A jeles zenész-mérnök felmenőkkel büszkélkedő, Martin György-díjas Vavrinecz András, zenész, népzenekutató és népzenetanár 1954-ben, Budapesten született. Első gyűjtőélményét hatévesen Somogyacsán szerezte népzenekutató apai nagybátyja jóvoltából. A zuglói I. István Gimnáziumban érettségizett, majd 1977-ben bányamérnöki oklevelet kapott a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Viszonylag rövid ideig maradt a mérnöki pályán, mert felmenői némelyikéhez híven végül a zenei pálya vonzotta magához. Első erdélyi útja a hetvenes évek elején nagyjából a táncházmozgalom elindulásának idejére esett, később a mozgalom tevékeny részesévé, alakítójává vált. Erdélyi élményeinek és Kallós Zoltán atyai biztatásának hatására 1975-től már hivatásszerűen foglalkozott népzenével: prímásként, illetve neves zenekarok vezetőjeként. Nyolc évig a Honvéd Művészegyütteshez tartozó Hegedős zenekar prímása volt, majd az 1990-es évek végétől az Állami Népi Együttes zenei vezetését vállalta magára. Szervezői és szerkesztői munkássága mellett fáradhatatlan népzenegyűjtő, az egykori magyarlakta területeken nehéz olyan térséget találni, ahol nem fordult meg. Számos népzenei lemezen, kazettán működött közre zenészként, szerkesztőként, gyűjtő-közreadóként, illetve zenei rendezőként. Mára a magyar népzenekutatás egyik legavatottabb szakértője hazánkban. Jelenleg a Hagyományok Házának zenei könyvtárosaként és a Nyíregyházi Egyetem művésztanáraként a népzene iránt érdeklődő újabb nemzedékeknek adja át tudását.

Papp Máté:
Említetted, hogy a nyolcvanas évek elejére a táncházmozgalomban egy változási folyamat, irányváltás zajlott. Mit értettél ezen pontosan?

Vavrinecz András:
A táncházmozgalom hatására a táncegyüttesekben egyre több helyen alkalmaztak a régi tanári gárda vagy a cigányzenekarok helyett fiatal táncházas zenészeket. Nyilván azért, mert a színpadi táncműveket is igyekeztek egyre inkább a hiteles, eredeti néptáncanyagnak megfelelően megkoreografálni, szóval a művészkedés helyett az eredetiség szempontja került előtérbe, ami gyakorlatilag felszívta az összes zenészt, aki korábban népzenével-tánccal kezdett foglalkozni. Olyannyira, hogy a kilencvenes évek elejére más alig maradt „régi típusú” zenekar.

Papp Máté:
Mondhatjuk, hogy a táncházmozgalom a tömegkultúra irányába mozdult el?

Vavrinecz András:
Igen, de az több hullámban zajlott, már a hetvenes évek óta, folyamatosan. A hetvenes években egyedüliként Sebőék kezdték el, aztán két éven belül csatlakozott hozzájuk a Muzsikás, a Virágvölgyi, a Regős Együttes és a Vízöntő együttes. Mondhatni, a kezdetekben négy-öt ilyen zenekar volt.

Papp Máté:
Az alulról, önkéntesen szerveződő mozgalom kezdeti lelkesedésének hőskorszaka után mintha az intézményesülés felé haladtatok volna.

Vavrinecz András:
Annyira nem. Intézményesülés annyi volt, hogy szerveződött egy ideiglenes táncházvezetői és táncházzenész tanfolyam az 1976-78-ig terjedő időszakban, amikor a legjobb tanároktól – akik egyébként nem sokan voltak – lehetett tanulni. A táncosokat Tímár Sándor, a zenészeket pedig Sebő Ferenc, Halmos Béla, Sipos Misi – a Sebő és a Muzsikás zenekar tagjaiból verbuválódott csapat tanította. Aki abban az időben érdeklődött a népzene-néptánc iránt, az mind ott volt. Durván hatvanvalahány zenész és körülbelül nyolcvan táncos végezte el ezt a tanfolyamot. A végén kaptunk működési engedélyt, tehát attól kezdve már úgymond „legálisan” muzsikálhattunk táncházakban.

