2023. július 7-én ünnepeljük a legeredetibb magyar gitáros, Barta Tamás hetvenötödik születésnapját. Ebből az alkalomból kérdeztük Herskovits Ivánt, hogy áll a Barta Tamásról írott könyve, valamint a legutóbbi beszélgetésünk óta jutott-e újabb információkhoz, dokumentumokhoz kutatásai során.

Barta Tamás hetvenötödik születésnapját ünnepeljük, mégis azt mondom, folytassuk onnan, ahol abbahagytuk legutóbb. Hogyan állsz a Barta Tamásról íródó könyveddel?

Ami engem illet, jól. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv úgy készül, mint a Luca széke. Valóban nem sietem el, ráérek. Konkrétabban fogalmazva: a könyv egy része már leírt állapotban van. Más részleteihez pedig most sikerült forrásokat szereznem. Elsősorban további amerikai dokumentumokat, miután most, két hónappal ezelőtt Amerikában gyűjtöttem további anyagokat.

Azért nem sietem el, mert szeretnék mélyen és széleskörűen tájékozódni és informálódni arról, hogy ki volt Barta, honnan jött, mit miért csinált, valamint, hogy mi volt, illetve mi a zenéjének titka a jelenben is. Nemcsak mint emberről akarok minél többet megtudni és láttatni róla, hanem az élettörténete is végtelenül érdekes és izgalmas számomra. No meg az utóélete is, aminek máig kihatásai vannak arra, amilyen kép él róla a köztudatban. Olyan könyvet szeretnék kiadni a kezemből, ami valakinek ötven én múlva is segítségére lehet abban, hogy lényeges dolgokat megtudjon és megértsen arról, amit Barta hátrahagyott. Ha belegondolsz abba, hogy most van ötven éve annak, hogy a Bummm! album elkészült, ez teljesen reális igény. Ez egyben azt is jelenti, hogy többet kell nyújtani, mint a szokásos magyar poptörténeti könyvek, amikben sokszor esetleg csak feltesznek, majd kipipálnak egy sor felszínes kérdést tovább nem gondolkodva vagy kérdezve az elhangzott válaszról, vagy a mai „elnyomtak-betiltottak-cenzúráztak” látószögből felületesen leírják egy zenekar, vagy előadó történetét.

Ez merészen és izgalmasan hangzik. Elárulnál valamit a könyv szerkezetéről? Ahogy kiveszem a szavaidból, bőséges forrásanyag áll a rendelkezésedre. Hogyan fogod rendszerezni a kútfőket?

A könyv négy részből áll majd: az első rövidebb rész, Barta családi hátteréről és indulásáról szól. A második a hazai zenei karrierjéről. Itt egyrészt a Syconor-, Gemini-, Hungaria-, valamint LGT- beli társak szólalnak meg, másrészt olyanok, akikkel a Barta nem játszott egy zenekarban, de barátai, vagy időlegesen partnerei voltak Ez a két rész elsősorban a szélesebb értelemben vett zenei és emberi vonatkozásokkal és kapcsolatokkal foglalkozik és okokra-okozatokra, tehát az összefüggésekre koncentrál. Többek között azért, mert készül egy másik Barta könyv is, ami viszont erről a két periódusról tényeket és adatokat tár fel – gyakran mikroszinten – és a fennmaradt hangfelvételeket zenészfüllel is elemzi majd. Egy profiként dolgozó, nagyon lelkiismeretes és részletes kutatómunkát végző másik Barta kutató írja, ezért itt én ehhez elsősorban a hátteret szeretném megmutatni.

A harmadik rész foglalkozik majd Barta életének amerikai szakaszával, azaz az 1974 és 1982 közötti időszakkal. Engem ez izgat a legjobban. Azért mert nagyon érdekesnek tartom, ahogy Barta megélte Amerikát. De azért is, mert az amerikai évek alatti, a mamájával folytatott hangos levelezésnek egy része már nyilvánosságot kapott, és ezek igazán elemezhető betekintést nyújtanak Barta gondolkodásmódjába, viszont az egyik forrás, ami ezt bemutatta, nem mindenhol hozta nyilvánosságra és interpretálta ezeket történethűen. Erre is szeretnék majd rámutatni.

Gyakran kitérsz arra az interjúra is, amit az édesapád készített Barta Tamással az egyik amerikai útja alatt. Erre a beszélgetésre sokan kíváncsiak lennénk. Ez ugye majd benne lesz a könyvedben?

