Nehéz erről a könyvről ömlengés nélkül írnom. Gyerekkorom, rocktörténeti érdeklődésem eszmélésének egyik sarokpontja volt ugyanis A rock napszámosai című Ómolnár Miklós-kötet. És mióta az egyik fejezetének szereplőjéről, Nemes Lászlóról önálló könyvet írtam, pláne a szívem csücske a téma.
A nyolcvanas évek második felében sorra jelentek meg a jobbnál jobb rocktörténeti kiadványok, Ómolnár könyvei pedig – például a Pengék és halak – a legfontosabbak és legjobbak közé tartoznak.
A téma, a roadok élete nem volt előzmények nélküli, hisz egy évvel A rock napszámosai előtt, 1986-ban került az olvasókhoz Boros Lajos Stage pass című, Kraft Tamásról szóló kötete. Ezzel együtt kiemelkedő szükség volt arra, hogy a magyar rockzenének az előadók utáni szerintem legfontosabb szereplői, az addig névtelen hősök, a roadok is megindulhattak végre a legendává válás útján. Mert micsoda figurák voltak ezek?!
Pék, Nemes, Béka, Csabai, Paraszt, Bálna, Spíler, a két Simon, Lobó, Bütyök, Spulni, Doszpod! És még így is voltak, akik kimaradtak.
A könyv sztorijai azóta arra a szintre jutottak, mint mondjuk a Ford Fairlane kalandjainak jelenetei. Ki ne tudná, hogy Pék hogyan ment át a szakmunkásvizsgán, vagy, hogy melyik magyar road tud nyitott szemmel is aludni? 1987 óta az sem titok, hogy ki nevelte fel Nemes lányait, vagy, hogy érzésre mi a különbség a 220 és a 380 volt között?
Ómolnár a korszak elvárásainak megfelelően szociológiai alapossággal kutat. Témájával kapcsolatban megkérdezi az akkori intézmények vezetőit is, sőt moldovagyörgyi elszántsággal, „buta segítségként” maga is beszáll tologatni a hangfalakat. Visszatérő egyenkérdéseivel megpróbál egyfajta szociometriai felmérést is elvégezni. Így fény derül az első és az utolsó munkakönyves foglalkozásra, a tartós együttélések számára, de mindenkitől megtudakolja azt is, hogy ha lenne pénze, befektetne-e a rockzenébe.
A nyolcvanas évek közepére erősen kikopott a korábban azért relatíve kiszámítható megélhetésnek mondható zeneiparból az anyagi biztonság, mint ahogy a halódó szocializmus is egyre inkább recsegett-ropogott gazdaságilag.
Ennek megfelelően – a vidáman nosztalgiázó sztorik ellenére is – egyfajta komor hangulat is belengi a könyv sorait. Életpályák körvonalazódnak, anyagi bizonytalanság, egészségügyi, párkapcsolati problémák. Felsejlik, hogy a roadok ugyanúgy a zene imádatára tették fel az életüket, a sorsuk az anyagi megbecsültségük azonban a hetvenes évek eleje óta egészen máshogy alakul, mint a zenészeké. Utóbbiak nevet szereztek, szerzeményeikből valamilyen szinten megélhetnek hosszú távon is, a roadnak azonban csak a munkaereje marad meg, ha éppen nem sérül le. Erre a jelenségre utal a könyv címe is, holott a roadok kezdetben nem munkavállalónak, hanem családtagnak számítottak egy-egy zenekarnál.
A kötet szereplői sokszor felhánytorgatják, hogy Ómolnár nem ellenőriztette velük az elkészült szöveget, azokon nem volt módjuk finomítani, pontosítani. Hála Istennek! – teszem hozzá én – így készülhetett el ez a nagyon is szókimondó, hiteles anyag. Persze a magam részéről soha nem adnék le ellenőrizetlen interjút végleges hozzájárulás nélkül. Ez egyfelől tisztesség dolga, másrészről jogi kérdés is.
A kötet utolsó oldalán beharangozó szerepel arról, hogy hamarosan megjelenik Dám László Rockszámla című könyve és az Ómolnár–Szántó szerzőpáros Omega-kötete. Előbbi annak rendje és módja szerint ki is jött, utóbbiról azonban azóta sincs tudomásunk.
Ómolnár Miklós, A rock napszámosai, Ifjúsági Rendező Iroda, Budapest, 1987.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
