Volt egyszer egy beatkorszak

„Készült ez a felvétel, szombat este, azok számára, akik kintrekedtek”

Fél évszázada rögzítették az első magyar koncertlemezt

2020. május 31. - beatkorSzaki

metroklub_1.jpg

A Metro együttes első nagylemeze 1969 szeptemberében került a boltok polcaira, így a „szentháromság” tagjai közül harmadikként ők is kivívták azt az elismerést, amit a beat műfajában egy zenekar csak kivívhatott. Saját nagylemezük elkészítésén túl szerzőként és kísérőzenekarként is közreműködtek Zalatnay Sarolta első, 1970 elején megjelent nagylemezén is. A Ha fiú lehetnék című korongon az első daltól az utolsóig a Metro muzsikáját hallhatjuk, ám Kovács Kati debütáló lemezén, a nem sokkal később megjelent Suttogva és kiabálva című albumon mindössze két dalban szerepel a zenekar (Legjobb volna elfeledni téged; Rézmozsár). Az Egy este a Metro Klubban című, második albumot pedig, ami egyszersmind az első hazai koncertlemez is, 1970. május 31-én rögzítették. Ezt a korongot hallgatjuk meg az alábbiakban, számról számra.

A Metro 1970-re tehát eljutott sikereinek csúcsára, ennek ellenére Schöck Ottó úgy döntött, hogy elhagyja az együttest és „Schöck” néven saját zenekart alapít. Helyére Fogarasi János érkezett, akit már jó ideje elismert dzsessz-zongoristaként tartottak számon. Fogarasi a könnyűzenét is ennek szellemében kezelte, neki (is) köszönhető, hogy a Metro utolsó éveinek zenéje viszonylag nehezebbé, kísérletezőbbé válhatott. Dzsessz-zenészként Fogarasi jóval „nyitottabb” billentyűs volt, mint Schöck, aki a hagyományos zeneszerzési szabályrendszert követte, bár – véleményem szerint igen tehetséges muzsikus és szerző lévén – kísérletezhetett volna tovább ő is. Még a Metróbol való távozásakor, az Ifjúsági Magazinnak adott interjújában is azt nyilatkozta, hogy a zeneszerzés közelebb áll hozzá, mint a színpadi fellépés, és hogy dalait elsősorban a Metro fogja előadni a továbbiakban is. Ám az olyan dalokban, mint A pénz, a Dohányfüstös terem vagy a Pár csepp méz felvázolt zenei világ helyett ő inkább a táncdalszerzést választotta, amelyben mindössze jól bevált sablonokat ismételgethetett. Őt valamiért inkább a táncdalénekesek bohém világa vonzotta, emiatt képességeit eszelős mértékben alulmúló produkciók megvalósítására fecsérelte el a tehetségét. Pályafutásának utolsó, nagyobb lélegzetvételű mozzanataként a hetvenes évek közepén feltűnt még a Syrius együttesben, a Széttört álmok című albumon, de a kitérő után folytatta a bábáskodást a táncdalénekesek egyre szaporodó nagylemezei fölött.

Fogarasi János tökéletesen beilleszkedett a Metróba, valószínűleg – innentől kezdve a zenekar első számú zeneszerzőjévé avanzsáló – Frenreisz Károllyal találta meg leginkább a közös hangot. A rajongók – főleg a kislányok – hiányolták ugyan Schöck Ottót, de hamar elfogadták Fogarasit, és vele a zenekar Hammond-orgona által dominált, lényegesen különlegesebb hangzását is.