Igen, ez is és egy szintén fontos forrás is. Nemrég nyilvánosságra került egy ugyancsak hosszabb, és több témát érintő interjú, amit Barta egy amerikai magyar emigránsok által szerkesztett és olvasott lapnak adott. Ebből kiderül, hogy szó sincs olyanokról, amiket a legutóbbi időben kitaláltak és minden további nélkül írogatnak és nyilatkoznak Bartáról. Például az, hogy ilyen meg olyan politikai okok miatt „menekült” el Magyarországról. Erre is szeretnék megpróbálni megvilágítani, és itt használom fel az ottaniakkal, illetve az őt ott közelről látókkal készített interjúkat.

A negyedik rész szól Barta utóéletéről, amivel kapcsolatban nem ártana tisztázni néhány dolgot. Azt, ami 1982. február 16. után Los Angelesben és Budapesten, többek között a nevében és a nevével történt, és máig is történik. Ez tűnik a legnehezebbnek, itt van pár elég lényegesnek tűnő fehér folt. Többek között szeretnék itt rámutatni azokra a dolgokra, amik nem egészen úgy történtek, ahogyan arról az elmúlt mintegy három-négy évben egyes helyeken olvashattunk, illetve egyes mozgóképes anyagokban láthattunk. Ebben a negyedik részben szeretném cáfolni azt, hogy többen Bartát próbálják hibáztatni az LGT amerikai karrierjének meghiúsulásáért.

Barta Tamás, Presser Gábor és Frenreisz Károly a Magyar Rádió 8-as Stúdiójában. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Mondanál valamit a legújabban megismert forrásokról?

Amerikában elmentem olyan archívumokba, ahol személyesen lehet csak kutatni. Egyébként hadd mondjam el azt is, hogy én semmiféle anyagi vagy egyéb támogatást, meg mittudomén milyen pályázatot nem kértem, illetve nem vettem és nem is fogok igénybe venni semmihez, ami ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Nekem ez a dolog egyszerűen fontos.

Felkerestem olyan helyeket is, amik Barta, illetve az LGT ottani története szempontjából érdekelnek. San Franciscóban annak a stúdiónak az épületét, amiben 1974 júliusában a rádiós koncertet adta a zenekar. Elmentem a múzeumba is, ahol a felvételt őrzik. Ott helyben, San Franciscóban egy kiváló minőségű stereo koncertfelvételen hallgatni a Barta-Laux-Presser-Somló felállású LGT-t fantasztikus élmény. Középen a gitár, a két oldalon pedig a Fender-zongora és a Hohner clavinet, ami utóbbit ezek szerint Presser ekkor már megvett.

A legcsodálatosabb felfedezés, ahogy Barta énekel. Laza, de erőteljes és magával ragadó az énektechnikája. De nem csak Barta, mindenki reveláció! A koncert élő rádióadás volt, mindössze tucatnyi szakmabeli jelenlétében, de Presser a végén úgy üvölt, ahogy a torkán kifér, olyan lelkesen, ahogy én még soha nem hallottam énekelni! Miközben egy hosszú, latin irányba elvitt Ezüst nyárt játszanak, gitár-Fender zongora párbeszéddel. Hallani, hogy olyan rockzenei kultúrával rendelkező közegben van a zenekar, ahova igazán való. És az is sokat elmond, ahogy Adamis Anna a számok között a műsorvezető kérdéseire válaszol. Akcentussal, de érezhetően olyan emberként, akinek teljesen természetes közeg az amerikai. 

A múzeumban elmondták, hogy miért nem tehetik ezt a felvételt ki az internetre. Olyan rengeteg élő felvételt tartalmazó gyűjteményük van, aminek része Bruce Springsteen sok korai koncertje, meg például az LGT előtti hétről a még Bob Welch-féle Fleetwood Mac, utána pedig Ry Cooder. Ahogy én értem, többek között egy Bruce Springsteen felvétel kapcsán olyan ügy lett a dologból, hogy a jelenlegi szabályok szerint nagyközönség számára csak helyben hallgathatóak az anyagok.

Készítettem egy fotót a stúdió előtt, ahol annak idején a koncertet tartották. Úgy, hogy az utcán, a volt stúdióépület mellett a csatornázást javították, és megkértem az egyik munkást, hogy csináljon egy ilyen képet, ahogy Presser könyvét ott olvasom, amiben a koncertről ír. Az illető nagyon segítőkész volt és azt is megkérdezte, hogy ez valami nevezetes épület-e? Mondtam neki, hogy itt egy stúdió volt és híres lemezek készültek itt. Valamiért azt is hozzátettem, hogy az első Journey-albumok is, gondolván, hogy biztos mond valamit neki a név, lévén szó helyi zenekarról. Erre a világ legtermészetesebb módján azt felelte: - „Aha, a Steve Perry előttiek”.

