Volt egyszer egy beatkorszak

„Tudod jól, hogy sohase’ kértem, hogy a keresztrejtvényt fejtsd meg helyettem…”

A Fonográf 45 esztendős „Na mi újság Wágner úr?” című nagylemezéről

2020. április 08. - beatkorSzaki

fono.jpg
A Fonográf szerzőgárdája az 1975-ös évben három nagylemez anyagát is megkomponálta. Két albumot írtak Koncz Zsuzsának, melyek közül az elsőként megjelent Kertész leszek az énekesnő első verslemeze lett.Ezen az albumon a lemezcímke szerint új kísérőzenekara, a Korál tagjai is közreműködnek, Ne vágj ki minden fát című, vadonatúj számokat tartalmazó korongját viszont már teljes egészében a Fonográf kíséretében vette magnószalagra.

A lemez remek dalokat tartalmaz és kiválóan szól; feltéve, ha korai préselést sikerült kifognunk belőle. A Fonográf a mesteri dalszerzés mellett muzsikusi értelemben is egy egyre összeszokottabb és érettebb zenekar képét mutatja. Második (sokak szerint harmadik) nagylemezüket Koncz Zsuzsa két albumával csaknem egyidőben, 1975 derekán vehették kezükbe első ízben a rajongók.

A Na mi újság Wágner úr? című nagylemez már borítóját tekintve is különleges. Bányai István munkája Rejtő Jenő világát és alakjait idézi meg. A grafika középpontjában Wágner úr foltos nadrágos, szakadt figurája áll. Wágner úr rendkívül ápolatlan, piás és neve onnan eredeztethető, hogy viszonylag tájékozott az opera világát illetően. Olyannyira, hogy gyakorta operaáriákból dalol részleteket – bár nem tökéletes pontossággal.

A Wágner úr című számban a Fonográf énekesei sérelmezik, hogy – az ő dalukban nem szakállas és nem is olyan öreg – főhős nem akar velük énekelni. Ami nem is akkora baj, hiszen a szédületes energiával megszólaló, enyhén funkkal ízesített rhythm and bluest talán meg sem értené… Feltételezhetően erre céloz Bródy János a dal szövegében is: „ha nem akar új dalt megtanulni, nem bánom én, elég, ha jól figyel”.

A dalt a határozott és tűpontos ritmusszekció viszi a hátán. Szörényi Szabolcs a Fender Jazz Bass magasabb regisztereiben adja elő fantáziadús szólamát, Németh Oszkár dobolása pedig szenzációsan húz. Játékuk a darabot megtörő 9/8-os szakaszban a legizgalmasabb, ahol Szörényi Levente és Móricz Mihály „iker-gitárjai” is kiemelt szerephez jutnak. (A dal egészén végigvonuló főtémában is fontos szerepet játszik az „iker-technika”. Az egyik gitár (bal oldalon) a szájharmonikával játszik unisonot, a másik hangszer (feltehetően Móricz) jobb oldalon terc-párhuzamban követi a főtémát.

cover.jpg

Levente éneke vaskos; a vokálok egy tömbből faragottak. A koronát ennek ellenére Tolcsvay László káprázatos szájharmonikázása teszi fel a dalra. A Németh Oszkár dobjaival vezetett lezárásban élvezhetjük a phaser jelenlétét, ami a felvétel készítésének idejében egy újszerű és modern effektnek számított – kicsit futurisztikus megszólalás illúzióját keltette

A Már nem tudom egy gyönyörű, ám lemondó hangvételű ballada. „Ne keress választ…” – énekli Szörényi Levente a refrének végén; de a dal legizgalmasabb pillanata, amikor énekét az első verzében mindössze csupán akusztikus gitárjával kíséri. Zavartalanul élvezhetjük hangjának „törékeny” tónusait. Énekének lágysága hallatán végigfut a hátunkon a hideg; különösen azért, mert ugyanezt érezhetjük akkor is, amikor harsány rhythm and bluesokat ad elő. Levente rockzenészi pályafutása során mindent kihozott a hangjából, és a Wágner úr című nagylemez hallgatásakor épp muzsikusi karrierjének csúcsa környékén járhatunk. Szinte már egy tökéletesre csiszolt gyémánt…

A dal légiességét Bródy pedal-steelje is erősíti, csakúgy; mint Tolcsvay László „egykedvű” dallamíve a moog-szintetizátoron. Móricz Mihály gitárszólója karcos, önmagában évődik; az enyhe phaser-effekttel együtt nélkülözhetetlen része a dalnak. A refrénben a szárnyaló vokálok mellett (amelyben Szörényi Levente a szólóének mellett is részt vesz) jól érvényesül egy Leslie-szekrényen keresztül rögzített, funkys ritmizálású gitár hangja is.

