A szerző neve egy zenei, zenetörténeti témájú oldalon csalóka. Ez nem az a Földes László. Vagy mondjuk: „részben”. Idősebb Földes László 1984-ben megjelent összegző önéletrajzi könyvéről lesz most szó. A kötetnek közvetlen zenei vonatkozása nincs, közvetett viszont annál több. Földes László Hobo nagyon ritkán beszél az apjáról. Nem is csoda, negyven éve próbálja elmagyarázni, hogy nem az apja hátszelével, hanem valahol éppen annak ellenére, saját tehetsége okán lett az, aki.
Szerintem Hobo a legnagyobb élő magyar költő. A magam részéről József Attila, Petőfi, vagy Ady magasságait látom dalban elmondott verseiben. Ez persze szubjektív, de én így gondolom. Személyisége lehet ellentmondásos, de van egy olyan érzésem, hogy József Attilával sem volt könnyű haverkodni.
Nem igazán lehet tudni, az apja mennyit segíthetett neki. Sokan jókora malíciával szokták szóvá tenni, hogyan jelenhetett meg lemeze a Hobo Blues Bandnek elsőként a Fekete Bárányok közül. Szerintem ez egyrészt rosszindulatú interpretáció, másrészt a konkrét teljesítményt gondolnám releváns vita tárgyának. Az ember hajlamos összeesküvéseket képzelni olyan dolgok mögé is, ahol nincsenek, ezzel tömjük be a bizonytalanság, információhiány adta réseket. Én viszont meg tudok azzal is békélni, hogy lehet, hogy sosem fogjuk biztosan tudni, mi volt a háttérben. Szerintem nincs is olyan nagy jelentősége. Azt viszont lehet tudni, hogy Hobo nagyon korán elköltözött otthonról, önálló életet kezdett.
Nagyon nehezen közeledünk a könyvkritikához, de itt szeretném rögzíteni egy barátom elméletét, miszerint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mindig úgy működött, mint ahogy a nagy nyugati kiadók. Elsősorban a nagy példányszám, vagyis a bevétel érdekelte. Csak itthon nem volt verseny, mert nem volt több kiadó a piacon. Erdős Péternek volt egy bigott kommunista világjobbító küldetéstudata, amellett, hogy egy cinikus és cezaromán személyiség is volt. Eközben opportunista módon a „fontolva haladás” jegyében kiadta volna a Beatrice-nagylemezt is, ahogy a P. Mobilt is. Bizonyos módosításokkal, hisz tudta, hogy óriási bevételt termelnének. A Beatrice nem alkudott, de a P. Mobil nagylemeze valahogy csak megjelent végül 1981-ben. És az is tény, hogy nem a legrázósabb HBB-dalok, -feldolgozások szerepelnek az első, 1980-as HBB-albumon, de csak lett egy nagylemez. Ha nem jelenik meg, az a baj; ha megjelenik, akkor meg az.
A magam részéről azt tippelem, hogy semmit sem segített Hobónak az apja, az azonban nem zárható ki, hogy néhány döntéshozó esetleg nem tudta, milyen is apa és fia kapcsolata, és „jobb a békesség” alapon esetleg visszafogta magát a nélkül, hogy konkrét szülői közbelépés történt volna. De ez sem biztos, csak találgathatunk. Amit a könyvből is tudni lehet, hogy 1967-ben idősebb Földes László együtt dolgozott többek között Aczél Györggyel is a bizottságban, melynek feladata az volt, hogy javaslatokat tegyen a Központi Bizottság működésének javítására. Aczél mint kultúrpolitikai atyaúristen hatással volt a lemezkiadásra is, de ez azért egy nagyon közvetett, távoli kapcsolat volt. Igazságtalannak érzem, hogy Hobóval kapcsolatban egyesek évtizedek óta ezen a felmenői státuszon rugóznak. Mit kellett volna még tennie Hobónak a magyar kultúráért, hogy ezt a hátteret elfelejtsék sportszerűtlen kritikusai? Ide vonatkozóan egy információ a könyvből: idősebb Földes László 1972 áprilisáig volt belügyminiszter-helyettes, utána a Hungexpót vezette, ami azért nem volt akkora tótumfaktumság.
Idősebb Földes László a második világháború alatt illegális kommunista volt, ezért kétszer is börtönbe került, majd a háború végén a vezetője volt annak a hatvanhét fős partizánegységnek, akik ténylegesen fegyverrel harcoltak Újpesten a fasiszták ellen. Mindig gondolok erre, ha látom a városképileg is ikonikus újpesti víztornyot, amit nélkülük vélhetően felrobbantottak volna 1944 telén, akárcsak a dunai hidakat.
Furák ezek az őskommunista sztorik. Perverz módon, ha kezembe kerül - mondjuk lomtalanításkor - egy-egy ötvenes évek elején kiadott (Szikra Nyomda) könyv - például Kilián György élete és társaik -, bele szoktam olvasgatni. Ezek a kötetek valahol nevetségesen bűzlenek az ideológiai idomulás kényszerű izzadtságszagától, ugyanakkor felsejlik belőlük valamiféle naiv tündérmese archetípusa is, egy csipet vadromantikával fűszerezve. A kommunizmus egyfajta üdvtan, megváltástörténet isten nélkül, de mártírokkal. Főképpen az őskommunista mitológiában érhető ez tetten, idehaza a „felszabadulás” előtti történetek mintha csak a még pogány Rómában játszódnának. Kis konspiráló sejtek (mint az ősegyházi közösségek) hirdetik a jobb világot, derekasan viselik a csapásokat, üldöztetéseket, sőt harcolnak is hitükért. (És majd jöhet a soha el nem jövő „tartós béke”.) Idősebb Földes László tántoríthatatlan hittel harcolt az általa üdvösnek tartott jobb világért. Vállalta a börtönt, kínzásokat, üldöztetéseket, nélkülözést, ezekről elég plasztikusan ír. Könyvében végigkövethetjük a magyar kommunisták történetét a harmincas évektől nagyjából a hetvenes évek elejéig. Felszabadulásostul, a háború után demokráciát hirdetve annak teljes eltiprásán át, 1956-on keresztül a kádári konszolidációig.
Idősebb Földes 1945 után arra a frontra ment, ahová a Párt küldte: Dunaújváros építése, Csepel, központi káderosztály, minisztériumok. Közben Rákosi Mátyás a „jó elvtárs”, annak ellenére, hogy Földes egykori harcostársai sorra kerülnek börtönbe regnálása alatt. Rákosi bukásán is átugrik idősebb Földes, hiszen mind „követünk el hibákat”. 1956-tól Kádár a követendő elvtárs. Idősebb Földes hitét könyve alapján semmi sem ingatja meg.
Írásában kínosan kerüli a legkellemetlenebb részeket a magyar történelem ezen éveiről, hisz azokat szükségszerűségnek éli meg. Például Biszku Bélával vállvetve küzd 1956-ban, de a sortüzek valahogy nem kerülnek szóba a könyvben. „Az elmélet gyakran nem egyezik a valósággal, de annál rosszabb a valóságnak”. Maximum egy-egy halovány önkritikai megjegyzésre futja, mintegy kötelező körként.
De nem is az utópisztikus képzelgésekért olvastam el a könyvet, hanem kíváncsi voltam, beszél-e közben a családjáról? Hobo dolgai szóba kerülnek-e? Hiszen fia már „nagy ember” volt a könyv lezárásakor. Nos, nem. Idősebb Földes az anyjáról többet beszél, mint a feleségéről és a fiairól összesen. Megemlíti első fia születésének napját, meg hogy úgy egyébként örült neki, majd egy másik helyen szóba kerül, hogy van három fia, hármójuk tizenéves fotói is helyet kapnak a képmellékletekben, de ennyi. Pedig lett volna töltete, tétje ennek a szegmensnek. Például amikor az 1972-es március 15-i tüntetésen Hobót letartóztatják, vagy amikor a HBB színrelépésével elindulnak az igazi balhék a zenekar körül. De nem, rosszul mutatna a nagy számvetés során, mely erősen kozmetikázottnak tűnik, ideológiailag fűtött önáltatás segít átugrani a kellemetlen részleteket, felmerülő kérdéseket.
Nekem továbbra is úgy tűnik, hogy idősebb Földes László nem tette oda magát a fiáért. Könyve alapján fontosabbnak tűnik neki a Párt és az osztályharc, mint a család. Idézve könyve 301. oldaláról: „Van szerelem, van bajtársiasság és még sok más megnyilvánulása az érzelmeknek; a legszebb, a semmivel sem pótolható: az anyai szeretet. Ezután a legnemesebbnek, legtisztábbnak a kommunista szolidaritást tartom.”
Idősebb Földes szenvedélyes vadász volt, az 1971-es Vadászati Világkiállítást is ő szervezte, ír is róla. Egy Tanzániában készült fotón pózol is egy általa lőtt elefánttal. Azt hiszem, nem véletlen Hobó 1984-es dupla albumának, a Vadászatnak a témaválasztása, mely egyfajta oppozíciót is képviselhet apjával szemben. Idősebb Földes László Szuhai István álnéven is írt könyveket vadásztörténeteiből.
Szerző: Bálint Csaba
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