1970 tavaszán a Metro tervezgetni kezdett egy új nagylemezt, és ennek kapcsán Fogarasi Jánosnak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha az új dalokat élőben, koncerten rögzítenék? Fel is kereste a lemezgyári illetékeseket, akik először kételkedve fogadták az ötletet, de azért ismertették az MHV műszaki előírásait, melyeknek meg kell felelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt kiadhassák. Némi tárgyalás után Fogarasi egy UHER magnetofonnal állított be a Metro Klubba (a magnót egyes források szerint a Lemezgyártól kapta kölcsön), amivel készítettek néhány próbafelvételt, és 1970. május 31-én rögzítették Magyarország első koncertlemezét, a Metro Egy este a Metro Klubban című, második albumát. Az együttes a koncerten csupa új dalt játszott, pontosabban olyanokat, amiket a koncertekre járó közönség már ismerhetett, de az egyszerű lemezvásárlók még nem hallhattak sosem.

A nyitódal Zorán és Dusán közös szerzeménye, a Ha Júliát kérdeznék meg. A gitár által elővezetett vezértéma fennkölt, amit némileg disszonánsan támaszt meg Dusán a ritmusgitárjával. A dalt a két gitár uralja, valamint Brunner szinkópált, türelmetlen dobolása. A verzerefrének alatt Frenreisz játssza a riffet, hogy Zorán kényelmesebben tudjon énekelni, ezalatt Fogarasi csak a tonikát, a G-t ritmizálja a Hammondon. Ez érdekesen szól, amikor a téma F-re, majd C-re lép. A refrénben aztán Brunner töredezett dobolása felenged, Zorán mellé Frenreisz is betársul egy laza felsőterccel. Ezt követően felhangzik egy rövidke basszustéma, amihez nyolc ütem után csatlakozik Zorán egy kvarttal feljebb. Ebből nő ki és erre a témára épül Fogarasi bugyborékoló Hammond-szólója, melynek hevében a zenekar egy picit fel is gyorsul. A befejezésben Brunner ropogós filljei alatt hallhatjuk, hogy a hangulatot mennyire jól érzik magukat a kiscsajok… láthatjuk a szemünk előtt, hogy a klub szinte felforr!

Zorán éneke – ahhoz képest, hogy a zenekar énekcuccáról rögzítették – elég jól szól. Időnként érezni a csöves erősítő enyhén túlvezérelt hangját, amin némi zengetést is alkalmaztak. Dusán a szövegben a női butaságot rajzolja le, bár hozzáteszi, hogy Júlia képtelen ötleteit azért érdemes lenne megvalósítani. A dal humora valószínűleg célba talált, mert a szám egészen a Metro feloszlásáig műsoron maradt. Elhangzott a szám továbbá Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című filmjében is, melyben a főhősnőt Júliának hívták (lásd még Illés: Júliára várunk). A Metro valószínűleg a filmhez írta a dalt, és a számnak – ebből kifolyólag – létezik (avagy létezett) stúdiófelvétele is, ami hallható a filmben.

Ugyanez a helyzet a Hol az a hely című Frenreisz–Dusán kompozícióval is. A bevezetésben a zenekar leütései között Fogarasi lüke, tizenhatodos orgonahangja bukkan elő folyton, majd Zorán bekapcsolja a wah-pedált (ami a dalban többször is felbukkan), így játszik gonosz témát. Karakteresek a szeptimek, a ritmusszekció nagyon együtt van, Brunner ideges, dzsesszes dobolását Frenreisz basszusa ötletesen egészíti ki. A két muzsikus nagyon érzi egymást – felemelő pillanat. A szólóének Frenreiszé, ezalatt Fogarasi nem nyugszik, a jobb csatornában hallható sziporkázó játéka, jobbról jön Zorán testes ritmusgitár kísérete. A refrént egy súlyos gitár-orgona-basszus unisono vezeti be, Brunner csak a lábcinen kísér, majd erőre kap, de csak egy sor erejéig, mert következik egy baljós Hammond-orgona-gitár duett, miután a refrén második szakasza érkezik. A zenekar kemény soulba vált, Frenreisz és Zorán felelget egymásnak, majd Fogarasi keveredik egy kis improvizációba, aztán csatlakozik a basszusgitár-gitár unisonojához, hogy a dal szerencsésen véget érhessen.