A legjobb példát arra, hogy micsoda tévedés a Fonográfot egyszerűen csak „country zenekarként” bemutatni, az Élj boldogan című szám szolgáltatja.

A megszólalás vérbő funk, melyben a jellegzetes kongázás csak kiegészítő tevékenység. A dal nyílt D-hangolásban íródott; ennek köszönhetően még bluesos felhangokat is kap. A szám főtémáját a balról megszólaló ritmusgitár és Bródy pedal-steeljének szőttese alkotja meg, s mint ilyen, tökéletesen eredeti módon hat. A basszus kíméletlenül dörög, amit Németh Oszkár hézagos, kolomppal is fűszerezett ritmusképlete egészít ki. A hangzás leglényegibb eleme Tolcsvay László elektromos zongorája, melyre wah-pedált tettek, és melynek szólama mindössze a tonika (D) és oktávjának megszólaltatására szorítkozik. Ez a megoldás teszi igazán hitelessé a Fonográf funkját, ami a szó legnemesebb értelmében „bűzlik” (ahogyan a jó funk általában).

A szólóénekesi szerepkörön Tolcsvay és Szörényi Levente osztoznak: előbbi az első, utóbbi a második versszakot énekli. Mindketten zseniálisak; de felemelő hallani, hogy Levente éneke az előző dal „érzékisége” után most mennyire „mosdatlan”…

A bridge-részek (a dalban nincs igazi refrén) masszív vokáljain ismét phasert alkalmaztak, de mindezen túltesz a szólószakaszba átvezető bluesos gitár-basszus-zongora unisono. A szólót a moog indítja, majd Móricz Mihály gitárja veszi át a vezető szerepet. A szakasz második részében a gitár és a szintetizátor játszik egymással „felelgetőst”, hogy aztán egy újabb refrén után eljuthassunk a befejezésig, ahol a Fonográf még csodásabban zenél. A muzsika finomabbá, szellősebbé válik; nagyobb teret kapnak Tolcsvay zongoraakkordjai a kongákkal karöltve. A dal végül még egyszer erőre kap: a címsort ismételgető masszív vokállal, Németh Oszkár izgalmas cintányér-kúpozásával és ritmusképletével, valamint erős phaser-effektel dúsítva halkul el.

Az Élj boldogan az egyik legizgalmasabb dal, amit a Fonográf valaha lemezre vett. Jellemző, hogy szinte a feledés teljes homálya borult rá…

A bődületes funk-rock után Tolcsvay László gyönyörűséges balladája, az Egy őszinte dal következik. A szerzemény modorában némileg az Első villamos című számot idézi, amely lehet tudatos is; bár valószínűbb, hogy a finomság a szerző alapvetően nyugalmas személyiségéből táplálkozik.

A dal tisztasága lenyűgöző; eleinte még csak Tolcsvay akusztikus gitárjával, kristálytiszta énekével és Bródy pedal-steel szőnyegével. A verzék alatt a ritmikát Németh Oszkár lábdobja és a kongák együttese alakítja ki, hogy a refrénben aztán minden a maga teljességében tündökölhessen. Azt a tényt, hogy a Fonográf valóban a muzsikus-szakma mindenkori csúcsán helyezkedik el, mi sem szemlélteti jobban, mint az ebben a dalban hallható hangszerelési ötletek végtelenül precíz és fület gyönyörködtető megvalósítása.

cover2.jpg

A rögzítés kitűnő, amikor Szörényi Levente mandolinja beszáll, kinyílik a hangkép. A teltséget a nagyzenekar belépése fokozza, ám a mandolin és a vonósok szólamai végig kéz a kézben járnak. Csodásak a terc párhuzamok nemcsak a vonósok játékában, hanem Levente két sávra rögzített (majd szétpanorámázott) mandolin szólamaiban is. A dal csúcspontja az, amikor a refrén sorai között a mandolin és a vonósok játszanak unisonot. A refrénben Tolcsvay szólóéneke mellett Móricz Mihály alsó terce a meghatározó, csak a végén lép be Levente „fönt” a „mégis vigasztal” sornál.

A harmadik versszak megérdemli, hogy teljes egészében idézzük, mert Bródy János megejtő szépséggel kísérli meg lerajzolni benne az „egyén” egyébként meglehetősen árnyalt fogalmát:

„Ha minden ember messzi bolygó, kinek álma van,
És nem születtünk egyértelműnek.
A pályán tartó csillagokról rám ható erőt
Elmondanám, de úgysem értheted…”

A harmadik verzében Tolcsvay László mellett Szörényi Levente felső szólamát halljuk, ami úgy hangzik, mintha a dal zeneszerzője önmagára énekelt volna felsőtercet – és ez egészen megdöbbentő. Káprázatos énekesek káprázatos teljesítménye. Az Egy őszinte dal egy igazi gyöngyszem…

Némi szünet után egy úthenger robogása kíséretében felzendül a Fonográf ereje teljében lévő férfikara és eléneklik a Rám vár az élet című, szintén Tolcsvay László által jegyzett dal refrénjét csak lazán, a’capella. A dal piszkos funky-blues, elektromos zongorával és wah-pedálos gitárral (Levente). A verzék levegős hangzása jól kiegészül a refrének robosztusságával, melyekbe egy remekül kitalált unisono vezet át. Az unisonok a refrén szövegének sorai között is elhangzanak, az együttjátékot Tolcsvay még szintetizátorral is masszívabbá teszi.

A dal sorsa – a vagány muzsikálástól függetlenül – kalandos volt, mert szerepelt benne egy versszak, amit a „cenzúra” nem ítélt hanglemezre valónak. A „hej, minek a színház; hej, minek a könyv” kezdetű versszakot sajnos úgy, ahogy volt, egy olló felhasználásával eltávolították a dalból. Valószínűleg azért, mert a refrénben utalás történik Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjére (Szu Csong herceg), s a két kitétel együtt könnyen félreértelmezhető lehetett – az illetékesek számára. (Persze, ha megértették egyáltalán Bródy fricskáját…) Az eredeti Fonográf-funky teljes változata ezért csak a Galla Miklós által szerkesztett Használat előtt felrázandó című, ritkaságokat felvonultató válogatás CD-n jelenhetett meg 2000-ben.

Amikor a lemezjátszótű az A-oldal végére ér, azt gondolhatnánk, hogy a Fonográf az első nagylemez(ek) kísérletezése után szakított a countryval és a rock, pontosabban a funky-rock felé vette az irányt. Ám amint felcsendül az album B-oldalának nyitódala, a Széllel szemben, rádöbbenhetünk, hogy elhamarkodottan ítélkeztünk.

A dal ízig-vérig country, melyben Tolcsvay László bendzsón, Szörényi Levente pedig hegedűn működik közre (különös, hogy az Utazás lemezen szereplő Muszty-Dobay házaspárt nem hívták meg). Nagyobb teret kaphat Bródy pedal-steelje is és Tolcsvay László még szájharmonikázik is egy kicsit. A ritmusszekció szolid; Németh Oszkár seprűzött pergőn kísér, ám Szörényi Szabolcs basszusa határozottan vezeti az akusztikus gitárok szőttese kíséretében előadott számot. A vokálban a szólóének mellett ismét részt vesz Szörényi Levente is; mely megoldás a Fonográf tömör vokálhangzásának (egyik) titka lehet…

Ugyanebben az autentikus country hangszerelésben szólal meg a Móricz Mihály által jegyzett Az első sorban ült című country-dal is. A hangzás kitűnő, még akkor is, ha a dal formája egy kicsit az Eagles 1973-as Desperado című nagylemezén megjelent Twenty One című számot idézi. A szólóénekes maga a szerző, aki természetesen a vokálban is részt vesz. A dalban két szólórészt is hallunk; az elsőt Szörényi Levente adja elő hegedűn, a másodikban Bródy János pedal-steeljét hallhatjuk. A dalszöveg megejtően humoros. A dal főhőse, a színpadon éneklő muzsikus meglehetősen fájlalja, hogy az első sorban ülő hölgyrajongó hamar eltűnik az előadás után. Pedig mennyire szeretett volna tőle „autogramot kérni”...

