a Locomotiv GT gitárosa, Révész Sándor pedig a Piramis énekese lett. Maradt Póta András, aki mellé egy fantasztikus ötlettel leszerződtették Solti Jánost, az akkori fiatal dobos-generáció egyik legtehetségesebb művészét, és fuzionáltak az Olympia együttessel, ahonnan Horváth Károly „Charlie”, az egyik legegyénibb hangú és legjobb mozgású énekes (a Balettintézet növendéke is volt évekig) és Tátrai Tibor gitárvirtuóz érkeztek.

Harmath Ádám, Elekes Zoltán, Debreczeni Csaba, Fábián Tibor, Tőkés János, Harmath Sándor, Gerdesits Ferenc

A beatkorszak egyik legendás zenekara volt a Sámson, melyet 1962–63 körül alapított Harmath Sándor és testvére, Harmath Ádám. Az együttes tagja volt ekkor még Dévényi Levente szólógitáros, és itt kezdte karrierjét Korbellek Péter is, aki aztán Kozák Péter néven vált a Táncdalfesztiválok egyik sztárjává.

 A fotó az Eltávozott nap című filmből származik

Sok filmrendező számára fontosabb, hogy egy jellegzetes karakter szerepeljen a filmjében, mint az, hogy képzett és technikailag kifogástalan színészt alkalmazzon. Így gondolkodott például Federico Fellini is, aki Róma utcáit járta a különleges figurák felkutatásáért, és hatalmas fotógyűjteményt halmozott fel róluk – amikor pedig új filmet tervezett, ezt az „adatbázist” böngészte át. Ma már a filmipar – talán a kockázatkerülés miatt – kevésbé kísérletező ezen a téren, de a spontaneitást újrafelfedező hatvanas-hetvenes években rengeteg civil kapott azért filmszerepet, mert az alkotóknak pont az ő jelenlétére volt szüksége.