Ungár István szaxofonművész 1938-ban született Budapesten. Családjában nem volt zenész, autodidakta módon kezdett el tanulni a hangszeren. Gyuri becenevű bátyja zenekarának, a Gyurikán együttesnek a tagja lett pályája elején Pege Aladárral együtt, majd játszott mások mellett Szabó Gáborral és Csányi Mátyással is. Kalandos úton került a Holéczy-zenekarba, ahol profi zenész lett, letette az OSZK-vizsgát is. Lehetősége volt nyugaton is játszani, később pedig saját zenekart alapított. Ungár Istvánt mások mellett Udo Jürgens, a Spencer Davis Group és a Nashville Teens is hívta soraiba, de ő a saját együttesére való tekintettel nem ment.

Csatári Bence:
Milyen volt a felállás a Holéczy-együttesben, amikor odakerültél?

Ungár István:
Németh Lehel mellett Kovács Erzsi volt a sztár, de a második sor sem állt kevésbé képzett énekesekből, mint Szántó Erzsi és Keméndi András. Három trombitás, egy pozanos, öt szaxofonos, egy gitáros, egy dobos, egy nagybőgős és egy zongorista szolgáltatta a talpalávalót. Akkoriban már többen is énekeltek a zenekarban, de engem eltiltottak még a vokálozástól is, mert fátyolos volt a hangom, és akkor ez még nem volt divat. Amikor később a saját zenekaromban már én is énekeltem, és Holéczy Ákos meghallgatta az egyik fellépésünket, gratulált a hangomhoz, és megkérdezte, miért nem énekeltem nála is, mire nevetve azt feleltem, hogy nem engedte. Egyébiránt a Holéczy-vokál már létezett 1945 előtt is, amelyben Ákos felesége, Ákos Stefi is énekelt. Már akkor szerepeltek több játékfilmben is. Holéczy Ákos 1945 után a pécsi egyetemista társaiból verbuválta a nagyzenekarát, majd kibővültek több fúvóssal, ez lett a klasszikus együttese.

Csatári Bence:
Két hónap múltán megemelték a fizetésedet?

Ungár István:
Nem, és éppen ekkor keresett meg a Fóthy- és a Tabányi-zenekar egy-egy embere az ajánlatukkal, hogy Lehelnek és nekem kétszer annyit fizetnek, mint amennyit akkor kaptunk. Elgondolkodtam, és odaálltunk mindketten a főnökünk elé, mondván, hogy úgy érezzük, eléggé jól teljesítettünk, ezért szeretnénk megkapni azt a pénzt, amennyit a többiek kapnak. Hozzá kell tennem, hogy ez nem volt szerénytelen kérés, mert akkor már én játszottam az összes szólót a csapatban. Ákos elsápadt, mert félt, hogy elveszít bennünket, ráadásul a mi gázsink nem teljesen az ő kompetenciája volt, mert az állam által meghatározott fellépti díjak voltak érvényben. Mindezzel együtt sikerült elintéznie az Országos Szórakoztatózenei Központnál (OSZK), hogy fizetésemelést kapjunk, méghozzá százharminc forintra tornáztuk fel magunkat, azaz még többet kaptunk, mintha elmentünk volna a Fóthyhoz vagy a Tabányiékhoz játszani. Ennek megfelelően módosították a szerződésünket is. Akkoriban Tabányi zenekara legalább akkora népszerűségnek örvendett, mint mi.

Csatári Bence:
Mettől meddig játszottál a Holéczy-zenekarban? 

Ungár István:
1958-tól 1962-ig, közben még katona is voltam, mert 1959 őszén elvittek. Az is egy tanulságos történet. Előtte ugyanis játszottam még a tánczenét előadó KISZ Központi Művészegyüttes Big Bandjében is. Rettenetesen rossz zenekar volt, huszonöt-harminc tagjából alig nyolc lett zenész. Akárkit tettek az élére, nem tudta megváltani a világot velük, annyira tehetségtelenek voltak, viszont jó KISZ-kádereknek bizonyultak. Annyi előnye viszont mégiscsak volt, hogy akik ott játszottak, azokat felmentették a katonaság alól. Amikor viszont el mertem onnan távozni a Holéczybe, a művészegyüttes igazgatója, bizonyos Szigeti elvtárs nekem szegezte a kérdést, hogy hogyan mehetek annak a fasisztának a zenekarába becsületes ifjúmunkás létemre? Megfenyegetett, hogy bárhol is játszom majd, utánam nyúl. Én ezzel nem törődtem, de aztán mégis beváltotta az ígéretét. Nemsokára behívtak katonának, de a Magyar Televízió szerkesztője, Buzáné Fábri Éva, aki készített velünk műsort, megígérte, hogy nem kell bevonulnom, elintézi, hogy csak a sorozáson kell részt vennem, aztán mehetek haza. Végül is a televíziónak is érdeke volt, hogy a zenekar egyben maradjon, és az egyik szólistáját a tagjai között tudhassa.

Nem a szerkesztőasszonyon múlott, hogy nem így lett. Hiába bíztam abban, hogy minden rendben lesz, és ennek megfelelően egy szál szaxofonnal bementem a VIII. kerületi hadkiegészítő parancsnokságra, amikor vége lett a sorozásnak, és zenésztársaimat hazaengedték, már indultam volna velük, amikor két fekete bőrkabátos férfi élénken érdeklődött, hogy ki az Ungár István közülünk. Amikor feltettem a kezem, egyből mondták, hogy nekem be kell vonulnom. Így váltotta valóra Szigeti elvtárs a fenyegetőzését, és így esett meg, hogy egy szál szaxofonnal találtam magam a kecskeméti katonai repülőtéren. Ákos szaladt fűhöz-fához, hogy megmentse a helyzetet, amelynek eredményeként néhány hónap után valóban leszerelhettem, és visszamehettem arra a helyre, amit fenntartott nekem, és amit újra elfoglalhattam 1960. február 1-jétől. De addig is, amíg el nem engedtek a honvédség kötelékéből, mehettem velük zenélni civil ruhában Bács-Kiskun megyén belül.

[...]

Csatári Bence:
Milyen volt a felállása az eredeti Ungár testvérek zenekarának? 

Ungár István:
Először öten voltunk, szaxofon, zongora, gitár, basszusgitár, dob volt az első formációnk, és ehhez jött az ének és a vokál. Később hatan lettünk: trombita, szaxofon, gitár, basszusgitár, zongora és dob. Azt, hogy mit játszunk, alapvetően a közönségigény döntötte el. Éppen azért nem játszottam dzsesszt, pedig szerettem, mert abból nem lehetett megélni. Mindig is mondtam, és a mai napig vallom, hogy aki felmegy a színpadra, annak el kell tudnia adni magát, prostituálódnia kell, és ha nem a dzsessz, hanem a tánczene vagy a beat kell a közönségnek, akkor azt kell játszani. Nem szabad látnia a közönségnek, hogy az adott nóta, amit éppen játszol, neked nem tetszik, azt ugyanúgy jó kedvvel kell elmuzsikálnod, mint a kedvenceidet. Arra is vigyáztunk, hogy amikor egy-egy nehezebb darabot elővettünk, azt két nagy sláger közé tegyük. Ez volt a műsorpolitikánk, amiből az is következett, hogy idővel a nehezebben emészthető műveket is megszerette a publikum. 

Csatári Bence:
Volt az EMKE-ben valamiféle kísérőműsorotok? 

Ungár István:
Hofi Gézát én hoztam be mellénk, akkor még nem volt ismert, de fellépett velünk Alfonzó is. Hofi annyira bejött az EMKE-ben, hogy másfél évre előre lekötötték maguknak. Éppen abban az évben a szilveszteri műsorban futott be országosan. Az volt a titka a mi időnkben, hogy minden nap meg tudott újulni, mindig más poénokat szórt, mint előző este.

Csatári Bence:
Milyen más helyeken játszott még itthon az Ungár-zenekar? 

Ungár István:
A Béke Szálló kupolatermében, de az puccos hely volt. Vacsora utáni zenét kellett szolgáltatni, nem lehetett annyira dübörögni, mint az EMKE-ben, ahová főleg táncolni jöttek az emberek. A balatonfüredi Marina bárban is felléptünk, az stílusában az EMKE-hez állt közelebb. 

Csatári Bence:
Az évek során mindig az OSZK felügyelete alá tartoztatok? 

Ungár István:
Igen, de dolgoztunk az ORI-val is. Ez abban a formában valósult meg, hogy volt egy adott nagyszínpadi produkció, amit mi kísértünk. A nagy buktatója ezeknek a munkáknak az volt, hogy nem fizettek utánunk társadalombiztosítást, ellentétben az OSZK-val, ahol nekünk munkakönyvünk volt, így a mi nyugdíjunk jelenleg is biztosított. Annak idején biztattam is az ORI-val rendszeresen dolgozó kollégáimat, hogy fizessék be maguk után a társadalombiztosítást, de valahogy ez elmaradt az ő részükről, holott meggyőződésem, hogy tudniuk kellett arról, hogy a jövedelmük után csak az adót vonják le, a társadalombiztosítást nem. Emiatt van az, hogy most ennyire alacsony a nyugdíjuk. Sőt, még az is az igazsághoz tartozik, hogy egy ORI-produkciót egy este több helyre is el lehetett vinni, amiért több pénzt kaptak a zenészek, míg mi értelemszerűen egy meghatározott helyhez voltunk kötve.

Fotó: passzio.hu.

Az interjút Csatári Bence készítette.

A teljes interjú szövege ide kattintva érhető el.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.