„Tudod, ittunk is meg szipóztunk, meg minden,
gyorsan elfogyott a Technokol Rapid,
mentünk volna Pálma ragasztóért,
de akkor – jött a Piramis!”

(Neoprimitív: Szolid a Rita)

A Piramis együttes körül kialakuló rajongás okairól és lehetséges következményeiről 1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel többoldalas vitaindító cikket jelentetett meg az Ifjúsági Magazin. Arra keresték a választ, hogy mi indíthatta arra a korabeli tinédzsereket, hogy az építőtáborokban Piramis brigádokat alakítsanak, hogy Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket nevezzenek el, vagy hogy az iskola központi folyosójára – igazgatói engedéllyel – 10x8 méteres óriásplakátot tegyenek ki kedvenc zenekarukról. A következő négy hónapban az IM folyamatosan közölte az erre a cikkre érkezett olvasói reakciókat. A fiatalokon kívül társadalomkutatók, pedagógusok, pártfunkcionáriusok, popzenei szakemberek és szülők egyaránt véleményt nyilvánítottak.

„Egyszerű tinédzsertombolásról, egy zenei irányzat és képviselőinek diadalútjáról, kamasz rajongási hajlamok kiéléséről lenne szó csupán, mint a hatvanas évek végén? Vagy ezúttal a dolgok felszíne mögött a fiatalok magatartása, gondolkodása valami sajátos jelenségtartalmat, megváltozott arculatot is hordoz magában?” – tette fel a kérdést a kétoldalas vitaindító szerkesztőségi anyag, majd hosszasan mazsolázott a Piramis együttesnek írt rajongói levelekből, melyek között például ilyeneket olvashattunk:

„Nyáron építőtáborban voltam, s ott Révész Sándor brigád voltunk. Azért nem Piramis, mert azt már lefoglalta egy másik brigád. Volt Som Lajos brigád is. Meg kell vallanom Nektek, hogy nem vallottunk szégyent. Nevetek megállta a helyét a versenyben. Úgyhogy gratulálok Nektek, mert a lányok közül elsők lettünk. Köszi szépen Révész Sanyi!"

„Engem személy szerint sértett, amit az újságban írtak Rólatok. KISZ-titkár vagyok és ezt a témát egy gyűlésen megbeszéltük. Alapszervezetünk elég nagy és a 170 főből 165 állt ki a Piramis mellett.”

„Az iskolában választást csináltunk az igazgató engedélyével, hogy vajon melyik együttes a legnépszerűbb iskolánkban és annak az együttesnek egy 10x8 méteres plakátot készíthetünk az iskola központi folyosóján. A választást Ti nyertétek meg. Gondolom, 362 Piramis rajongónak szívesen adtok ilyen ajándékot.”

„Voltam Csillebércen a Pajtás-napon. Az egészben Ti voltatok a legjobbak. A csuklómba beleírtam pengével, hogy Piramis. Irtó jól néz ki. Nekem első a Piramis és utána minden egyéb. Örsvezető vagyok. 14-en vagyunk egy őrsben. 3 lány és 11 fiú. Mindannyiunk kedvencei vagytok. Örsi indulónk a Mi világunkért című dalotok. Nagyon büszkék vagyunk rá. Minden őrsvezető panaszkodik nekem, hogy az őrse nem akarja énekelni az őrsi indulójukat. Megnyugtatlak Benneteket, nálunk pont fordítva van. Nem egyszer, hanem 3-szor, 4-szer is elénekeljük egy foglalkozáson. Nem is tudom, mi lenne, ha Ti nem lennétek.”

„Kedves Lajos! Az orosházi Táncsicsban egy napig diákigazgató van. Ilyenkor pártok vezetői között dől el az igazgatóság sorsa. Szeretnénk Som pártot indítani jövőre és ehhez kérnénk erkölcsi támogatást. Továbbra is él közösségünk, a Som Lajos brigád.”

A vitaindító írás nyomán elindult társadalmi polémiában persze többször felmerült, hogy ami akkor, a hetvenes évek második felében a hazai popéletben, illetve a fiatalok életében történt, az voltaképpen nem új jelenség. Hisz a beategyüttesek iránti rajongás egy évtizeddel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a tinédzserekből, a zenekarok körül fanatikus „szurkolótáborok” alakultak, csak hát egyrészt a korabeli sajtó ezekről a jelenségekről kevésbé tudósított, másrészt a politikai és társadalmi közhangulat még nem tette lehetővé Szörényi őrsök és Kóbor brigádok alakulását. A beatgeneráció tagjai még hosszú hajukkal és viselkedésükkel botránkoztatták meg a felnőtteket, egy évtizeddel később már lényegesen magasabbra került az ingerküszöb, akkor már a baboskendők, a biztosítótűk és a bőrnadrágok generálták a közfelháborodást. Meg az, amikor a megnövekedett szabadsággal és szabadidővel rendelkező tinédzserek megkérdőjelezték az egykori magasztos politikai eszméket és társadalmi normákat. És már nagyon nem akartak Gagarin vagy Tyereskova őrsök keretein belül munkásmozgalmi- és úttörődalokat énekelni.

Miként egy pedagógus fogalmazta meg: „Hiába vannak vitakörök, kultúrprogramok, különböző demokratikus fórumok, ha a gyerekek ezt nem érzik magukénak, csak tessék-lássék módon, a továbbtanulás érdekében csinálják. A fiatalok a példaképeikét, a szórakozási lehetőségeiket, a szabadidő-programokat is igényeiknek megfelelően akarják megválasztani, és ha az iskola, a család, a társadalom nem tud elfogadható lehetőségeket kínálni, akkor a gyerek keres magának. És nem marad más csak a koncert, az extázis. Különösen akkor, ha az igények eleve csak a rockzenére korlátozódnak.”

Más hozzászólók azt hangsúlyozták, hogy „a popzene az a nyirokcsomó a társadalom testében, amely időnkénti megduzzadásával jelzi, hogy a testben rendellenességek mutatkoznak. Napjainkban ez a jelzés (Piramis-jelenség, magyar punkok, a szipuzás stb.) minden eddiginél komolyabb, mert a fiatalok egy részének – még ha kisebbségről van is szó – életében, értékrendjében első helyre került olyasmi, ami csupán pótcselekvés.” Merthogy – fogalmazzák máshol – „a fiatalok azzal, hogy úgy vélik, nem marad más, csak a koncert, a zene, ahol önállóan, saját ízlésük, elképzelésük szerint dönthetnek, viselkedhetnek, egyúttal kizárták magukat a tényleges politizálás vagy a társadalmi cselekvés lehetőségéből is.”

„Ha nem lennének a hazai rock-együttesek, a koncertek, ez a feszültség sokkal nagyobb lenne. A fiatal egy-egy koncerten levezeti energiáját, amely a sok kudarcból és meg nem értésből fakad. Mivel a zenekarok mindennapi problémákról énekelnek, a fiatalok úgy érzik, hogy foglalkozik valaki a problémáikkal, és ezért ragaszkodnak a zenéhez” – írja egy fiatal, aki hozzászólását a következőképpen szignálta: „Egy csöves, aki néha elgondolkodik az élet dolgain”. Egy másik rockrajongó ugyanerről: „Hogy miért ezt a zenét akarjuk, miért ez a lázadás? Mert egyszerűen sok dolog van, amit a felnőttek (otthon és az iskolában) már annyira elcsépeltek, hogy unjuk. Például: szerelem, továbbtanulás, becsületes élet.” Egy társuk – Tűzimádó aláírással – pedig így fogalmazott: „A politikai oktatásokon olyan dolgokról beszélünk, amit egyáltalán nem érzünk közel magunkhoz. Például a rég meghalt mártírokról. Elismerjük, szép dolog volt, hogy feláldozták magukat az eszméért, de az az ő problémájuk, nem a miénk.”

Végezetül álljon itt néhány funkcionárius, szakértő és zenész véleménye. Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője: „Én ebben a magatartásformában apolitikusságot látok, bizonyos társadalmon kívüliséget, amiről azonban nagy hiba lenne azt gondolni, hogy direkt társadalmi ellenességet jelent. Persze, a politikától való távolmaradás is politizálás, de nem politikai ellenzékiség. (…) Én inkább abban látok veszélyt, hogy az üvöltés elmaradtával az a nagyfokú értékzavar, amiről ez a jelenség tudósít, továbbra is megmarad.”

Dr. Daróczy Sándor, az MTA megbízásából készülő pedagógia-szociológiai kutatás vezetője: „Vizsgálataink azt mutatják, hogy a serdülőkorban a tanulók jelentős hányadának már nincs eszményképe. Meglepő azonban, hogy amíg a fiúknál ez 50,9, addig a lányoknál csupán 4,3 százalékban fordul elő.”

Som Lajos, a Piramis vezetője: „1975 után nőtt fel az a generáció, amely ugyan sokat hallott az elmúlt évtized nagy mozgalmairól, a beatről, az aranykorról, de amikor körülnézett a társadalomban, sehol nem találta a régi, lázas nyugtalanságot, a sokat emlegetett ifjúsági kultúrát, azokat a dolgokat, amelyek neki vagy róla szóltak. (…) Ki merem mondani: a Piramis és a többi rockzenekar a zene eszközeivel politizál, hiszen a kimondott szó akkor válik igazzá, amikor hiteles közegből, őszintén érkezik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatalok többsége teljesen azonosul a zenekarnál, annak tagjaival. Nemcsak külsőségekben, hanem gondolatilag is.”

Lévai Júlia zeneszociológus, újságíró: „A Piramis nem tesz mást, mint tinédzser módján lázad. Kezdetben talán nem így gondolta (egyszerűen egy új popzenei irányzat kihívásának engedelmeskedett), de ezt a szerepet vállalta, mert a többi lehetőség nem tetszett neki. Valóban furcsa, ha egy harmincas a 15 évvel ezelőtti attitűdjével viselkedik, de nem furcsább, mintha a bölcs öreget, vagy a nosztalgiája iránti nosztalgikust játszaná. S ugyanakkor közhelyekkel teli, kérdő- és felkiáltó mondatokkal felfűtött szövegeikben éppúgy tartalmatlan jelszavakra, pufogó frázisokra lelünk, mint azokban az úttörő- és mű-mozgalmi dalokban, amik helyett a gyerekek inkább ezeket éneklik.”

Kánya László, zenész: „Révész Sanyi azt énekli »Te is úgy élsz, ahogy én, te is azt álmodod, amit én« vagy »Ne hidd, hogy én más ember vagyok«, s hogy ezt ők – a fiatalok –, komolyan is veszik, azt bizonyítja az a közvetlenség, ahogy írnak a zenekar tagjainak, vagy ahogy éppen utcán odamennek hozzájuk. Mindez nem is lenne baj, ha része lenne valaminek ez a rajongás. Ha nem válna egyeduralkodóvá és abszolúttá, a fiatalok jelentős részének egyetlen szellemi táplálékává. Jók a Piramis-dalok, legnagyobb erényük az őszinteség és a közvetlen hang, de magukban nem válhatnak kultúrává. És Sanyi sem hős, csupán egy kielégítetlen nemzedék álmodta belé mindazt, amit nem kapott meg, s emelte a hősök sorába.”

Fotók: Passzio.hu, Fortepan/Urbán Tamás, Fortepan/Jávor István.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.