Volt egyszer egy beatkorszak

Nirvánia ünnepel – Kamondy Ágnes és a színházra komponált földalatti dalok

2021. március 26. - beatkorSzaki

kamondyagnes.jpg

A hetvenes-nyolcvanas évek underground dalköltészetének gondosan válogatott darabjait kivételes érzékenységgel örökítette meg Kamondy Ágnes. A Dalok Közép-Nirvániából című estje, illetve a hozzá kapcsolódó, 1993-ban rögzített, azonos elnevezésű hanganyag jelképesen is lezárta a hetvenes, nyolcvanas évek földalatti korszakát, de egy pillanatra kiengedte még annak palackba zárt szellemeit.

A színpadi előadás narratívája szerint a Molnár Gergely nyomán Nirvániának keresztelt, időközben szinte lakatlanná vált vidék töredékes történetét mesélte el az énekesnő a dalköltők szócsöveként.

„Kamondy Ágnes viszonya az időhöz költői: a nosztalgiát szeretetté emeli, s a lemez egészét meghatározó melankóliát szépséggé. Ez a költői minőség nemcsak a fentebb említett hidat feszíti ki az oly régmúlt közelmúlt és a ma között, hanem a részletek esztétikumát is látóközelbe hozza – persze a zene erejével. Nemcsak azt bizonyítja be – ami egyébként a művelődéstörténet visszatérő tapasztalata –, hogy ez a kultúra, vagyis az alternatív, a földalatti, a szubkultúra, a csoportkultúra időtálló, az idők széles távlatában maradandó, hanem felszínre hozza az egykori számok szövegeinek – alkalmanként – poétikus mélységét is, amit korábban a rövidre zárt szubkulturális siker talán eltakart.” – írja a lemezről a Mi az, hogy avantgárd című kötetében a szintén neoavantgard-underground közegből induló Szkárosi Endre.

Ha nem is idéződhetett meg az összes jelentős alkotóközösség (Lukin Gábor és Vető János Pirosbetűs napok című Trabant-dala például szerzői jogok miatt lemaradt a válogatásról), az újrahangszerelt szólamok és az átdramatizált énekbeszéd életet leheltek a felvett számokba, az előadás így megeleveníthette a halottnak hitt, vagy még élve eltemetett ellenkultúra emlékeit.

„Boldog vagyok, mert úgy érzem, sikerült: már az Egyetemi Színpadon lehetett érezni, hogy egy új dolog jött létre a régi dolgokból, egy koncert, egy színház, amely sajátos módon összegezte egy korszak pillanatait, képét, új módon rakta össze a cserepeket. Önállóan gondolkodtunk róla. Az én rejtett álmom, hogy ez a költészet, ez a zene megjelenjen a kultúra ’magasabb’ régióiban is, az Új Színház színpadán teljesült.” – nyilatkozta Kamondy Ágnes Szőnyei Tamás riportjában, 1995-ben. Az idézett, törmelékek alól összeszedett cserépdarabok többek között Molnár Gergely (És…), Müller Péter (Ismeretlen katona, Te is meghalsz), Menyhárt Jenő (Jó lesz, Turista) és Víg Mihály (Kígyó-szvit) dalverseiből kerültek elő.

Súlytalanul kezdődik a lemez, ugyanakkor nagyon is fajsúlyosan. A lebegő zenében visszhangos, suttogó hang szól s idézi meg éterien a múlt jövőképének űrbéli égi-testjeit.

Ezek a sorok az Európa Kiadó dalaira oly jellemző módon mutatnak egy ködös, idegen világba, amely soha be nem teljesülő utópiának tűnt az adott korszakban, ebben az interpretációban viszont az általuk megjelölt, eljövendő időszak akár a jelennel is azonosítódhat. Az „idők” enigmatikus szimbólumait magukba építő időparadoxonok persze tovább feszítik a felidézett és a felidéző közötti szálakat. Mert a „mocskos idők” csak látszólag múltak el: a történelem végének dalbéli jóslata a pusztulás fokozódásában látszik igazolódni.,„Leomlik minden / Micsoda kép / Ott állsz te is / És ég az ég” (Müller Péter: Te is meghalsz)

Müller Péter szövegeiben már a pusztulás fokozatai szervezik a gondolatokat. A hozzá kötődő dalok felelevenítése által az URH ugyancsak aktuális üzenete közvetítődik. A túlélés parancsának engedelmeskedő ismeretlen katona értelmetlennek tűnő áldozatában a szabadság kivívásának pillanatnyi győzelme, míg a szerelem háborús képzetében a rombolás befejezésének békéje sejlik föl. A hatalmi apparátusokat szolgáló halál dalbéli megnyilvánulásai azonban még mindig vérfagyasztóak és vészjóslóak, még akkor is, ha az újszerű előadásmód sok feszültséget felold belőlük. A Kontroll Csoport besúgói és provokátorai ideiglenesen eltűntek, árnyékba húzódó alakjaik viszont újra előbukkanhatnak...



„Fényéve már, hogy nem láttalak” – emelődik be egy Dixi által ihletett sor a következő Balaton-dalba. A Fausti pillanat című szerzemény beválogatása kulcsfontosságú is lehet. A világhiány játékos megfogalmazása és újraértelmezése ugyanis az underground dalok befelé táguló tereire nyitja rá a képzeletbeli ajtót. Hiszen a légüres terű és álló idejű hetvenes-nyolcvanas években az úgynevezett földalattiság jelentette az egyik olyan életteret, amelyben fel lehetett lélegezni, és amelybe persze bele is lehetett merülni, vagy akár elveszni benne (ahogy azt a legszélsőségesebb módon Dixi tette).

Egy Víg Mihály-dalciklussal folytatódik az álomszerű utazás. Az általa képviselt látomásos, jelenésszerű világ misztikus aurát kölcsönöz az anyagnak. Kamondy Ágnes múltidéző szeánszában pedig kiemelten fontos szerep jut ennek a mitizáló, szakrális fogékonyságú szerzői intenciónak. Mert maga Nirvánia is mítosszá vált; a megidéző képzelet és a megörökítő emlékezet avatta azzá.

Prózai megközelítésben: a rendszerváltással kezdődően fokozatosan kiürülő, illetve átalakuló földalatti terek a kialakulóban lévő kapitalista társadalom konzumkultúrájával párhuzamosan működő intézményeknek adták át a helyüket, idővel pedig az alkotói illegalitás/spontaneitás szubkulturális jelenségei is megszűntek. Ezzel együtt eltűnni látszott az a korábban életművészetnek nevezett, esztétikailag egzisztáló létmód, amely autonóm megteremtője, illetve hiteles közvetítője volt az undergroundnak:

„…letagadhatatlan tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években virágzott az alternatív kultúra, mint magatartásbeli attitűd, s mint életstratégia. Vagyis sokkal inkább volt életmódbeli civilizatorikus vonás, mint kultúra.” – vélekedik Bakács Tibor Settenkedő egy, a Magyar Narancsban megjelent írásában.

A még működő együtteseknek viszont egy új viszonyrendszer szerint alakuló kulturális közegben kellett folytatniuk tevékenységüket. A szocialista kultúrpolitika és az ellenkultúra kétpólusú kapcsolata felbomlott, a demokratikus állami berendezkedés így szabad utat nyithatott a korábban tiltott művészi megnyilatkozások előtt. A zenei szubkulturális csatornák lassan belefolytak a populáris kommunikációba, amolyan piaci alternatívává válva. Ezzel egy időben a korabeli kulturális jelenségek elemzőinek is ki kellett alakítaniuk egy olyan interpretációs attitűdöt, melyen keresztül autentikus módon őrződhetett meg az idézett hagyomány.

„Szintén az underground mozgalom természetéből következik, hogy csak az próbálkozhat valamennyire is hitelesen a bemutatásával, aki maga is valamennyire részese volt, hiszen jelen kellett lenni, sőt valójában részt kellett benne venni személyesen ahhoz, hogy valaki legalább relatíve átfogó képet kapjon róla.” – írja Tábor Ádám Váratlan kultúra című esszékötetében.

A hetvenes-nyolcvanas évek „kalandor tendenciái” alternatív alkotói műhelyekben, úgynevezett különutas életművekben folytatódnak, az underground dalköltészet éthoszát pedig többek között az említett szerzők örökítik tovább és adják át az újabb- és újabb generációknak. A tetszhalottnak tűnő korszakot – Marton László Távolodó kifejezésével – a „folyamatos múlt” szellemében őrzi a jelen.

„Kivételes kor az, amelyben a történelem (a folyó idő) elválaszthatatlan külső és belső kényszerei feloldódnak, egyszerűbben szólva, amikor megnyílik a szabadság. A különös az, hogy az ilyen kivételes korszakokban, bármilyen ritkák legyenek is azok, egyedül ezt a szabad állapotot érezzük természetesnek, és el sem tudjuk képzelni, hogy gúzsba kötő hatalom végét vetheti. Nem, mert a szabadság is paradox természetű: egyrészt a megújulás csíráját ébreszti, de a megújulás a kezdetire, az eredetire vágyik, az egyedüli hitelesre. Így van az, hogy megújulás és hagyománykeresés elválaszthatatlan” – szól Kemény Katalin Epilógus című szövege a Hamvas Bélával együtt írt és szerkesztett Forradalom a művészetben című könyvében.

Vagyis valamiféle „láthatatlan” folyamatosságot feltételezhetünk az avantgárd hagyomány, valamint az újhullámos rock mozgalma között. Sőt akár az utóbbi tradíció, illetve saját esztétikai érzékelésmódunk közt is. E sorok írója is ezért is érezteti (magával) időről időre azt a nagy-nagy felelősséget, hogy te vagy az örököse valaminek, ami úgyis te magad vagy – ahogy azt Másik János fogalmazta meg Fodor Sándor Cseh Tamás-kötetében.

Éppen ezt reprezentálja rendkívüli érzékenységgel Czitrom Ádám és Darvas Benedek Láttalak, Hallottalak, Elkövetlek elnevezésű paródia-projektje, melynek 2018-as lemezváltozata az általuk leginkább kedvelt, ikonikus underground zenekarok egy-egy nem létező számát írták meg – „saját” hasonlatosságukra. 

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: langologitarok.blog.hu

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr1315659722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása