Ahhoz, hogy a címben kiemelt államszocializmusbeli ifjúsági – szubkulturális – csoportokat a térben, az időben és a társadalomban is el tudjuk helyezni, rövid áttekintést kell adni a félmúlt Magyarországáról, arról, milyen volt ez az ország, milyen volt a kultúra, milyen volt a társadalom, és milyen volt a politika az 1950-es, ’60-as, ’70-es és ’80-as években.

Kikkel szemben fogalmazódott meg az a fajta ellenérzés, az a fajta kivonulási kísérlet, amit ezek a csoportok megpróbáltak kifejezni? Milyen generációk voltak jelen Magyarországon ezen évtizedek magyar társadalmában, és milyen szocializációs élmények hatottak rájuk? Kik voltak a jampecek, a hippik, a csövesek és a punkok? A tanulmány többek között ezekre a kérdésekre próbál válaszokat keresni.

Milyen ország, milyen kultúra, milyen politika?

Ha nagyon röviden szeretnék választ adni a kiinduló kérdésre, akkor úgy lehetne fogalmazni, hogy a Rákosi-korszak diktatúrája és az 1956-os forradalmat követő kegyetlen megtorlás 1961/63-as lezárulása után Magyarország egy „majdnem országgá” vált. Még nem volt szabad ország, de már nem volt végletesen elnyomott sem. Diktatúra volt még, de már a puhábbik fajtából. Jelen volt a politikai rendőrség, de már nem hurcoltak el embereket az utcáról lefüggönyözött ablakú személygépkocsikban.

A hatalom, a politika igyekezett valahogyan beépülni az ifjúsági szubkultúrákba. A beat- és rockzenébe is beépítették a megfigyelőket, akik megpróbálták bomlasztani a megfigyelteket, de egyre ritkábban tiltottak be bármit. Ez a kultúrpolitikához is hozzátartozott. Voltak kisebb kurzusváltások a hetvenes években, az évtized elején szigorodó kultúrpolitikai törekvés nyert teret, ami aztán később ismét háttérbe szorult. A három T-kultúrpolitikája jegyében egyfajta lassú „húzd meg – ereszd meg” hatalmi játék zajlott. A hatalom által megszabott tűréshatár fokozatosan egyre rugalmasabbá vált.[1]

Ernst Múzeum, Lengyel Iparművészeti Kiállítás, balról a második Aczél György politikus. Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A rendszer jellegénél fogva (is) jelen volt az államilag támogatott és ellenőrzött kultúra. Ennek a kultúrának évtizedeken keresztül Aczél György volt a nagyhatalmú és befolyásos irányítója. Révész Sándor az 1990-es években készített életrajzi monográfiában[2] a szelektív kegyosztogatás rendszereként írta le Aczél kultúrpolitikáját. Vagyis, aki belefért valamennyire a rendszerbe, és nem volt nagyon rendszerellenes, azt megtűrték, aki határozottan szembefordult a szocializmussal, azt zaklatták, betiltották, esetenként kitessékelték az országból.

Mindeközben a rendszerhű vagy legalábbis lojális alkotókat, művészeket igyekeztek támogatni.

A hetvenes évtized vége felé, ha valakit támogatott a párt és az állam, az már pestiesen szólva is egyre inkább ciki volt. Úgy változott ez a kultúrpolitika, hogy egyre szélesebb lett a tűrt és egyre vékonyabbá vált a tiltott kategória, miközben egyre keskenyedett a támogatott kategória is.

Ebben az országban, ebben a kultúrában évtizedeken át egyetlen meghatározó politikai tényező volt: előbb a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), majd 1956 után a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven működő kommunista párt. Amíg 1953-ig különösen nem volt érdemi politikai ellenzékiség, ellenállás a rendszerrel szemben, addig 1953–1956 között már kialakult egyfajta pártellenzékiség Nagy Imre körül. Ötvenhat tragikus kísérlet volt a politikai pluralizmus megteremtésére. A forradalmat követő megtorlás drákói szigorral nyomta el az ellenállás lehetőségét. Majd a hatvanas évek végétől kialakulóban volt egyfajta ellenzékiség, ami kezdetben kulturális köntösben jelent meg, az 1970-es évek második felében viszont fokozatosan alakult át nyílt politikai ellenzékiséggé.[3] Ebben az esetben is meglehetősen fontos és szoros a kultúra és a politika kapcsolata.