Papp Máté:
Helyileg hol volt ez a tanfolyam?

Vavrinecz András:
Budapesten, több helyszínen, először Zuglóban tudtak helyet bérelni a Varga Gyula András Parkban, aztán a Marczibányi téri Művelődési Házban, aztán a GANZ-Mávag Művelődési Házban. Emellett mind a két nyáron volt még Székesfehérváron nyári tábor is, ami egy egyhetes intenzív tanfolyam volt. Itt is kaptunk sok eredeti felvételt. Volt egy ilyen „szolgáltatás”, hogyha vittél magnószalagot és megmondtad, hogy mit szeretnél, azt rámásolták, és kottákat is kaptunk… Az egészet vizsga zárta.

Papp Máté:
Emlékszem, hogy a kilencvenes évek közepén, amikor – elkapva a mozgalom utolsó, talán némileg lanyhuló lendületét – jártam néptáncolni a Budai Vigadóba, akkor is volt még ilyen „szolgáltatás”. Szerintem lehet, hogy pont tőled kaptunk kazettákat, és ennek köszönhetően tudtunk gyakorolni népdalokat otthon. Hogyan alakult a táncházmozgalom sorsa a nyolcvanas, majd a kilencvenes években?

Vavrinecz András:
Beindultak a további vidéki tanfolyamok, de azokat nem a Népművelési Intézet szervezte már. Ezeken a tanfolyamokon Halmos Béla, Virágvölgyi Márti tanított, a Téka Együttes közreműködésével. Ebben az időszakban kezdődtek el a nyári népzenei táborok is. Aztán a kilencvenes évektől kezdve már mindenütt voltak ilyenek, akkor lett valójában tömeges ez az egész. Szoros kapcsolatban volt ez a mozgalom a kézműves területtel is, tehát ott is voltak tanfolyamok és táborok, de hát arról beszéljen az, aki ahhoz jobban ért. Az azóta eltelt időszakban pedig már az akkori táborozók gyerekei, talán unokái járnak ilyen helyekre..

Papp Máté:
Visszakanyarodva a te életutadra, mi történt a Vasas vezetésre után? Hány évig tartott a Vasas, mi volt utána?

Vavrinecz András:
A Vasas négy évig tartott, 1980-tól 1984-ig, és utána jött a Honvéd 1984-től 1992-ig. Közben az újonnan megalakult Néptáncosok Szakmai Házában is elkezdtem dolgozni mint népzenei munkatárs.

[...]

Papp Máté:
1992-től mi volt a feladatod, munkaköröd, [...] mivel foglalkoztál?

Vavrinecz András:
Ekkor kerültem a Magyar Művelődési Intézetbe, a Néptáncosok Szakmai Házába népzenei munkatársnak. De már 1981-től kezdve dolgoztam itt mint külsős munkatárs. Mindenféle adatszolgáltatás volt a feladat. Tehát egyrészt mindenkit elláttam tanácsokkal, információval, felvételekkel, másrészt én is kérdezgettem mindenkit, aki idejött. Akkor még elég sokat gyűjtöttünk. Volt egy időszak, körülbelül a kilencvenes évek második feléig, amikor elég sűrűn jártak ide Erdélyből zenészek és táncosok. Ugye addig nem nagyon jöhettek, és akkor azokon a felvételeken, amiket készítettünk, azokon mindig ott voltam és irányítottam is, meg kérdezgettem őket. Volt egy időszak, majdnem ezzel párhuzamosan, amikor a Halmos Béla is idekerült az Intézetbe, és akkor egyrészről egész jól megcsinálta a táncházarchívumot, abba is bele kellett dolgozgatnom, másrészt alapított egy hangszeres népzenekutató csoportot is, mert akkoriban a Zenetudományi Intézetben gyakorlatilag nem volt hangszeres népzenekutatás. Ennek következtében éveken keresztül eljártunk csak hangszeres népzenét gyűjteni Erdélybe is meg kis-Magyarországra is, meg Felvidékre is.

