1977-et írtunk, már majdnem 15 voltam, Omegás. Akkoriban Kóborék jelentették kis hazánkban a top rockot. Külföldi bandákat csak elvétve láttunk Magyarországon, azok is többnyire a C ligából érkeztek, vagy feltörekvő, még alig ismert zenekarok voltak. Esélyünk se volt a korszak nagyjaira, a Pink Floydra, az Emersonra, a Zeppelinre vagy a Kissre. A Stones is csak Zágrábig jutott el ’76-ban.
A hazai nagyságok nagyjából elégedettek voltak a helyzettel meg magukkal. Igazi ambíció, innovációra való hajlam csak az Omegában volt. Ők megértették, hogy az élő koncerten elég karcsú simán felsétálni a színpadra és három színes lámpa alatt, szigorú arccal megmondania tutit a kulturáltan szórakozó fiatalságnak. A zenén kívül látvány is kell. És lőn…
Egy Omega-koncert többnyire a tűzoltóság rémálmai közé tartozott. Füst, tüzek, fényorgiák, később lézer, elképesztően megkomponált színpadképek, jelmezek. És persze remek hangszereken, időtálló, nívós zenék. A közönség ezt mind imádta is. Presserék kiválása óta ez volt a zenekar első csúcskorszaka. Az Omega ’77-re már Nyugat-Európában is szép karriert futott be, angol nyelvű lemezeik jelentek meg milliós példányszámban és komoly turnékat tudtak maguk mögött.
Ekkor határoztam el, hogy zsenge korom ellenére kimegyek az Omega augusztusi két kisstadionbeli koncertjének egyikére. A projekt persze több sebből vérzett. Nem volt jegyem, nem volt pénzem és nem volt szülői jóváhagyásom sem. A koncert napja egyre közeledett, de a helyzet nem változott. Már-már kezdtem feladni, amikor egyszerre a dolgok jó irányba fordultak. Jó atyám egy kerti partin nagyvonalúra sörözte magát és rendkívüli zsebpénzben részesített egy papír húszas formájában. Ez akkoriban kiemelt sztárgázsinak számított és mivel a koncertre 13 forinttól kezdődtek a jegyek, határozottan megnőttek az esélyeim. Már csak anyám várható és makacs ellenállását kellett leküzdenem. Úgy döntöttem, hogy a hosszas, napokig tartó könyörgésekbe csomagolt, bizonytalan kimenetelű meggyőzés helyett az eseménynapi laza, flegma tényközlést választom, hátha nem figyel és a projekt átcsúszik valahogy. Persze figyelt és flegmán közölte velem, hogy sehova. Ezután veszekedni kezdtünk. Aztán elindultam.
Még csak húszasom volt, jegyem nem, de gondoltam, gyerekjáték lesz koncert előtt fél órával a helyszínen megvenni az áhított belépőt. Az is volt, hiszen az óriási tömegben egymást érték a korabeli jegyüzérek, akik 150 forintért (best Price) rögtön adtak is volna egy tikettet karitatíve. A jegypénztár már régen bezárva, a hivatalos jegyek már júliusban elfogytak, így újra messzire kerültem az életem első rockkoncertjére való bejutástól. Óriási kudarcnak éreztem, hiszen a haveroknak már elnagyképűsködtem, hogy megyek Omegára, vérciki lett volna elmondani, mekkora balfék vagyok.
És ekkor újra rám mosolygott a szerencse egy erősen pálinkaszagú munkáskáder képében, aki látva tanácstalan téblábolásomat megkérdezte. „– Öreg nem kell egy jegy? – Dehogynem, de nincs 150-em rá. – Árában adom, a haverom berúgott és hazament.” Van Isten, van jegyem, van Omega koncert, amin én néhány perc múlva 14 és fél évesen bent vagyok. A világ így kerek.
Rövidesen kiderült, hogy a jegy a küzdőtérre szól, ennek külön megörültem. Később láttam csak, hogy a rendezők azt is székekkel rendezték be, nehogy túl nagy tombolásba fulladjon a rockkerkedés. Amikor elfoglaltam a helyem, még csak páran lézengtünk a szektorban, ami azért volt furcsa, mert körben már mindenütt teltház volt. Kisvártatva értelmet nyert ez is, mivel a sötétben egy nagyobb embercsoport közeledett szabályos alakzatban. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport századerővel, kimenő egyenruhában képviseltette magát a rendezvényen. Mint kiderült egyedül én nem voltam szovjet katona az egész szektorban, így jobbnak láttam barátkozni az elején még feszélyezett kiskatonákkal. A harmadik szám után már a székeken ugráltunk, Vologyáék a sapkáikat az égbe hajigálták, ilyet ők még nem láttak, igaz én sem. A buli persze óriási volt, Meckyék a 6-os, a 7-es és a 8-as lemez számait tolták, hófehér selyem szettben. Ez mai szemmel már nagyon vicces, de akkor… Végül felvették a „Let it rock OMEGA”-s pólójukat is, amire utána évekig vágytam.
Ez volt az első koncertem, azóta eltelt majd 43 év. Szerencsére őket még ma is látni élőben, én pedig rajtuk kívül láthattam minden rockistent, akiről annak idején csak álmodtunk és akiket még nem is ismertünk. Egyszer összeszámoltam, már száz felett tartok, többeket 3-4 szer is láttam, mint a Stonest, AC/DC-,t a Kiss-t, a Rammsteint, a Nightwisht, a Scorpionst, a Maident, a Motörheadet, a Queent, a Metallicát. Nem is sorolom, a hazaiakat végképp nem, de ez az élmény sosem törlődik, a nagyszerű élmény pillanataira szinte képszerűen emlékszem.
Szerző: Hajda Iván
Nyitókép: Fortepan/Erdei Katalin
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