Ez volt a tényleges kádári konszolidáció periódusa Magyarországon, amikor a rendszer saját szempontjából talán a legoptimálisabb és a legkevésbé konfliktusos módon működött. Külső és belső okok következtében ez a korszak a hetvenes évek végére lezárult, és elkezdődött a válságba csúszás, ami a nyolcvanas években felgyorsult. Ebben a hatalmi-társadalmi térben nyilván nem jutott már elég erő és energia arra, hogy mindent ellenőrizzenek. A kor sajátos hangulatát találóan fejezte ki a Kontroll Csoport dalszövege: „Nyilvántartanak, nyilván tartanak tőled...”

A hatalmon lévők tartottak a politikai feszültségektől, a társadalmi reakcióktól és az esetleges szerveződésektől, az underground mozgalmaktól. Gyakorlatilag mindentől, ami nem állami felügyelet alatt zajlott vagy esélye volt annak, hogy kikerülhet az állami ellenőrzés alól.

Milyen társadalom? Milyen generációk?

A manapság ismét divatos leegyszerűsítésekkel szemben úgy vélem, hogy a magyar társadalom az államszocializmus korszakában semmilyen értelemben nem volt homogén, és persze szocialista sem. Az 1950-es évek proletarizációja után az 1960-as évek végétől több tényező által meghatározott társadalmi újratagolódás, differenciálódás kezdődött el. Felértékelődött a tudás, a kapcsolati tőke, a kockázatvállalási készség. Gyorsuló ütemben nőttek a jövedelmi különbségek, kibontakozott egy meglehetősen markáns újravagyonosodási folyamat, nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek.[4]

Fotó: Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Amíg a Rákosi-korszakban megpróbálták megkövetelni a politikával és az ideológiával szembeni feltétlen azonosulást, addig a Kádár-korszakban a magyar társadalom politikai magatartását alapvetően a semlegesség/semlegesítés és a közömbösség határozta meg. Meghatározó élmény ebben a korszakban 1956 általában és generációs[5] értelemben is.

Volt tehát egy 56-os generáció, ami minimum két részre osztható. Az egyik csoport tagjai a forradalmi események aktív résztvevői voltak, intenzíven élték át azt, ami történt, és ebből levontak bizonyos következtetéseket a maguk számára, aminek lényege a politikai távolmaradás/passzivitás és a csendes emlékezés kombinációja.

A másik részét ennek az 56-os generációnak azok alkották, akik nem voltak aktív résztvevői a forradalmi eseményeknek, ám a gondolkodásukat, az életpályájukat és az életszemléletüket mégis meghatározta, amit akkor és a megtorlás időszakában tapasztaltak. Döntő többségük egyértelműen levonta azt a következtetést, hogy „nem lehet széllel szemben”. Azaz, amíg a status quo nem változik meg, vagyis fennáll a szovjet megszállás és kommunista uralom, addig itt nem lehet semmit se tenni, és nincs társadalmi támogatottsága semmifajta rendszerváltoztató gondolatoknak és cselekvéseknek, csak az alkalmazkodásnak és az erre épülő egyéni boldogulásnak. Ennek a két ötvenhatos generációs csoportnak van egy közös pontja: a kényszerű felejtés és a hallgatás. Ennek következtében nem vagy csak nagyon visszafogottan örökítették át a történelmi tudást, tapasztalatokat, emlékeket, nem beszéltek ezekről a kérdésekről. Hiányzott és elmaradt az emlékek átörökítése, ami a fiatalabb generációk szocializációjában egyfajta sajátos történelem és múltnélküliségként jelent meg.

Graffiti Csehszlovákiában. Fotó: Fortepan / Konok Tamás id

Ezzel szemben volt egy generáció, amelynek a tagjai az 1960-as években lettek kamaszok/fiatal felnőttek. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket ’68-as vagy nagy generációnak, amelyiknek a tagjai csak kisgyermekként élték át 1956-ot, nem voltak közvetlen élményeik, rossz tapasztalataik a politikával és a hatalommal szemben. Csak valahol azt érezték eszmélésük idején, hogy nem jól érzik magukat az adott viszonyok között.[6]

Az idősek túlságosan konformisták voltak számukra, ők pedig nem akartak így, a vállalhatatlan mértékű kompromisszumok szorításában élni. A nyugaton kialakult szubkultúráknak – beat, rock – a hatásával és ennek az átvételével a generációsan egészen más életmód és életvitel rájuk is hatással volt. Ennek a generációnak a tagjai közül kerültek ki a hatvanas évekbeli huligánok, galeritagok, a magyar hippik. Ennek a generációnak a tagjai azok, akik, ha nehezen is, de már megteremtették a saját kifejezési lehetőségüket. Ha megnézzük a ’70-es évek magyar filmművészetét, képzőművészetét, irodalmát vagy zenei életét, akkor ezek az emberek lettek azok, akik meghatározó szerepet töltöttek be a különböző kulturális, művészeti kezdeményezésekben, vagy például együttesek megalakításában. A ’68-as generáció életének, szocializációjának még egy fontos mozzanata volt: 1968 tapasztalatának az átélése, legyen az akár a „prágai tavasz”, akár a nyugat-európai diáklázadások beszivárgó hírei, élményei.

Az utolsó markáns generációs csoport a Kádár-korszakban az 1970-as, 1980-as évek fordulójának generációja. Ez a békeviselt nemzedék vagy, ahogy Kresalek Gábor elnevezte, az „aluljáró nemzedék,”[7] amelyik a hatvanas évtized első felében már „beleszületett” a rendszerbe, és bő másfél évtized múlva lett kamasz, fiatal felnőtt. Ők már a konszolidált, egészen határozott jövőperspektívát mutató időszakban születtek, amikor már „természetes”, hogy valaki felcseperedve először kisdobos lesz, aztán úttörő, majd KISZ- és párttag. Adott az irány, adott a rendszer, működött az „élni és élni hagyni” pragmatizmusának logikája és a lojalitás elvárása. A múltról, történelemről, politikáról a szülők inkább hallgattak, ami a kíváncsiságot inkább csak fokozta. Politikai értelemben ennek a generációnak meghatározó élménye 1980/81 Lengyelországa, a Szolidaritás, a szükségállapot bevezetése.

IBUSZ-iroda Budapesten, az Üllői úton Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A békeviselt nemzedék tagjai azt a fajta (rendszer)konformitásos konszolidáltságot vetették el, amit a szüleik képviseltek, az apolitikus egyéni gyarapodás – lakás, telek, hétvégi ház, SZOT-üdülés, Trabant, Wartburg, Zsiguli, IBUSZ-utazás – nagyjából egyenes vonalú fejlődésnek a rendjét. Ez a kor zenéjében és dalszövegeiben is kifejeződött, hiszen a „becsületről” szól a dal, vagy arról, hogy „őszintén akarok élni…”, és nyilván sok minden másra is lehetne utalni.

A zene, ami ezt az életérzést kifejezte, szintén lényeges generációs szervező elem. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, a zene már másfajta. Ebből a dimenzióból az Illés, az Omega és a Metro már kicsit avítt volt. Előbbi kettő már nem létezett, az Omega még igen, ám egyre inkább a szórakoztató zene részévé vált. Minden olyan együttes fontos volt a fiatalok számára, ami ezzel szemben ellenértéket tudott felmutatni. Ekkor ért csúcsára a Piramis, ekkor kezdett feljönni a Hobo Blues Band, a P. Mobil vagy az egykor discozenét játszó zenekarból punkra váltó Beatrice, és a nyolcvanas évek elején a korai Edda is ezt a kivonuló, kívülálló, elutasító életérzést fejezte ki, ami aztán a magyar underground (Trabant, Kontroll, URH, Európa Kiadó, VHK) zenéjében még markánsabbá és politikusabbá vált.

A viselkedés szintén fontos eleme ennek a generációs folyamatnak, hiszen a közösségkereséssel, -építéssel együtt egy másfajta gondolkodásmód is megjelenik, ami túlmutat a „megszokott” generációs alapú ifjúsági lázadáson. Ez a másság, a másfajta cselekvésnek, a másfajta élet keresésének a lehetősége szintén markánsan jelen volt akkoriban. És persze a viselkedéshez hozzátartozott a bosszantás, a „polgárpukkasztás”, a bélásokat kérő lejmolás.

Új hullámos együttesek fesztiválja 1982. augusztus 7-én. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A zene és a viselkedés mellett lényeges volt a sajátos öltözködés, ami a csoporttudatot, az összetartozást és a generációs identitást is reprezentálta. Ez a csövesek és a punkok esetében is feltűnő és kihívó volt. Ennek az életmódnak, az életstílusnak az alapvető öltözködési elemei közé tartozott többek között a csőfazonú farmernadrág, a szakadt farmer, a kockás flaneling, az Alföldi papucs, a szimatszatyor, a hosszú haj vagy éppen a „kakastaréj frizura”, ékszerként a biztosítótű.

Milyen jampecek, hippik, csövesek és punkok?

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy az államszocializmus ifjúsági szubkultúrái a jampecektől a punkokig generációs lázadásként, divatként vagy életformaként értelmezhetőek-e? A jampecek esetében volt a legkisebb a kör, akik a megjelenésükben, viselkedésükben határozottan szembe mentek a kor hivatalosságával.

A hippik és galeritagok létszáma már nagyobb volt, de megmaradtak fővárosi jelenségnek. A hetvenes évek második felének és a nyolcvanas évek első felének békeviselt nemzedékét markánsan megjelenítő csöves és punk szubkultúra öltött igazából országos méreteket. Bár általános maradt a politikai ellenőrzés, ez már korántsem volt annyira erős az 1980-as évek elején, mint az 1950-es és 1960-as években.

Csövesnek és punknak lenni így már sokkal inkább a határozott generációs elkülönülés szándékát kifejező életformának a kifejezése volt, mint a korábbi szubkulturális csoportosulások. Ez már egyértelműen az idősebbektől, a konformista szülői nemzedéktől eltérő gondolkodásmódot és életszemléletet jelenítette meg. Kétségtelenül az is látszott, hogy a politika igyekezett kontrollálni ezeket a törekvéseket és csoportokat, aminek eszköztárába a sajtókampánytól, a titkos rendőrségi megfigyelésen, a rendőrségi erődemonstráción át, az erőltetett KISZ-es felügyeletig sok minden beletartozott.

A KISZ fogalomtételi ünnepsége 1968. április 4-én. Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Nyilvánvalóan sem a jampecek, sem a hippik, sem a csövesek és a punkok sem alkottak valamiféle homogén szubkulturális társadalmi réteget, hanem különböző csoportokra tagolódtak. Ha a hetvenes-nyolcvanas években markánsan jelenlévő szubkulturális csoportokat vizsgáljuk, akkor látható, hogy voltak egzisztenciális értelemben vett csőlakók (hajléktalanok), olyan emberek, akiknek nem volt lakásuk, nem volt egzisztenciájuk, és nem volt munkájuk sem. Sokan voltak ilyenek ebben az országban, bár a hivatalos statisztika nem vett erről tudomást.

Nem volt olyan könnyű csövezni Magyarországon, hiszen a közveszélyes munkakerülés (KMK) büntetőjogi kategóriája alapján javító-nevelő munkára lehetett ítélni valakit, vagy visszaesőként akár börtönbüntetésre is. Az 1980-as évek hajléktalanjai között viszonylag sok volt a családi kötelékből valamilyen oknál fogva kieső, a javító- és gyermeknevelő intézetekből kikerülő, 18. életévüket betöltő, helyüket kereső fiatalok, akik gyakorlatilag egyfajta korai, látens hajléktalanság helyzetében éltek hosszabb-rövidebb ideig. Az ő esetükben nem elsősorban ideológiai, életszemléleti, generációs kérdés volt a csövezés, hanem egyfajta kényszerű életforma.

Fotó: Fortepan / Vimola Károly

Nyilván voltak olyanok, akik úgynevezett ideológiai/életszemléleti csövesként írhatók le. Akik vagy direkt fordultak szembe az otthoni léttel, vagy rendezetlen családi háttérből jöttek, próbáltak menekülni, és igazából egymással teremtettek a maguk számára új közösséget és perspektívát is nyújtó emberi kapcsolatrendszert.

Ebben a csoportban aztán nagyon sokfajta családi, társadalmi háttérből érkező embert lehet találni, szegényebbeket vagy gazdagabbakat családi, illetve a család viszonyrendszereken kívülről érkezőket egyaránt. A harmadik csoport a szalon- vagy divatcsöveseké, akik rokonszenveztek ezekkel a dolgokkal valamennyire, de valójában számukra sem ideológia, sem életforma nem volt. Igazából a hétvégi koncerteken öltötték fel a jellegzetes ruhadarabokat, és egyfajta jelmezként viselték ezeket. Sok-sok középrétegbeli fiatal csak a hétvégén, egy-egy koncert, buli erejéig „lázadt.”

A nyolcvanas évek nagy feltűnést keltő, ifjúsági szubkultúrájává váltak a punkok. A punk szónak az eredeti jelentése korhadt, piszkos, visszataszító, és általában egyfajta gyűjtőfogalomként használták a nyugati világban, ahol így neveztek minden, az utcán lődörgő, csavargó, munkanélküli, unatkozó, polgárokat molesztáló, feltűnően öltözködő és viselkedő fiatalt. Magyarországon a csövesek megjelenését követően alakultak ki a különböző punk csoportok a ’70-es, ’80-as évek fordulójától, aztán ennek a kilencvenes évekre áthúzódó „folytatódása” lett a skinheadek megjelenése.

Kialakult egy diák-, egy külvárosi- és egy lakótelepi szubkultúra, amibe a punk életforma bele tudott épülni. Ez még inkább felkeltette a figyelmet. Az első hazai punkegyüttes, a Spions 1977-ben alakult meg. Ezután sorra jöttek létre a különböző underground, a művészettel is kapcsolatot teremtő csoportok, ezek közül a legismertebb a Bizottság, aztán az Elhárítás, a Petting és sok más formáció.

A punk minden politikai nyomás ellenére életképes maradt Magyarországon. Közös koncert szerveződött 1981-ben, amikor az Európa Kiadó, a Sikátor és a Petting játszott a fővárosi Kassák Klubban, és ebből egyfajta mozgalom alakult ki. A hivatalos nyilvánosságba be nem kerülő zenék kazettákon terjedtek.

Eközben a politika sem maradt teljesen tétlen, az első nagy feltűnést keltő eset a CPg története volt. A Come on Punk group 1979-ban alakított szegedi punkegyüttes. A nyolcvanas évek elején folyamatosan zaklatták őket, majd 1983-ban jogerős ítéletekkel végződő politikai pert indítottak ellenük. Egy-egy ilyen fellépés a punkcsoportok és a különböző szubkulturális kezdeményezések szerveződését ekkor már alig-alig befolyásolta érdemben. A lakótelepeken élő panelpunk, a zömmel értelmiségi fiatalokból álló artpunk csoportok mentek a maguk útján.

Összegzés helyett

Ennek a korántsem teljes áttekintésnek a végén még egy kérdést kell feltenni. Nevezetesen: mi volt a jelentősége és értelme az államszocializmus időszakában ezeknek a szerveződéseknek és ifjúsági csoportképződéseknek?

Nyilvánvalóan fontos volt, hogy kialakultak, kialakulhattak, hisz ez a folyamat, ezeknek a csoportoknak a kialakulása önmagában is jelezte, hogy a magyar társadalom nem vált homogénné, korosztályosan, generációsan, viselkedéskultúrájában is megőrzött valamennyit a sokféleségéből, a sokszínűségéből a kemény és a puha diktatúrában egyaránt. Még akkor is, ha ezek kicsi társadalmi csoportok, kicsi kört elérő és megmozgató csoportosulások voltak.

Szerző: Valuch Tibor

Nyitókép: A Budai Ifjúsági Park 1969-ben. Fotó: Fortepan / Fortepan

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] A 20. század második felének a művelődéstörténeti összefoglalásához lásd: Valuch, Tibor: A magyar művelődéstörténet 1948 után In: Kósa, László (szerk.) Magyar művelődéstörténet. Budapest, Osiris Kiadó 1998., 569 p. pp. 460–547.

[2] Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, Sík Kiadói Kft. 1997.

[3] Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék 1968–1988. I-III. Budapest, T-Twins, 1995.

[4] A társadalmi folyamatokat részletesen lásd: Valuch Tibor Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001.

[5] Lásd: Róbert, Péter-Valuch, Tibor Generációk a történelemben és a társadalomban – Generációs politikai attitűdök és részvételi minták történeti-szociológiai megközelítésben. Politikatudományi Szemle 22. 4 pp. 116–139. (2013)

[6] Horváth Sándor: Kádár gyermekei. Ifjúsági lázadás a hatvanas években. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2009.

[7] Kresalek Gábor: Aluljáró-nemzedék. Törökfürdő 1999. ősz. (14–17. p.)