Tolcsvay László szerzeménye, a Hol jársz Gabriella kicsit kizökkent minket a tiszta countryból – a dalról elképzelhetetlen nem szuperlatívuszokban beszélni. A bevezetés szomorkás, kétszólamú gitártémája rögtön mesteri; még amellett is, ahogyan Szörényi Szabolcs és Németh Oszkár összjátékukkal megteremtik a dal ellenállhatatlan ringását. (Hallhatjuk Németh jellegzetes, határozott előkéit is a pergődobon.) A verzék alatt aztán már csak az akusztikus gitárok maradnak és Tolcsvay László csillogó, puha, falzettbe hajló éneklése, amit jól ellensúlyoz a bridge-szakaszok csalódott, vaskos férfikórusa. Tolcsvay álmodozó előadása nem evilági. Egy lányt sirat, aki hirtelen eltűnt a füredi útról és az utolsó randevúra sem ment el, valamint már valószínűleg közelebb került ahhoz, hogy megértse, miről énekel a Grand Funk Railroad, mivel – ahogyan a dalszöveg sejteti – nyugatra disszidált. („Hol jársz Gabriella? Mire jutottál idegen földön?”) A dal lezárásában mintha a gitárok évődése fokozódna. Ha jól figyelünk, hallhatjuk azt is, hogy a gitárok két szólama mellé a pedal-steelen még Bródy János is hozzátesz egy harmadikat. 

A remekbeszabott Tolcsvay-szerzemény után kitűnő alkalom adódik arra, hogy a banda juttasson egy kis rivaldafényt Németh Oszkárnak is. A dobos – a lemezcímke szerint – saját számát Ha csókol a szád címmel énekli el. A kuplészerű dalszöveg és az előadás tökéletesen egészíti ki egymást; a zenekar is hanyagul gördíti a country-bluest. Németh Oszkár dobkísérete csak a lábdobra és a lábcinre szorítkozik, ami mellett Szörényi Szabolcs egy nagybőgőn adja elő a jellegzetes sétáló-basszus szólamot. A pedal-steel is felbukkan itt-ott. Remekül hangzik Tolcsvay második szólama is, ám a kocsma- hangulatot az hitelesíti a leginkább, amikor a dal végén Levente váratlanul és bluesosan beénekli a tonika, az A-dúr VI.-fokát (Fisz). 

A lötyögős jókedv remekül előkészíti a terepet a Fonográf egyik valaha lemezre vett, legösszetettebb dalának, az Álmodunk és ébredünk címűnek.

A nyitány masszív döngölés; Bródy ezt ellensúlyozó szelíd pedal-steeljével és Tolcsvay éteri szintetizátorával. Zseniális, ahogy Németh Oszkár a körök végén játszadozik a hangsúlyokkal, miközben Szörényi Szabolcs a csodás akkordmenet alatt mindössze a tonika és annak kvintje között ingázik. A szólóéneket a zeneszerző, Szörényi Levente adja elő; hangjára hosszú lecsengésű visszhangot tettek. Levente éneke így kicsit „túlvilági”, ám ezzel ellentétben a banda töredezett funkot játszik. A ritmusszekció szellős; jól érvényesül Németh Oszkár tizenhatodos lábcinje és a kolomp-rototom színezések is. Szabolcs és Móricz Mihály gitárja unisonot játszik, mely alatt remekül szól Levente akkordmenete: C-dúr; G-dúr; G-szűkített és D-dúr. A szám legfunkosabb összetevője – csakúgy, mint az Élj boldogan esetében – Tolcsvay László Fender-zongorája. A hangszerre wah-pedált tettek, melynek hangja így még autentikusabb és Tolcsvay invenciózus játéka a legveszedelmesebb fekete funk lemezeket idézi.

