Életem első iskolai téli szünetét töltöttem, amikor New York-i nagybátyám 1956 után először Magyarországra érkezett. 1980-at írtunk. Nagy volt a várakozás, a családban mindenki örült, ugyanakkor vegyesek voltak az érzéseink, mert még a rendőrségre is be kellett mennie, hogy bejelentkezzen, mivel forradalmárként (vagy ahogy akkor mondták: ellenforradalmárként) tartották számon. Azt mondta, kicsit fél, hogy bent tartják – persze a félelme az 1956-os megtorlásokból kiindulva nem volt alaptalan, ámde 1980-ban már más idők jártak, úgyhogy semmi baja nem esett. Rockrajongó bátyámnak hozott egy csomó KISS-lemezt, azt mondta, akkoriban ők voltak az egyik legnagyobb sztárok Amerikában.
Aztán másnap elvittük a mi kis Trabantunkkal kocsikázni – nem szólta le az autót, bár ki tudja, mit gondolt magában –, hadd nézzen körül, mi változott a szülőföldjén, Sárbogárdon és környékén. Mivel karácsony előtt voltunk néhány nappal, hamar besötétedett, mi pedig beültünk egy vendéglőbe, ahol mindenkit meghívott egy körre. Aztán este Dunaföldvárról hazafelé vettük az irányt. Itt ért minket a meglepetés: még nem értünk be Előszállásra, amikor kisiskolás szemmel nézve hatalmas tömegbe keveredtünk. Olyan nagyba, hogy az autónk elakadt a két település között a mezőföldi prérin, és nem tudtunk se jobbra, se balra mozdulni. Amerre a szem ellátott, csak szakadt ruhájú, szűk farmeres, bőrdzsekis, furcsa öltözetű nagyfiúkat és nagylányokat láttam, akik mintha egyenruhába öltöztek volna, piros kendőt tekertek a nyakukra. Rögtön tudtam, hogy nem úttörők, hiszen nagyobbak voltak, másrészt pedig ezek a kendők sűrűn tele voltak rakva fehér pöttyökkel. Anyukám mondta, hogy ez a baboskendő, amit a gyári munkásnők hordanak, hogy a hajukat óvják a kosztól. Itt a prérin viszont az iszonyú hideg ellen védett. A tömeg pedig egyre csak menetelt, elfoglalva nemcsak széltében az egész utat, hanem még a szántóföldek egy részét is.
Egyszerre nyomasztó és felemelő érzés volt őket látni, innen-onnan folyton a „Ricse, Ricse, Beatrice!”-rigmust lehetett hallani, volt, akik azt kiáltozták, hogy „Minek él az olyan?”, meg hogy „Úgy érezte szabadon él”, mások meg furcsán imbolyogtak, zacskóval a kezükben, amibe néha belenéztek. Bátyám mondta, hogy ezek a szipusok, akik így kábítják magukat. Akkor még nem egészen értettem, miért volt erre szükség, ma már kicsit belátóbb – de nem egyetértő – vagyok velük kapcsolatban, hiszen mint utóbb, jó pár évvel később összeállt bennem a kép, a társadalom leginkább kitaszított tagjai, a nevelőintézeti gyerekek, a munkanélküliek – bár ekkor még ezt a szót is tilos volt használni –, a segédmunkások és az alkalmi munkából élők is ott voltak a legfeketébb fekete bárány együttes, a Beatrice koncertjén. Persze ők az egyetemistáknak és az alternatív értelmiségnek is játszottak, de ez ott, közvetlenül 1980 karácsonya előtt az előszállási pusztában nem igazán jött le.
Apám vehemens, és régi sportsikereinek – többszörös országos amatőr röplabda bajnok volt – köszönhetően meglehetősen vállas ember lévén ki akart szállni, hogy majd helyre teszi a fiatalokat, de azok erre kicsit megragadták a papírjaguárunkat és én úgy éreztem, mintha egy hajón ültem volna. Az akkor 18 éves bátyám mondta is apámnak, hogy hagyja már őket békén, mert ő húzhatja a rövidebbet. Aztán egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, és odaszólt nekünk, hogy „Sziasztok, elmentem Beatrice-koncertre, majd jövök!”. Apámban meghűlt a vér, de már nem volt ideje, hogy megszólaljon. Az óriási emberáradat pedig csak hömpölygött tovább, mi pedig legalább megtudtuk, hogy a Nemzet Csótánya, Nagy Feró által celebrált rockmiséről van szó. Aztán az autóban rekedtek úgy döntöttek, megnézik, mire föl ez a nagy csinnadratta, ez a majdnem forradalmi hevület. Ahogy a tömeg odaért a művházhoz, mi is oda tudtunk araszolni, és legalább a kiszűrődő hangokból megtudhattuk, hogy „Mire megy itt a játék”. Számomra, a nyolcéves gyerek számára az volt a döbbenetes, hogy a kemény taktusokra mindenki egy emberként üvöltötte a dalokat, és tényleg valami sohasem látott izgalmas, és egyáltalán nem félelmetes rockkoncertet hallgathattam, persze csak a Trabant biztos melegében. Nem tudatosult bennem, inkább csak éreztem, hogy itt valami csoda történt, a közönség és a zene találkozása, amitől a jelenlévők kimondottam euforikus állapotba kerültek. Apám két pofon és némi atyai szentencia kíséretében fogadta a bátyámat az autónál a koncert után, megjegyezve, hogy elkéredzkedhetett volna, de azért egyébként a koncert jó volt. Aztán hazaindultunk, mire a hátsó ülésen a New York-i nagybácsi megszólalt: Gyerekek, ilyet még Amerikában sem láttam!
Szerző: Csatári Bence
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