Abba azért belegondoltam, hogy mennyi lenne az esélye itthon egy hasonló párbeszédnek. Ha ugyanez a dolog a Rottenbiller utcában, az egykori MHV stúdió előtt történne, és az LGT első lemezeit említeném egy, az első éppen ott tevékenykedő magyar csatornamunkásnak, vajon rávágná-e hogy: Aha, a Somló előttiek. Hát szóval ez a különbség, és ilyesmiért más élmény Amerikában amerikai LGT felvételeket hallgatni. És ami fontosabb: ezért lehetett más ennek a négy ember számára amerikaiaknak zenélni.

Én is azt gondolom, hogy semmi esély nincs arra ma, Magyarországon, hogy bárki utcán sétáló el tudja mondani a Locomotiv GT eredeti felállását. Ez a felvetés messzire vezet, úgyhogy inkább kérlek, mesélj arról, hogy hol jártál még?

Elmentem Mammoth Lakes-be, oda ahol Barta a barátaival síelt és oda is, ahol Carol, a felesége kiszórta a hamvait. És onnan mentem Los Angelesbe. Csináltam fotókat és videokat a helyekről, ahol lakott és megfordult, valamint olyan helyekről is, ahol az LGT járt. És napokat töltöttem archívumokban ‒ amiket ezeken a helyeken találtam, azokat szeretném feldolgozni a könyvben. Plusz, mint mondtam van még néhány fehér folt, amit jó lenne felderíteni. Többek között azért, mert azokból a dokumentumokból, amiket most Los Angelesben találtam, illetve az ottaniaktól kaptam, némileg más derül ki, mint amiről informálva lettünk az elmúlt időken.

Herskovits Iván a Whisky a Go Go épülete előtt. Forrás: Herskovits Iván archívuma.

Amikor előzetesen terveztük ezt a beszélgetést, koncertélményekről is beszéltél. Ezekről mesélnél bővebben?

Elmentem egy koncertre a Whisky a Go Go-klubba, ahol az LGT fellépett. Egy nappal előtte pedig ott voltam Joe Walsh, Neil Young és Stephen Stills közös fellépésén egy szabadtéri színpadon. És ez megint olyan dolog, aminek a kapcsán az ember belegondol abba, hogy kik, milyen szinten fogadták és kezelték Amerikában a Locomotivot. Az LGT san francisco-i rádiókoncertjét ugyanis azok hangosították, akik egy héttel később az év legjelentősebb turnéjának, a Crosby, Stills, Nash and Young koncertkörútjának a szomszédos oaklandi állomását. Ahol, mint közönség az LGT is ott volt és amiről Somló az utolsó beszélgetésünkkor elmondta, hogy ott Presser majdnem elalélt a gyönyörtől, pláne, hogy az előzenekar az LGT egyik legnagyobb kedvence, a Band volt. Ebbe gondolj bele: egy olyan koncert, ahol a Band csak előzenekar... Egyébként ott az 1974-es koncerten Joe Walsh is szerepelt a programban.

A Crosby, Stills, Nash and Young 1970-ben. Forrás: Wikipedia

Ma már tudjuk, hogy ezek a nevek egyet jelentenek a rockzene – jobb híján nevezzük így – csúcskorszakával. Minden, amit létrehoztak, tulajdonképpen időtlen, örök…

Pontosan, és akkor megint elgondolkodik az ember. Egyrészt azon, hogy az LGT többek között Joe Walsh-sal is fellépett, és azon, hogy a Whiskey egyik falán ott áll azoknak a neve, akik ott játszottak először Los Angelesben, ugyanúgy mint a Locomotiv. Például a Buffalo Springfield, amiben Stills és Young előszőr együtt zenélt és befutott. Vagyis a legnagyobb klasszikusok ugyanott indultak, mint ami amerikai indulásnak számítana az LGT amerikai történetében ‒ ha az nem szakadna meg rögtön ezután.

És ott volt a falon az innen indultak között a Mötley Crüe neve is, amely zenekar egyik legsikeresebb lemezének, a Theatre of Painnek a borítóját ugyanaz a David Willardson csinálta, aki az LGT vörös mozdonyos borítóját. Meg még olyan „kispályásokét’ mint a Beach Boys, a Rainbow, a Carpenters, Count Basie, valamint Ike és Tina Turner... Az a félelmetes, hogy minél többet tud meg az ember arról a pár hónapról, amíg az LGT Amerikában volt, annál több olyan név bukkan fel, amely azt bizonyítja, hogy a Locomotiv GT-t ott komolyan vették. Úgy tekintettek rájuk, mint az ottani krém krémje szintjén lévőkre.

David Willardson által tervezett lemezborítók. Forrás: Herskovits Iván archívuma.

És ebből az is megérthető, hogy Barta úgy gondolta, hogy ott lehetnek a pályája következő lépcsőfokai. Mint ahogy ezt elég világosan el is magyarázza abban az interjúban, amit egy évvel a távozása után a magyar emigráns lapnak adott. Ez volt az ottmaradásának egyik oka. És joggal gondolta úgy, hogy egy olyan zenésznek, mint ő, lehet ott szakmai jövője. Mert ‒ és erre is szeretnék majd kitérni – hatalmas ostobaság és szűklátókörűség az, amit egyesek szajkóznak, hogy ott minden sarkon volt egy olyan vagy még jobb gitáros mint Barta.

Tökéletesen egyetértek ezzel a gondolatmeneteddel. Barta Tamás egy nagybetűs ZENÉSZ volt, nem csak egy szimpla gitáros. Szerintem is joggal gondolta, hogy ő labdába rúghat a Tengerentúlon, a zenei képességeit pontosan mérte fel. Arról, hogy Barta kint maradásának milyen szerepe volt az LGT nyugati karrierjének megszakadásában, mit tudtál meg?

Semmilyen szerepe nem volt benne. Az, a Somló fejében valamikor a kilencvenes években létrejött agyszülemény, hogy az LGT-nek ott valakivel hároméves szerződése lett volna, teljes fantazmagória. Ilyen kontraktus nem létezett. Somló a későbbi EMI-szerződéssel keverte a dolgot, de ott sem volt megállapodás ilyesmiről, csak különféle opciók voltak. Ez, hogy Barta lett volna a felelős bármiért is, olyan dolog, amit mára már annyian, annyi helyen mondtak el és írtak le, a valóságnak nem megfelelően, hogy az emberek fejében tény lett belőle.

Az Interkoncert valóban nem folytatta tovább azzal az impresszárióként is működő, Clevelandban élő, mindkét országban nagy presztízsű magyar emigránssal a szerződést, aki az amerikai turnét szervezte, mivel ez az együttműködés nem volt hosszú távon működőképes. Azt az embert a magyar ajkú amerikaiaknak szóló programok érdekelték és mindenki számára kiderült, hogy az LGT ügyeinek intézésére minden kiváló tulajdonsága és áldozatkészsége ellenére hosszú távon nem ő a megfelelő partner. Az olyasmi megközelítés, ami egy James-interjú kérdései között a nemrég a kezembe került, hogy Barta távozása miatt „büntetésben volt a zenekar” és hogy csak később „engedték ki” őket Nyugatra, hatalmas tévedés, illetve utólagos kitaláció. Elég egy könyvtárban pár első kézből való forrást elolvasni ahhoz, hogy világos legyen: az LGT egyáltalán nem került büntetésbe Barta távozása után. Sőt! Laux és Adamis Anna továbbra is próbálta szervezni az amerikai dolgaikat, és az ottani partnerek érdektelensége miatt vallottak kudarcot. Ki- vagy nem kiengedésről szó sem volt. Nem az volt a kérdés, hogy az LGT mehetett vagy nem mehetett volna, hanem hogy hívták-e, vagy sem. De annak sem Bartához volt köze. Röviddel az Amerikából való hazatérése után az Interkoncert ismét az LGT-t küldte versenyezni a Yamaha fesztiválra és Laux elutazott New Yorkba is, hogy ismét megpróbálja beindítani az LGT dolgait. Az Interkoncert pedig levélben közölte Annával és Lauxxal, hogy hajlandó az amerikai dolgokkal tovább foglalkozni, ha az ottani impresszárió érdeklődést mutat. De ezt Lauxnak másodjára Amerikában nem sikerült már összehoznia.

Somló egyszer a szokásos narratívája ellenére elejtette, hogy az LGT-nek az amerikai sikerei alapján a partnerek azt mondták: „mi az, hogy hazamentek, maradjatok itt!” Azt az ABC kiadó egykori munkatársától tudtam meg, hogy milyen ajánlatot kapott az LGT, amit nem fogadott el, mert Lengyelországban kötelezettségei voltak. És mint Laux is később elmondta, a turné után is lehetőségük lett volna koncertezni Amerikában, de erre már nem volt módjuk.

Egy amerikainak, ha valakibe pénzt invesztál és az még sikeres is, nem lehet azt mondani, hogy „tudom, hogy azt gondolod, hogy tehetséges vagyok, hogy itt mindent meg tudok csinálni, és pénzt is kereshetnék neked is, meg magamnak is, de én inkább hazamegyek Magyarországra”.

Ekkor az amerikai egy negyed másodpercig elcsodálkozik, aztán folytatja olyannal, akire számíthat. Az olyan zenekarok, mint az REO Speedwagon, az Aerosmith meg a KISS ‒ akik ugyanekkor, ugyanolyan, vagy még kevesebb hátszéllel indultak, mint az LGT ‒ nem mentek haza Magyarországra. Nekik bejött.

Ez volt a nagy tragédiája a Lauxnak, hogy ő ezt átlátta. Már akkor is, amikor 1974 nyara végén hazajöttek. De igazán azzal, hogy mire mondott nemet a zenekar nevében, csak akkor szembesülhetett, amikor két évvel később ő is kiment. De erről majd a könyvben részletesebben.

Barta Tamás, a dobok mögött takarásban Laux József és Frenreisz Károly egy gyömrői LGT-koncerten. Fotó: Fortepan / Péterffy István 

Ettől még haragudott Bartára, de úgy vélem, hogy ez azért sokkal összetettebb és bonyolultabb dolog ennél…

Persze, érthetően haragudott Bartára. Azért, az milyen csalódás lehetett Bartában, mint emberben, hogy vígan koncertezett a többiekkel, miközben titokban már hetek óta a felesége volt a Carol. De semmiképp se varrjuk az amerikai karrier megszakadását egészen Barta nyakába. Mert ha az lett volna, hogy a Barta kilép, jön James és mentek volna tovább az ottani dolgaik, akkor biztos vagyok benne, hogy, ha bekerülnek egy normális producer kezei alá, akkor kihozták volna a Jamesből azt, amit az LGT stúdiófelvételein végül nem hozott ki senki, és Barta nem hiányzott volna senkinek.

Másrészt pedig ott van Presser. Ugyan az elsőszámú frontember ekkor Barta volt, és az ő számai kerültek az amerikai nagylemezek A oldalára, meg a koncertprogram gerincét is ezek alkották. De amikor az ABC-s emberrel csináltam az interjút a könyvhöz, megkérdeztem, hogy ki tette rá a legnagyobb benyomást az együttesből, azonnal rávágta, hogy „Gabor Presser!” Így, „á” helyett „a” hangzóval. Biztos vagyok abban, hogy nem lett volna baj, hogy megváltozott a zenekar felállása. Hasonló példának ott a Doobie Brothers. Ott nagyjából ugyanekkor zajlott le a váltás, amiben Tom Johnston gitáros-énekes frontember, akitől a korai nagy slágerek jöttek, beteg lett és behozták helyette Michael McDonaldot, aki egy dzsesszes behatásokkal dolgozó billentyűs volt, zongorista. Egész más lett a zene és pár évvel később már kapta a Doobie Brothers a Grammy-t a What a Fool Believesért. Egy ilyen váltásra az LGT, ahol Presser szerepe még jelentősebb lett Barta távozásával, szintén képes lett volna.

Ezzel kapcsolatban még valami: Presser az egyik interjúban, amit majd idézni szeretnék, azt mondja, hogy „túlléptünk a Barta korszakon”. És az az igazság, hogyha én, aki Barta-mániákus vagyok, meghallgatom a Jamesszel készült, 1976-os In Warsaw koncertlemezt, az zenei szempontból sokkal nagyobb élmény, mint a kiváló san francisco-i felvétel. Hatalmas lépés előre!

Laux-szal kapcsolatban egy másik kerek évszám, a születése 80-ik évfordulóján nemrég megjelent poszt a Barta-blogban. Ebben az a gondolat áll, hogy Laux távozásáig, vagyis a Locomotiv GT V. című lemezig bezárólag volt az LGT az, aminek eredetileg indult. És a posztban ott van illusztrációként a lemez betétlapja, aminek grafikáján Laux trikóján Barta képe látható.

Igen, és milyen érdekes, hogy a kettővel korábbi album, a Bummm! borítóján viszont a négy LGT tag közül Barta trikóján látható az, hogy Locomotiv GT.

Laux távozása után megváltozott a zenekar funkciója. Ezt hallani a lemezeken és látni a fennmaradt képfelvételeken is. Ha összehasonlítod a Laux távozása előtti, 1976-os tabáni koncert videóját az 1978-aséval, akkor láthatod és hallhatod, hogy mi a különbség a kettő között. A gitár eredeti szerepe, amit ez a hangszer Barta idejében a Locomotivban betöltött, a végleges felállású LGT-ben jóval kisebb lett. A lemezeken a háttérben szólal meg, időnként egészen erőtlenül. Hangsúlyoznom kell, nem James játéka miatt, mert az mindenhol nagyszerű, hanem mert halkra, vékonyra keverték a felvételeken.

A Bummm! borítójára visszatérve, az is érdekes, hogy mintha Barta lebegne a többi taghoz képest.

Igen, és mezítláb van, mint Paul McCartney az Abbey Road borítóján. Megkérdeztem Kemény Györgyöt, aki a borítót készítette, hogy ez miért van. Meg az, hogy a Somló meg a Presser lila, Laux es Barta viszont nem. Hogy érzékelt-e esetleg már akkor valamilyen kettéosztottságot vizuálisan a két-két zenész között. Azért is tűnt fel ez, mert ha megfigyeled a fotókat, amik erről a formációról készültek, több olyan van, amin Presser és Somló határozottan közelebb áll egymáshoz, mint a többiekhez, akik röviddel később Amerikába távoztak. Kemény György azt mondta, hogy ez teljesen véletlen.

Mit tudsz ennek a két lemeznek a betiltásáról?

Általánosságban annyit: a zenészek és a poptörténészek valamiért imádják azt a szót, hogy „betiltották.” Megdöbbenek időnként, hogy ismerve egyes dalok vagy lemezek történetét, milyen módon képesek még általam nagyra becsült alkotók is úgy visszaemlékezni egyes darabjaikra, hogy „betiltották” volna azokat. Ilyenkor azon gondolkodom el egy pillanatra, hogy utólag valóban így módosítják magukban az emlékeiket? Magyarul: tényleg el is hiszik, amit mondanak? Ma valamiért mindenre szeretik rásütni, hogy „be lett tiltva”. Ha a rádió úgy döntött, hogy nem zésített egy számot, azaz a Rádióújságban részletezett műsorban egy számot nem, vagy nem minden műsorban kívánt lejátszani, az már utólag „betiltott”-nak nyilvánítják. Példa erre a Ringasd el magad. Egyáltalán nem volt betiltva, a TV három videófelvételt is készített belőle, egyet Bartával kettőt James-szel, és adta is őket.

Az igazság az, hogy a Bummm! és a Locomotiv GT V. első szériái után ezeket nem nyomták újra, de be nem tiltották az árusításukat. A dalaikat pedig továbbra is játszotta a rádió meg a televízió. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindkét lemezből nyomtak azért ötven-, vagy esetleg százezer darabot.

Igen, és a valóban hatalmas példányszámban fogyó Kovács Kati LGT-lemezt, rajta Barta fotójával, a disszidálás után továbbra is lehetett kapni. Ugyanez vonatkozott a Képzelt riport... albumra is, aminek a borítóján ott áll Barta neve.

A Képzelt riportból nagyon sokféle kiadás készült. Tudomásom szerint még 1977 után, a dorogi présüzem megnyitása után is nyomtak belőle több szériát.

Igen. Tehát azt követően, hogy Bartát a disszidálás után elítélték. És az sem igaz, hogy Barta dalainak játszását a Rádióban letiltották volna. Ingyen és bérmentve meg lehet nézni a neten a korabeli Rádióújságokat: szerkesztett műsorban, kiírva, Barta nevével ott vannak a dalai, még akkor is, amikor azt a bizonyos börtönítéletet meghozták. Az ezekért járó jogdíj pedig ment az ítélet alapján zárolt számlára, amit az elévülés után, mint a többi disszidens dalszerző, Barta simán felvehetett volna, ha hazajön. Az egyik kazettán, ami Markovits Ferenc 2008-ban készült rádiós dokumentumműsorában hallható volt, megkéri a mamáját, hogy vegye fel a pénzt és tegyen belőle félre neki a tervezett hazalátogatására.

Amire a halála miatt már nem került sor…

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Herskovits Iván Beverly Hillsben. Forrás: Herskovits Iván archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.