A bridge tempója aztán negyedes alapúvá válik, Szabolcs basszus szólama külön életet él: a magas regiszterekben játszik csodaszép díszítéseket. Ehelyütt a dal egy nyolcütemnyi periódusra egy Tolcsvay hangja által vezetett balladává változik, hogy aztán következhessen a bevezetésben már pusztán hangszeresen bemutatott, üstdobbal is fűszerezett refrén. A Fonográf vastag vokálja Bródy – talán az élet értelmét kutató – dalszövegének tükrében még hatásosabb tud lenni:

„Mondd, mennyit ér egy százszorszép
Ha százszor hervad el.
Ki tudja mennyit ér a boldogság,
Hisz érzed, már múlik el.”

E nagyszabású dalt a lemez zárószáma követi, ami a Fonográf együttes énekesi tehetségén túl még némi humort is megcsillant. A Ha felépül végül a házunk egy mini-kórusmű, s bár szövege kedves témát feszeget, az előadás mégis mosolyt csalhat az arcunkra. Az éneklésben a Fonográf mind a négy kiváló énekese részt vesz; a felvétel csodálatosan sikerült. Bródy verse meglehetősen idealista, bár a „szeretet melege” a hetvenes éveket még simán áthatotta.

„Ha felépül végül a házunk,
Bármikor vendégül látunk,
Ha este jössz, megvacsorázunk,
S nyugodtan elalhatsz nálunk.

Őrizzük álmodat, álmodj szép álmokat,
Álmunkban álmaink valóra válnak.

Rendes kis ház lesz a házunk,
Ha társaság jön össze nálunk,
Érzelmes dalokat játszunk,
Ha felépül végül a házunk…”

A Na mi újság Wágner úr című nagylemezt meghallgatva elmondhatjuk, hogy a Fonográf zenei-palettája egy új színfolttal, a funkkal bővült. A hetvenes évek közepén – mint ahogy azt már néhány korábbi cikkemben is érintettem – a rock és a funk „összeolvadt” egy rövid időre. A nemzetközi folyamatokat az évtized közepére már a magyar könnyűzene is naprakészen követni tudta; így meríthetett a funkból először a Locomotiv GT, majd a Fonográf és a Skorpio is.

Ha a Fonográf funkyját vizsgáljuk, felfedezhetünk néhány rendkívül eredeti hangszerelési ötletet is. A ritmusszekció játéka markánsabb, ám mégis levegősebb lett; Németh Oszkár és Szörényi Szabolcs gyakran „csak” a hangsúlyokra ügyelnek, nem játsszák tele a számokat. Elegendő tér juthat így Tolcsvay László briliáns Fender-zongora kezelésének, valamint Szörényi Levente és Móricz Mihály egymást kiegészítő és gyakran egymásba fonódó gitárszólamainak. Utóbbi igazolásához talán a legjobb példa az Élj boldogan című dal. Külön tanulmány lehetne, ahogy a sztereótérben szétpanorámázott két gitár együttműködik. A dal alaptémáját Levente a még az Illésben az eszköztárába vont nyílt D-hangolás segítségével komponálta, akár egy szál akusztikus gitárral is megállná a helyét. Ám a Fonográf a hangsúlyokat egészen máshová helyezte, funkot csinált belőle; ami azt jelentette, hogy az együttes 1975-ben a legmodernebb zenét játszotta.

A countryval némileg más a helyzet, mert Leventéék – nagyon bölcsen – még mindig a műfaj korábbi, 1970–73 között megjelent lemezeiből merítettek ihletet. A country-rock a hetvenes évek közepén jócskán hígulni kezdett; ennek következtében unalmassá vált és nem sokkal később végleg ellaposodott. Ennek fényében a magyar hanglemezhallgatók személyes szerencséje, hogy a Fonográf néhány évet késett a műfaj hazai „meghonosításával”.

Ám a Fonográf a részben funkos Wágner úr után még egy lépéssel tovább merészkedett: következő albumukon nemcsak külön-külön country és funk dalokat hallunk, hanem helyenként a két műfaj szenzációs keveredésének lehetünk fültanúi…

… de az már egy másik cikk témája lehetne…

Szerző: Majnik László

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr715583190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása