Csuka Mónika 1952-ben született Zalaegerszegen. A klasszikus zenei műveltség mellett vonzotta a beatzene is. Gimnazista korában határozta el, hogy zenekart alapít, mégpedig olyat, amiben minden zenész lány, így jött létre a Beatrice. A Beatrice lányzenekarként 1972-ig működött, utána egyre több férfizenész érkezett az együttesbe. Mónika 1976-ban csatlakozott a Mikrolied vokálegyütteshez, így már párhuzamosan két zenekarral is fellépett. 1977-ben aztán a Beatricével megírták a Gyere, kislány, gyere című számukat, ami az első hazai diszkósláger lett. Ekkor a régóta vágyott áttörés és lemezszerződés kapujába kerültek, azonban ebben az évben mégis feloszlottak. Ezután Csuka Mónika szólókarrierjére koncentrált. Az igazi áttörést az 1990-es Szédülj el című album hozta meg számára, amely kilencvenhatezer példányban kelt el, és hatalmas siker lett. Mónika ekkor harmincnyolc éves volt, de elsősorban nem az előadóművészeti tevékenységére koncentrált, hanem inkább az oktatás felé fordult, így jött létre a Csuka Mónika Énekiskola, amely 2016-ban fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte.

Fernbach Erika:
1969-ben, tizenhét évesen alapítottad meg a Beatricét. Korábban ilyen még nem volt Magyarországon, és igazából külföldi példa sem akadt arra, hogy csak és kizárólag nőkből álljon össze egy komplett zenekar. Honnan vetted az ötletet?

Csuka Mónika:
Nekem általában mosogatás közben jutnak eszembe a legjobb dolgok (nevet). Akkor is épp mosogattam, jöttek-mentek a különböző gondolatok a fejemben és eszembe jutott, hogy hát rendben, hogy itt van a Beatles, a Rolling Stones, a Yardbirds, egy csomó új zenekar, de hát miért nincsenek lányzenekarok? Mi, lányok ugyanúgy tudunk zenélni, ugyanúgy megtanultunk mindent, mint a fiúk. Mennyivel vagyunk kevesebbek? Arra jutottam, hogy valójában semennyivel. A showbiznisz része igazából nem is érdekelt. Én csak azt szerettem volna, hogy bebizonyítsuk a barátnőimmel: mi is vagyunk olyan zenészek, mint a fiúk. Hogy ne az legyen, hogy csak legyintenek – mint ahogy később meg is történt egyszer-kétszer –, hogy ahhoz képest hogy lányok, egész jók. Azt akartam, hogy az emberek azt mondják, a Beatrice nagyon jó együttes, ahol történetesen minden zenész lány. Így alakult meg a zenekar.

Fontos momentum volt az is, hogy megtanultam gitározni. Egy barátnőm, Hamar Kriszta – aki később a basszusgitáros lett a zenekarban – bátyja, Hamar Laci fantasztikusan gitározott. Abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy bemegyünk a hangszerboltba és veszünk egy profi gitárt. Persze valamennyire anyagi kérdésnek számított akkoriban is, de emellett a zenészek maguk tekercselték a pickupokat a gitárba, Laci is így csinálta.

Apukámnak mondogattam, hogy én is nagyon szeretnék gitározni, így végül elmentünk a Rákóczi útra, ahol akkoriban az egyetlen hangszerbolt volt. Nem is tudom, több havi nyugdíjába került szegénynek, nyolcezer-valahányszáz forintba, de végül vett nekem egy bolgár elektromos gitárt. Ez óriási öröm volt a számomra, de ekkor legbelül még mindig egy „felsőbbrendű” komolyzenész voltam. Hamar Laci mutatta meg nekem, hogy hogyan kell lefogni az akkordokat. Mindig a Felkelő nap háza az első, amit gitáron tanítanak, mert abban benne van az összes akkord, csak transzponálni kell, tehát feljebb vagy lejjebb vinni. Én áthangoltam a gitárt kvintekbe, mint ahogy a csellón meg a hegedűn is van, és így kezdtem el játszani. Rettenetesen kényelmetlen volt. Laci rám is szólt, hogy ezt nem egészen így kell csinálni.

A lényeg, hogy megtanultam valamennyire gitározni. Persze nem tudtam azon a szinten, mint kellett volna, de az alapdolgokat, amiket most is bárki elsajátíthat fél év alatt, már tudtam. A felpuhult ujjaknak meg kellett erősödniük, mindez komoly fizikai fájdalommal járt. A zenekarban Hamar Kriszta lett a basszusgitáros, de a húgom is gitározni szeretett volna. Azt javasoltam neki, hogy legyen inkább dobos. Döbbenten visszakérdezett: én? Mondtam, persze menni fog ez neked, így hát belement, nagyon rendes volt tőle. Gyorsan nekiállt, hogy megtanuljon dobolni.

Fernbach Erika:
Hogyan érkezett a többi tag a zenekarba? Honnan volt például dobotok?

Csuka Mónika:
Nem tudtunk akkor még dobot szerezni, nagyon szegények voltunk, nem úgy volt, mint manapság, hogy bemegyünk a bankba, fölveszünk egy hitelt, megvesszük a hangszereket, majd törlesztjük a részleteket. Nagy privilégiumnak számított, ha valakinek volt bármilyen dobja, még ha nem is Ludwig vagy Premier, hanem csak egy akármilyen.

Kellett a zenekarba egy billentyűs is. Akkor körbenéztem a gimnáziumban, és megkérdeztem Mózes Katit, lenne-e kedve beszállni. Azt válaszolta, persze, miért ne. Annyit mondtam neki, hogy: „Figyelj, az akkordokat játszod, meg néha úgy, mint az orgonán”. Megtanultunk néhány számot, és Kati lett a billentyűs. De hamar kiderült, hogy hiányzik a szólógitár. Ekkor én fölvállaltam a szólógitáros szerepét, ami azért volt nehéz, mert el kellett kezdenem kőkeményen gitározni tanulni, nem volt elég, hogy akkordokat tudok játszani. Nekiláttam Jimi Hendrix-számokat tanulni, ezek nagy dolognak számítottak akkor. Ezzel párhuzamosan a zenekari szerepek is átalakultak: Kriszta lett az akkordgitáros, Sebes Ildit pedig bevettük basszusgitárosnak. Gyönyörű, picurka, szőke, tündéri kislány volt, imádták a fiúk, mert azért ez is fontos szempont volt, hogy mindenki jól nézzen ki. Miniszoknyában jártunk, amit ugyancsak nagyon szerettek a fiúk, minket meg persze idegesített ez a fajta figyelem, nem akartuk hogy alánk lássanak. Magasak voltak a színpadok, és mindig megpróbáltunk kicsit hátrébb jönni.

Fernbach Erika:
Milyen nehézségekkel találkoztatok a kezdetekkor, az első fellépések során?

Csuka Mónika:
Hatalmas szerencsénk volt, mert úgy tűnik, a női együttes mint zenekari forma, másokat is megfogott. Én nem tudom, hogy nyomozták ki a telefonszámunkat, de fölhívtak a Magyar Televíziótól, hogy a Halló fiúk, halló lányok című műsorban lenne-e kedvünk lekísérni Komár Lacit a Jóbarátom című dalban. Ez úgy kezdődött, hogy az Ifjúsági Magazinban megjelent Adamis Anna[ egy szövege, és egy pályázat keretében meg kellett zenésíteni. A húgommal együtt megírtuk a dalt, elsőként négy negyedben. Az Omega a Dob utcában gyakorolt lent a pincében és oda mehettünk próbálni mi is, rászabadítottak minket az igazi hangszerekre. Itt találkoztam Presser Picivel, aki egyszer csak hozzám fordult: „Na, mutasd csak, mit írtál.” Meghallgatta, és azt mondta: „Mit szólnál hozzá, ha hatnyolcadban lenne négynegyed helyett, egy kicsikét jobban menne” – és tényleg, mennyivel jobb lett így a dal. Ezután felkértek minket, hogy menjünk be a Hanglemezgyárba, a Rottenbiller utcába, ahol kislemez készült a dalból.

Fernbach Erika:
Akkor megnyertétek az IM pályazatát? 

Csuka Mónika:
Igen, de a lényeg az, hogy akkor felfigyeltek ránk. Mi meg elkezdtünk gyakorolni egy egyórás műsort, hogy fel tudjunk lépni az ifjúsági klubokban. Akkoriban több tehetségkutató vetélkedő volt, de nem a mostanihoz hasonló versenyek, hanem nagyon egyszerűek. A Telefongyárban, az ottani KISZ-bizottság közreműködésével megvették a  Selmer erősítőket. Ez nagyon-nagyon értékes dolognak számított, mert össze sem lehet hasonlítani, ahogy a Harmona nevezetű csehszlovák cég által gyártott orgona szólt, vagy mondjuk egy Capri. Mi is jelentkeztünk természetesen a Telefongyár vetélkedőjére – én ekkoriban már negyedikes gimnazista voltam. Mellettünk olyan zenekarok léptek fel, mint a Ferm együttes, amelynek tagjai voltak Szikora Robi és Menyus, vagyis Menyhárt János, aki később Demjén zenekarában is játszott, szóval nagyon komoly felhozatal volt. 

Fotó: Passzio.hu.

Készítette: Fernbach Erika.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.