Dusán dalszövege egy tökéletes helyről ábrándozik, a szám legfontosabb sora talán ez:

Hol az a hely, hol az a vár,

Ahol a tartalom fontosabb a skatulyáknál?

Félő, hogy Sztevanovity Dusán kérdésére a mai napig nem érkezett semmiféle válasz…

Frenreisz megköszöni a hamar elhaló tapsot, majd valaki beszámol a következő dalhoz, ami egy vidám kis kabaré, a címe: És közben szólt a colt. Frenreisz könnyed muzsikát keresett Dusán mókás szövegéhez, a dal struktúrája ugyanaz a vonulat, mint a Citromízű banán. Itt a hangszerelés rockos, ami elfedi a dixielandes fordulatokat. Zorán és Dusán karöltve játsszák az együgyű bevezetést, majd Brunner fogja össze a zenekart swinges ritmikájával. A gitár is és a Hammond is szolgaian kíséri Frenreisz előadását, de azért izgalmas a bridge-be átvezető kis gitár-basszus unisono. A szólórészekben Fogarasi játszik egyszerű arpeggiokat, amik jól megtámasztják a dal idiótaságát, főleg, hogy az első szóló elején egy kisebb, alig észrevehető hibát is ejt. A blődségen – mintha karikírozni akarnák önmagukat – még emelnek is: a végén egy „nanázós” szakasszal Fisz-dúrba, majd egy újabb refrénnel G-dúrba modulálnak.

Szerves egységet képez az előző számmal az 1x, 2x, 3x című dalocska, még a hangneme (F-dúr) is ugyanaz. Brunner leeresztett sodronyú pergőn kísér, Frenreisz basszusa a lehetőségekhez képest sűrű. A két gitár markáns, az unisonokat az orgonával és a basszussal ezúttal Dusán játssza. A dal hangulata időnként egy, a hatvanas években népszerű slágerre, a The McCoys Hang On Sloopy című számára emlékeztet.

A két pehelysúlyú szám után ismét fellélegezhetünk, mert Frenreisz komolyabbra veszi a figurát, következik az Árva bárka. A dal ¾-ben (és 6/8-ban) ringatózik, amit Brunner a bridge-szakaszokban sarkosabbra vesz, ezzel teremt kontrasztot a verzerefrénekkel. Frenreisz basszus szólamára építenek, de a dal savát-borsát itt is a terces együttjátékok és az unisonok adják. Ezek folyamatosan hintáztatják a dalt, különleges, „őgyelgős” hangulatot kölcsönözve ezzel. A verzerefréneket Frenreisz szólóban énekli, a bridge-ben csatlakozik Zorán, az ő hangja kerül előtérbe, de a végső fokozás ismét Frenreiszé. A szólót Fogarasi adja elő a Hammondon, mialatt a zenekar rendkívül feszesen, Brunner negyedezése által irányítva kíséri őt. A dal ezt követően megnyugszik, visszatér a verzerefrén, izgalmas a dal levezetésében Zorán és Frenreisz két énekszólama, amik kvart-párhuzamban követik egymást.

Az oldal végére egy újabb sláger maradt, a Kócos ördögök. Könnyen elképzelhető, hogy a legtöbben ezzel a Zorán–Dusán szerzeménnyel azonosítják a Metro együttest, nem is csoda, hiszen feltűnően egyszerű és rendelkezik egy teli torokból harsogható refrénnel. Érdekes, hogy Brunner csak kávázik a pergőn, ezzel némileg visszafogja a lendületet, viszont a bal csatornában próbálja felvenni vele a versenyt Zorán rhythm and bluesos ritmusgitárja, ami inkább előre hajtja a dalt. A szöveg a gyermekkori emlékeket idézi, de mint azt már láthattuk, Dusántól nem idegen a nosztalgiázás, furcsa is, hogy a húszas éveiben milyen gyakran írt hasonló hangulatú szövegeket. A zene végül is csak a dal mondanivalóját támogatja, gyerekes, de ebben az összefüggésben nincs is ezzel semmi baj…

A lemez második oldalát Frenreisz és Dusán kiemelkedő kompozíciója nyitja, a Lóg a falon egy fekete kard. Dal a kínzó vágyról szól, a kard a küszködést, a harcot szimbolizálja, amely nem engedi kiteljesedni a „mesélő” életét. Frenreisz ennek megfelelően nagy szenvedéllyel énekel, talán itt nyújtja legjobb teljesítményét a lemezen. Az alaptéma egy gitár-basszus unisono, amely Brunner shuffle-ritmikáján ring, s amelyet Dusán a szólógitáron tercben követ. Fogarasi a Hammonddal súlyozza a zenét, szerényen egészíti ki a többiek játékát. A refrénben aztán ő is bekapcsolódik az unisonoba, amiből csak Zorán terces gitárja, majd a második két sorban terces vokálja kacsint ki. A bridge kiállásai kicsit határozatlanok, de ezért kárpótol Frenreisz szenzációs éneke. A szóló előtt egy nyersen előadott, húzós unisonot hallhatunk, majd jön Zorán wah-pedállal kevert gitárszólója. A szóló nagy vehemenciával szólal meg, de nem túl eseménydús. Zorán inkább a wah-wah effektet használja ki benne, bár szerethetően slendriánul kente oda improvizációját (az elején mellé is nyúl).

Frenreisz megismétli az első versszakot, majd a szétáradó Hammond akkordok után egy erőteljes refrénnel zárják le ezt az izgalmas rockot.

A Ha fánk vagy, örülj, hogy élsz című szám hasonlóan tetszetős, mint az előző dal. A verzék ringása és a Hammond-orgona hatványozott szerepe miatt, a hangzás erőteljesen a Booker T. & The MG’s nevű memphisi, instrumentális soul-bandára emlékeztet (lásd még Bergendy: Lekvár). Zorán hangterjedelmének alsó tartományában énekel, amit Fogarasi szikrázó orgonadíszítései egészítenek ki. A ritmusgitár kettő-négyre játssza staccatós szólamát, Frenreisz és Brunner egy ideig csak higgadtan settenkednek. A refrén lendületét viszont ők teremtik meg, aminek van egy enyhe reggae-s lüktetése az orgona és a gitár erőteljes, „kettő-négyes” súlyozása miatt. Zorán Telecasterjének hangja ropog a refrén felvezetéseiben, ez a mozzanat jól alátámasztja a dalszöveg abszurd humorát. Dusán nagyon fanyarul fogalmazza meg az „ember” állandó elégedetlenségét, a nagy dilemmát a világra nyitott, ám gyakran „sérüléseket” okozó élet és a „könnyebbik út”, az elszigetelődés között:

„Ha fánk vagy, örülj, hogy élsz,

Egy fánknak nem kell az ész,

Jó, ha jutott beléd élesztőből elég.

Ha fánk vagy örülj, hogy élsz,

És ha sehova se mész,

Ember nem rúg beléd, legfeljebb megemészt.”

A vers szerintem zseniális, csakúgy, mint a felezett tempójú befejezés, melyben Zorán felhevült éneke után Fogarasi mutat be rövid improvizációt. Zorán és Frenreisz is megköszöni a számot, a közönségből egy hang lelkesen megismétli, hogy „nagyon jó, nagyon jó”, és véleményem szerint igaza is van…

A következő dal az Én életrajzom, szintén Frenreisz–Dusán szerzemény. A verzék balladisztikusak, tág mederben lötyögnek, a zenekar annyira laza, amennyire csak lehetséges. Mindent Fogarasi Hammondjának lebegése fog össze, egészen addig, amíg Frenreisz hevesen be nem énekli a címsort, amivel elkezdődik egy roppant blues, amit a gitár-basszus-orgona unisonoja irányít. Sajnos a szakasz (a tulajdonképpeni refrén) túl rövid, visszatér az elmélkedő ballada. Zorán gitárszólója ismét wah-pedállal effektezett, az elején hatásosan hézagos, játszik a jellegzetes, bluesos szeptimekkel is, majd játéka gyorsabb lesz, ám itt néha elfogynak az ötletei, a végére inkább csak nagy elánnal ritmizál. A zenekar szóló alatti kísérete némiképp a Led Zeppelint visszhangozza, a téma és az előadásmód kicsit How Many More Times-ízű, bár lényegesen visszafogottabb attól. Az utolsó refrénben Frenreisz éneke is emelkedettebb lesz, itt feltűnik, hogy a zenekar énekerősítői a koncert hevében egy kicsit kezdenek túlmelegedni, az ének egy picit torzít.

A Könnyűvérű lányok a Sztevanovity fivérek közös dala, és zeneszerzői szempontból nagyon érdekes, kísérleti jellegű kompozíció. Zorán gitárja indítja egy oktáv-párhuzamban pengetett Esz-hanggal, ez fölött settenkedik a basszusgitár és az orgona unisonója. A téma hangulata olyan, mintha egy korabeli krimiből emelték volna ki. Ezt követően a ritmusgitáron lehúzott harmóniák kíséretében játszik el a Hammondon Fogarasi egy bánatos fantáziát, amely a dalban visszatérő momentum lesz. Ezt az ismét felbukkanó feszült gitár és a bevezető unisono megismétlése fogja keretbe, így érkeznek el a verzékhez, melyek nyugtalanul ringanak, Frenreisz és Brunner egy emberként pontozzák a ritmikát. Két verszak után a puha G-moll G-dúrrá változik, amit Zorán és Frenreisz énekelnek be, majd jön a tág ívű refrén, ami kicsit feloldja a verzék borongós hangulatát, de csak egy rövid időre, mert a tonalitás megint mollba vált. Brunner lábcinje idegesen „zakatol”, mely alatt Fogarasi tenyerel rá néhányszor a Hammondra, de hamar rátér a főtémára, amelyet ezúttal elláttak egy kis zengetővel is. Megérkezik Zorán feszült gitárja, majd következik még egy versszak két refrénismétléssel, a végén – mintegy fent hagyva a hangsúlyt – megállnak a dominánson, amit Fogarasi bővítget egy kicsit. A dal egy nyugtalan boleróval zárul, amit Brunner ideges fillekkel fokoz a pergőn.

Dusán szövege remek, pont olyan sejtelmes, mint a hozzá keresett muzsika:

„Gondolatok leple a szó,

Szégyenkezni, s fázni se jó,

Szóruhába bújik a szándék,

Meztelenül járni még nem való.”

A lemez záródala az A szívem hív, hív a lemezcímke szerint Fogarasi János és Brunner Győző szerzeménye. A bevezetés dzsesszes hangulatú, az egész dal szeptim és 7-9 akkordokra épül, Fogarasi le sem tagadhatná ezt a harmóniai szerkezetet…

A dal rhythm and bluesos lüktetésű, Frenreisz és Zorán énekelnek, nagy hévvel lépegetnek lefelé a G-dúr skálán. Frenreisz basszus átvezetése után G-ből átváltanak B-dúrba, itt a Metro a Chicago-tól kölcsönöz egy vezértémát, méghozzá a 25 or 6 to 4 című dalukét. Ezalatt Zorán mutat be gitárszólót, ami nyers, nagy lelkesedéssel játszik, a wah-pedált is használja néha, előadása fesztelen. Hogy ez a szóló „jó-e avagy rossz”, mindenki döntse el maga, én csak annyit mondhatok, hogy ilyen egy igazi beat-gitárszóló! Lélek és őszinteség… és hogy ez épp milyen technikai tudással párosul, a felvétel időszakában még sokadrendű kérdésnek számított. (Sajnálatos, hogy ma már a lelkesedést és a spontán érzelmek még spontánabb kifejezését felváltotta, sőt elsöpörte a minél szélesebb körű technikai tudás…)

A szóló után visszazöttyennek G-be, de több versszak nem hangzik el, hanem Zorán inkább elköszön a közönségtől, mintegy lezárva a koncertet és egyúttal a második Metro-nagylemezt is.

A Metro második (és egyben utolsó) albuma, avagy az első magyar koncertlemez – a kora nyári felvételi időpont ellenére – csak 1970 őszén tűnt fel a hazai lemezpiacon. A borító kivitelezése pazar, az előlapot egy vöröses, pszichedéliában fürdő fénykép uralja. A Metro látható rajta teljes vértezetben: Zorán nyakában Telecastere himbálózik, míg Dusán alakja nem tűnik fel a képen, legfeljebb gitárjának nyaka bukkanhat elő. Brunner áll (illetve ül) a fotó középpontjában, lábdobján feltűnik a jellegzetes Metro-logo. Mellette Frenreisz látható, aki a felvétel (illetve a kép készültének időpontjában) még egy Framus basszusgitárt birtokolt. Érdekes, hogy ugyanezen a hangszeren játszott Rédey Gábor is, amíg a zenekar tagja volt 1967–68-ban

A kép jobb szélén a Hammond-orgona mögött ül Fogarasi János, akinek játéka új dimenziókat nyitott meg a Metro együttes számára, amit a lemezen hallható, szűk háromnegyed órás zenefolyam is bizonyít. A soul eddig is jelen volt a zenekar eszköztárában, ám ez a Metro új dalaiban különleges akkordokkal, izgalmas unisonokkal vegyült. Az új zenei világ Frenreisz Károlynak különösen feküdhetett, hiszen a lemezen hallható dalok legnagyobb részének zeneszerzője ő volt. Jól hallható, hogy ő és Fogarasi mennyire egy húron pendülnek, amihez még Brunner Győző – eleve dzsesszes – dobolása is tökéletesen illeszkedik.

Egy szó, mint száz, az Egy este a Metro Klubban egy mai napig érdekes és figyelemre méltó alkotás! Még azok számára is kötelező hallgatnivaló, akik amúgy a Metrót mosolyogva tolják félre, mint „a szentháromság” legsúlytalanabb zenekarát. Nos, amennyiben a Citromízű banánt tekintjük mércének – részben igazuk lehet, ám az együttes második nagylemezén hallható dalok jelentősebb része bizony kiállta az idők próbáját. Annak ellenére igaz ez, hogy a lemez laza és fesztelen hangvétele a későbbiekben kevéssé éreztette hatását a hazai rockzenében. Az albumot teljesen méltatlanul helyezte „süllyesztőbe” az utókor, pedig ez a lemez csak azt bizonyítja, hogy a Metro együttesről a mintegy fél évszázad alatt megrajzolt közkép leginkább felületességen és előítéleteken alapul.

Az Egy este a Metro Klubban című nagylemezen hallható muzsika kicsit több mint fél évvel később tovább fejlődött Zalatnay Sarolta második nagylemezén, és Frenreisz Károly még a Locomotiv GT első lemezén is tesz rá egy jól sikerült „utalást” a Nem nekem való című dal formájában.

Kritikák ide, értelmezések oda, meglátásom szerint a nagylemez a beatkorszak egyik csúcsát jelenti, a rajta hallható dalok egészen egyszerűen egyszeriek és megismételhetetlenek – és ennek nem csak az az oka, hogy felvételeik a Metro egyik kora nyári koncertjén készültek…

Szerző: Majnik László 

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5615650872

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása