A Gemini együttest Várszegi Gábor alapította 1965-ben. Hosszú-hosszú évekig világslágereket interpretáló klubzenekarként tevékenykedtek, olyan muzsikusok is megfordultak a bandában, mint például Rusznák Iván (később M7-es) vagy Kékes Zoltán, aki a Gemini után a Fermben, a Juventusban, majd a Hungariában tűnt fel. Nagy népszerűségnek örvendtek, több gyár kultúrotthonában (Volán, Taurus Gumigyár) is rendszeresen felléptek, jelentős közönségbázisuk alakult ki.
Ahhoz azonban, hogy az együttes továbbléphessen a második-, harmadik vonalból, saját dalokra volt szükség. A segítség Papp Imre (Mityó) személyében érkezett 1971-ben, aki mind szerzőként, mind hangszerelőként meglehetősen tehetségesnek bizonyult – nem is beszélve eredeti énekhangjáról! 1972-ben Baranszky László szólógitáros is csatlakozott, így már vele megerősödve vehették fel első kislemezüket az MHV számára (Nem nyugszik a szívem; Aki soha nem próbálta). Az igazi, „popos” Gemini-hang második fél-kislemezükön jelent meg, Victor Máté szerzeményében, a Lívia című dalban.
Victor Máté (Non-Stop) az együttes további pályafutásában is jelentős szerepet játszott és valószínűleg abban is elévülhetetlen érdemei vannak, hogy a Gemini 1976-ban végül önálló nagylemezhez jutott. Victor Máté zenei rendezőként dolgozott az MHV-nál, 1975-ben az ő irányítása alatt készült Kovács Kati Intarzia című lemeze, amit a Gemini kísért. A felvételek alatt kifejezetten jól jött, hogy a zenekar bármit el tudott játszani – köszönhetően talán a „másolós” időszakuknak. Kovács Kati lemezén található Deep Purple által inspirált rock (Fémzene) valamint tingli-tangli is (A liftben; Nálad lenni újra jó lenne) és az együttes egész jól vette a különféle zenei „akadályokat”.
A Gemini egyetlen önálló nagylemezét (két dal kivételével) 1976-ban rögzítette a Rottenbiller utcában. Az együttes felállása ekkor a következőképpen alakult: Papp Imre (billentyűsök); Markó András (ének, billentyűsök); Baranszky László (gitár); Bardóczi Gyula (dob); Várszegi Gábor (basszusgitár) és Heilig Gábor (gitár, basszusgitár).
A befutó barázdák sercegése után sugármeghajtású repülőgép hangja tűnik elő (Beatles – Back in the USSR), majd a műsort egy, a Status Quo-ra emlékeztető szám, a Repülő zenekar nyitja – a bevezető szólógitár témát ügyesen el is emelték a Quo Caroline című számából. A tempó húzós, leginkább Bardóczi Gyula lábdobja talál be: olyan, mintha két nagydobot használna, de valószínűleg „csak” ügyes volt a jobb lába. A felvétel remekül szól, Mityó és Markó közösen énekelnek. Ízletesek Baranszky betétjei a slide-csővel és kiváló a gitárszóló is. (Baranszky László egy, a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet kapott muzsikus.)
A második dal a Hajnalodik, amely mindössze két akkordot használ, ám tökéletesen kiaknázza az eme minimalista megoldásban meghúzódó lehetőségeket. A verze és a refrén így harmóniailag tökéletesen megegyezik és előállhat az a különös megoldás, hogy a dal vége felé egyszerre hangozhasson el a kettő. Ismét remek a gitárszóló és Mityó Hammond-szőnyege is, egyszerűsége ellenére nagyon kellemes – sajnos teljességgel elfeledett popdalt hallunk.
A Hallgasd meg álmaim dalát afféle pre-disco (az előadási módot nevezzük inkább funkys-nak). A Gemini 1975–76-os koncertjein játszotta a Black Blood A.I.E. (A Mwana) című számát, ami tagadhatatlanul hatott a dalra – mind ritmusképletileg, mind a harmóniák struktúráját tekintve. A Gemini felvétele kitűnően sikerült, köszönhetően elsősorban Papp „Mityó” Imre szólóénekének (és a refrén hatásos falzettjeinek), valamint Bardóczi erőteljes és feszes dobolásának. (A tizenhatodos lábcin és a nagydob előkék tökéletesen működnek és valahogy a dobok egész végig kifogástalanul szólnak ezen a lemezen…) Mindenképp szót kell ejtenünk az ehhez tartozó szellős basszusról és – természetesen – Baranszkyról is, aki ízesen hozza a funkys ritmizálást és tulajdonképpen ő vezeti ezt a dalt szépen kidolgozott szólógitár-témáival.
Az Énekelj szépen, hagyományosan formált popdal lírai verzékkel és emelkedettebb refrénnel, de nem zavar túl sok vizet. A csilingelő elektromos zongora telitalálat, de az alkalmazott vonósok kicsit még jobban ellágyítják a refrént (persze, valószínűleg ez is volt a cél).
A Csavargóének Heilig Gábor szerzeménye, gondtalanságot és szabadságot tükröz. Igaz ez úgy a dalszövegre, mint a zenére is. Érdekessége, hogy Victor Máté és Antal Mátyás adja elő benne a szám mondanivalóját jól kiegészítő, játékos kis fuvolabetétet.
A Semmi sem tart örökké klasszikus szerelmes ballada. Papp Imre saját énekét kíséri zongorán, rajta kívül egyetlen másik Gemini-tag sem működik közre a felvételen. A MÁV szimfonikusok kísérik őt – az utolsó verze alatt hallhatunk egy szép oboaszólamot is. Szép hangszerelői munka, kíváncsi lennék, hogy maga a szerző, Mityó, vagy Victor Máté alkotta-e meg.
A B-oldal nyitószáma, a Ha eladod a szíved a lemez talán legigényesebb slágere, a szó legnemesebb értelmében vett popdal. A döngölős bevezető kicsit emlékeztet az M7-es Nincs arra szó című dalára, bár könnyen lehet, hogy a Gemini felvétele készült el előbb. Túlzott jelentősége nincs, mert hatásos, működik. A refrén főtémáját játssza el a gitár, majd szépen gurulnak a verzék, aztán az emelkedettebb, vokálokkal dúsított refrének. A dalszöveg is megejtő:
Bundám széllel bélelt, ékszerem virág,
Luxusvillám nincsen, de enyém a világ.
Autóra nem tellett, a nadrágom kopott,
Ám a koldus tőlem pénzt mindig kapott.
Szeretet a kincsem, csókkal fizetek,
Szívem adom annak, akit ölelek.
Tudom, neked nem baj, hogy szegény vagyok,
Kincset viszek hozzád, kincset is kapok.
Ez bizony a hetvenes évek, egy más értékrend, más világ... bárcsak ma is elhangzanának hasonlók egy egyszerű popszámban.
A Mosolyogj, ha elém állsz is színtiszta pop, a hetvenes évek közepének nemzetközi vonalába (mint Rubettes vagy Pilot) is simán beilleszthető. Kicsit talán sziruposabb a vonós hangszerelés miatt, de kerek produkció. Izgalmasan szól, amikor Mityó a refrénben az „állsz“ szónál falzettre ugrik...
A Keresem az álmaimban Markó András kerül előtérbe szólóénekesként. A rockos hangvételű dal az ő szerzeménye, szép munka a filozofikus dalszöveg is. A dalt leginkább a Hammond tartja fent és a balról hallható elektromos zongora. Baranszkyra ezúttal kevesebb gitárosi szerep hárul, de finom, apró díszítései hatásosak.
Akusztikus gitár és tikfa vezeti be a Légy enyém című dalt. Nyugalmas sláger szép vokálénekléssel és Papp „Mityó“ Imre hátborzongatóan zseniális falzettjével. A hangszerelés szerencsésen szellős, így jól érvényesülhet a sűrű szövetű vokál, a díszítő motívumok az elektromos zongorán és Baranszky háttérben meghúzúdó gitárszínezései. Ő játssza az oktáv párhuzamokban haladó gitárszólót is, ami kétszer is feltűnik a dalban. A szám talán egy perccel hosszabb az ideálisnál, de ezt a kis apróságot feledteti a lezárásképp beiktatott A-major akkord.
Nem túl jelentős dal Victor Máté szerzeménye a Ne add fel. A címhez hűen a hangvétel lendületes, a verzéket Markó, a refréneket Mityó énekli. A kitartásra buzdító szövegen kívül a szám legértékesebb mozzanata Baranszky László zseniális gitárszólója, amiért mindenképp érdemes meghallgatni ezt a – Bardóczy zaklatott pergőjátéka ellenére – tulajdonképpen unalomba süppedő számot.
A lemez záródala talán a Gemini együttes egyik legnagyobb slágere, a Ne felejts el emlékezni arra. Felvétele (a Ha eladod a szíveddel együtt) a Magyar Rádióban készült, ami ha nem lenne olvasható a borítón, akkor is feltűnő lenne a széles sztereótér, a finoman zengetett megszólalás miatt. A dal mind zenéjét, mind szövegét tekintve elég szirupos, de szépen formált munka. A vezetőszólam a fuvoláé, amit jól kiegészít Baranszky plasztikus szólógitározása a megfelelő helyeken. A szám tulajdonképpen végig Papp Imre dala, az előadás tényleg szívhez szóló, bár az intim hangulatot az utolsó refrének transzponálása és a mindent elborító vonószenekar teljesen tönkreteszi. A szerző munkásságában találhatunk egy hasonló hangütésű dalt, a Néked csak egy idegen címűt, ami véleményem szerint sokkal jobban sikerült (pontosan a vonósok diszkrétebb jelenléte miatt!).
A Gemini nagylemeze 1976-ban, némileg késve érkezett, de még időben. Persze, akik nem szerették, szeretik a popzenét, azok számára ez a mondat nem cseng valami jól, de érdemes elidőznünk egy kicsit azon, hogy milyen is volt a popzene a hetvenes évek közepén. Nos, nagyjából olyan, mint amit a Gemini nagylemezén hallhatunk.
Egyik-másik dalt talán már 1976-ban is „idejétmúltnak“ lehetett nevezni, de a számok java része mindenképp kiállta és kiállja az idő próbáját. Gondoljunk csak bele: 1976-ra a hetvenes évek vezető popzenekarai (például Bay City Rollers, Middle Of The Road) már túljutottak legnagyobb sikereiken, egyre inkább átvette a vezetést a funkra épülő muzsika. Kezdtek dübörögni, szakítani a határozott kettő-négyek, ami a kezdeti, fifikás ritmizálások után hamar primitív diszkóvá silányult. 1977-re már mindent elmosott ez az új hangzás, a hagyományos slágerzene helyét hamar az üres ritmika, a korlátolt felelősségű hangszerelés, a tényleges semmitmondás vette át.
A Gemini lemeze 1976-ban épp ennek – a könnyűzene történetét tekintve – végzetes változásnak a határvonalán látott napvilágot, s lett talán a „hagyományos“ popzene egyik utolsó tiszta pillanata Magyarországon a „nagy“ diszkókorszak előtt. A Gemini jó példája annak, hogy igenis lehet(ett) igényes, távolról sem ízléstelen módon szórakoztatózenét csinálni. Kétségtelen, hogy egynémely dal időnként „el-elcsöppen“, de bőven jobb ez attól, mint ami ezután következett.
A Gemini az új könnyűzenei viszonyoknak köszönhetően elvesztette rajongótáborát és népszerűségét. Változó felállásokban még egészen a nyolcvanas évek elejéig működtek, de a „lemezképességtől“ egyre-egyre messszebb sodródtak.
Összegzésképp csak annyit mondhatunk: vegyük kézbe a csodás, tipikusan a hetvenes évek hangulatát árasztó, Herpai Zoltán által rajzolt borítót, tegyük fel a lemezt és éljünk, legyünk „átlagos fiatalok“ negyvenöt percig egy olyan világban amilyen sohasem lesz többé...
Szerző: Majnik László
Nyitókép: A Gemini 1974-ben / MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület Archívum
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
