Mi a fenét keresek én itt, tök egyedül? Az osztálytársaim feltüzeltek, hogy mekkora buli lesz a Hajógyári-szigeten, aztán egyik sem jött el. Pedig ők a nagy fekete bárányosok. Na mindegy, próbálom jól érezni magam, előremegyek pogózni, ha vége lesz a Bizottság-koncertnek, és eloszlanak onnan a bölcsészek.

„Támadás! Egy, kettő, három!
Süket füleket döngetek én,
nem értik meg sokan a zeném.”

Vicces ez a Feró a „nemzet csótánya” feliratú pólóban. Kár, hogy nincs hangja a csávónak, pedig a szövegei egész jók. Na, végre! Kezdődik a Mobil.

„A régi zene még mindig szól,
Sokáig éljen a rock and roll!”

Hát ez a kis szépség mit keres itt a dühöngőben? Milyen jól mozog, pedig Alföldi papucsban nem könnyű így csörögni! Ez a séró! Csavaros loknijai úgy tornyosulnak a fején, mint esztergapad alatt a fémforgácsok. Kiveszem azt a fűszálat, ami közéjük ragadt. Upsz!

– Mit csinálsz?

– Semmit, csak egy fűszál tapadt a hajadra.

Basszus, vörösödik a fülem. De ciki. Úgy tűnik, nem akadt ki. Önfeledten énekli, hogy „Örökmozgó lettem, nem állok sohasem”. Jól áll neki ez a rojtos szárú farmer. Bencsik Samu fergeteges szólóba kezd.

– Ez kurva jó, nem?

Tényleg tőlem kérdezi?

– Ja, nagyon pite.

Két lány a Fekete bárányok koncert közönségéből. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Komolyan? Ez a lány gyakorlatilag leszólított csillogó szemekkel, erre annyit mondtam: nagyon pite? Nyugodtan jelentkezhetek modellnek, ha a balfaszság szobrát faragják. A következő lehetőséget nem szalasztom el. Legjobb lesz, ha én is táncra perdülök.

„Elkopik a bőrnadrág
A hosszú hajat levágják
Meghíznak a rockerek
Akkor is ilyen leszek”

Ez bejött, már fogjuk egymás kezét, úgy forgunk körbe-körbe. Huncut fekete szemeit le sem veszi rólam, úgy énekli:

„Eltűnik a diszkóláz
Összedől az üvegház
Ágyamban már kisgyerek
Akkor is ilyen leszek”

– Egyedül vagy?

– A barátnőmmel jöttem.

– Hogy hívnak?

– Emma.

Minden porcikája mosolyog ennek a lánynak. Virágmintás pólója a testéhez tapadva próbálja felitatni az izzadságot.

– Honfoglalás. A kedvenc számom. Kár, hogy nem látok semmit a színpadból.

Most jött el az én időm.

– Pattanj fel a nyakamba, és te leszel a legmagasabb!

Puha combjai a fülemnek feszülnek, alig hallom Tunyogi énekét, de nem bánom. Akár az egész fesztivált kibírnám ebben a testhelyzetben.

A P. Mobil elszívta az utolsó cigarettáját, már roadok serénykednek a színpadon.

– Most már muszáj visszamennem a barátnőmhöz. Talán még összefutunk, szia.

Ezt nem hiszem el. Eltűnt a rockerek tömegében.

– Tamás vagyok – kiáltok utána, de hiába.

Hogy fogom Őt észrevenni ebben a sötétben? Hátramegyek a rétre, esetleg ott találom a barátnőjével. Elüvöltöm magam:

– Emmaaa!

Semmi.

***

– Idén is lesz fesztivál a szigeten. Jössz, Tomi?

– Tavaly is megszivattatok, senki nem volt ott a megbeszélt találkozón.

Az 1981-es Szuperkoncert közönsége. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

– Jó, de ez most egy szuperkoncert lesz Skorpióval, Eddával, Korállal, meg egy csomó pite bandával.

Pite? A ’80-as fesztivál, és Emma jut eszembe. Bájos pofija beleégett a retinámba. Talán mégis ki kellene mennem, hátha Ő is ott lesz!

‒ A P. Mobil játszik?

– Alap.

A P. Mobil fellépése a Szuperkoncerten. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ekkora tömegre nem számítottam. Órákig tart, míg átjutok a hídon. Több tízezren jöttek ki megnézni a bandákat, pedig ötven forintot kell leszurkolni egy jegyért. Mindegy, bejutottam épségben. Most már csak egy aprócska leányzót kell megtalálnom ebben az embermasszában. Feljöttem a dombtetőre, és innen keresem a pulifrizurás végzetemet. A halántékomon érzem a pulzusomat, amikor egy táncoló kislányt pillantok meg a vaskordon közelében. Akár Ő is lehet. Odamegyek. Mint kés a hajban, vágok át a tömegen, de sajnos ez a haj még csak nem is hasonlít Emmáéra. Mindjárt kezd a Mobil, mitévő legyek? Az összes kéz a magasban, így lehetetlen kiszúrni bárkit is a tömegben. Nem kockáztathatok, jöhet a B terv. Elindulok a kijárat felé. A hídnál talán átfésülhetem a tömeget. Egy félrészeg fazon cigit lejmolna tőlem, miközben farzsebéből kikandikál egy megkezdett doboz Symphonia. Hobóék még a ráadást énekelik, de már özönlik a sokaság. Ez így nem lesz jó. Felmászok a híd vastraverzére, hogy jobban lássam az embereket. Kitágult pupillával pásztázom a tömeget, de semmi. Már egy órája állok itt, mint valami hülye, akit felkapott a szél, és idetapasztott az állványzathoz. Ritkul az emberáradat, feladom…

A Szuperkoncert közönsége a Hajógyári-szigeten. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

– Tamás? – hallok egy vékony hangot alulról.

Minden porcikám elzsibbadt, a hátamat ezernyi borsó bizsergeti. Leugrom.

– Emma!

Számtalan variációt kipróbáltam, mit fogok mondani, ha egyszer újra látom, de most belém fagy a szó. Nemes egyszerűséggel átölelem. Visszaölel.

***

– Apa, vegyél fel a nyakadba! Semmit nem látok.

Azért jöttünk a Tabánba, hogy a hegyoldalról a család legkisebb tagja is jól láthassa kedvenceit, de a lányom imád a nyakamban feszíteni, én meg imádom őt, szóval nincs sok választásom.

– Pattanj fel! – hajolok le a kócos kis fejéhez, rakoncátlan fürtjei pajkosan göndörödnek egymásba. Kihúzok közülük egy fűszálat, majd felegyenesedünk. Emma belém karol. Le sem tagadhatnák egymást. Összemosolygunk, és együtt énekeljük:

„Gyere, gyere ki a hegyoldalba,
Neked játszik ott egy rock'n'roll banda.
Gyere, gyere, gyere, várok rád!”

A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatának első helyezett alkotása.

Szerző: Vándor Tamás

Nyitókép: A Fekete bárányok koncert közönsége. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.