Papp Máté:
Volt olyan az utakból, ami különlegesen emlékezetes volt?

Vavrinecz András:
Mindegyik.

Papp Máté:
De mégis, volt olyan, ami nagyon kiemelkedő volt valamilyen szempontból? Például a talált anyag minősége szempontjából?

Vavrinecz András:
Voltunk például a Kolozsvár melletti Kolozson, nagyon híres zenészközpont, ahova valamilyen okból még a Kallós se jutott el. Ott még élt egy idős prímás, azt jól megmuzsikáltattuk, sőt a vége felé már én kontráztam neki, mert a fiának el kellett mennie valahová. Aztán amikor voltunk Szilágyságban először, akkor két nagyon jó prímást találtunk, zenekaros felvételt is készítettünk. Nagyon emlékezetes volt Felvidéken, Rimaszombaton az alsókálosai prímás a Molnár Laci bácsi, akihez sokszor visszajártunk. Egy ilyen vékony kis alacsony bácsi volt, majd elfújta szél, de nagyon jó zenész volt, nagyon sokat tudtunk tőle gyűjteni. Meg azt is mondhatnám, hogy főleg ezektől az idősebb zenészektől, nemcsak a szakmát, a zenei tudást, hanem emberséget is lehetett tanulni. Volt még Somogyban is egy nagyon emlékezetes eset. Nagy fájdalma volt az egész táncházzenész-mozgalomnak, hogy Somogyból egyáltalán nem volt olyan zenekari gyűjtés, amiből lehetett volna tanulni. Teljes zenekart mi sem leltünk, de találtunk egy 1910-ben született régi vágású prímást, akit sikerült még vagy nyolc alkalommal felkeresni és gyűjteni tőle. Ő még a régi hagyományos somogyi hangszeres stílusban játszott.

Papp Máté:
Hogyan sikerült megtalálni Somogy utolsó prímás „mohikánját”?

Vavrinecz András:
Az elég vicces volt. Egész nap jártuk a falvakat, és csak olyanokat találtunk, akik a Balaton partjára jártak muzsikálni vendéglőbe akkoriban. Mondtam a [Virágyvölgyi] Mártinak, hogy figyelj, tíz évvel korábban, amikor voltam Csurgón dudatáborban, akkor hallottam róla, hogy van itt valaki még, aki tud régi stílusban játszani. Elmentünk Kaposszerdahelyre, és bementünk a kocsmába. Esélytelennek tűnt a dolog, mert ráadásul egy fiatal lány volt a csapos, nem volt valószínű, hogy az időseket ismerni fogja. Tele volt a kocsma egyébként, ott kártyáztak az asztaloknál már délután ötkor az emberek. Mondom magamban, hogy csak megkérdezem, még ha fiatal is a lány, akkor is, a biztonság kedvéért, hátha tud róla, hogy van-e egy öreg prímás a faluban. Erre mondja nekem, hogy de, igen, ismeri, ott ül a fia a kártyázók között. Odamentem, láttam, hogy a prímás fia egy vékony, kb. húszas dioptriás, szódásüveg-szemüveges férfi, aki nem is tűnt teljesen százasnak. Mondtam neki, hogy mit szeretnék. Erre ő azt válaszolta, hogy jól van, de előbb ők befejezik a partit, mi megisszuk a sört, és akkor elmegyünk az apjához. Képzeld el, ezután beültünk a kocsiba, áthajtottunk a falun, átmegyünk a focipályán, aztán a cigánysoron. Egy elég romos, vakolatlan háznál álltunk meg, még a téglák úgy ahogy össze voltak benne rakva, de bent se volt túlzottan berendezve. Mindössze egy ágybetét fakockákra rárakva a betonpadlón, aztán párna, paplan és egy ilyen stüszi-vadász kalapban trónolt a tetején a bácsi, és olvasta a Somogyi Hírlapot. Hát, ő volt Somogy utolsó prímása…

Fotó: Hagyományok Háza/Pávai István.

Az interjút Papp Máté készítette.

A teljes interjú szövege ide kattintva érhető el.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.