Bizonyára minden posztbeatnik és hajdani hippi, még a torzonborzból élrevasalt konzumáló-korrumpálódó, esetleg az undergroundba vonuló, majd onnan újra felkapaszkodó ifjúsági forradalmárok is megállapíthatják, hogy a rock and roll egykori ellenkultúrájának mélyre vitt verbális ütései a 21. században már (Bob Dylan 2016-os irodalmi Nobel-díjával jelképesen is) a magaskultúra gesztusértékű mozzanatainak számítanak. A popzenébe simuló generációs lázadás szószólóinak szórakoztatóipari termékmegjelenítése ellenére is.
Utóbbiak közül pár meghatározó – ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben a szellemi-eszmei térben elhelyezhetetlen, vagy abból lólábként kilógó – figurát felidéztünk már Csengey Dénes korszakos esszéinek segítségével. Ezzel együtt némi fogcsikorgatás közepette, a szerző személyes szűrőjén keresztül kirostálhattuk a magyar dalszövegek legjavát is; csupán egy maroknyi előadót ruházva föl az itthoni beatkorszak könnyűzenei kultúrájának orientáló szerepkörével. Becsapós dolog ez, főleg ha a nosztalgikus érzületek és/vagy ideologikus olvasatok mentén próbálunk kisajátítani egy-egy emblematikus sort, refrént, „bemondást”, egykor duplafenekű, akár programadónak hitt közösségi híradást.
„Ha valaki rászánja magát egyszer, összebogarássza a magyar beatkorszak termését – hetven-nyolcvan nagylemezt –, és egymás után végighallgatja a dalokat, amelyek a »nemzedék«, a »mozgalom« önmagáról való tudását, életérzéseit, problémavilágát, igazságkereső kísérleteit, vágyait, eszményeit és programkezdeményeit őrzik, az elámul, megdöbben…” – írja a Cseh Tamás „ideiglenes” szerzőtársaként is ismert Csengey Dénes az „…és mi most itt vagyunk” című kötetében, és mitagadás, nehéz lenne vele vitatkozni akárcsak szórványosan felidéző jellegű, akár gúvadtszemű-szövegközeli zenebúvárkodásaink közben.
Én magam egyetlen vakító gyöngyöt találtam az iszapban (ld. még: „Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezébe szomorú sár, / ezt hozza néked abból. / Semmit se lát, ha táncol / fényes vizek varázsa, / lenn nyög, botol a lánctól, / kesztyűje, mint a mázsa, / fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe. / Minden búvárnak oly nagy / a képe. – Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke) Vagyis esetemben is nagyképű latolgatásról lehet most szó, azzal az egy mentőövvel, amely épp a gyöngyhalászattal járó, merülés előtti lélegzetvételért jár(hat!); s amit majd csillámló szövegünk is magával von, kiugrási lehetőségként, számos (pontosan hét!) lebilincselő béklyója mellett. József Attila A hetedik című, többször dalszöveggé avanzsált verséről van ugyanis szó.
A szoknyalebbentősen levegős – kevésbé fajsúlyos, de mégiscsak kendőcskére taposó – táncházmozgalmi hevülettel előadott változat a Sebő együtteshez míg az eksztatikusan túlhajtott, instrumentális betétekkel meglódított verzió a Kex-hez – közvetve pedig a verset dalszövegötletnek bedobó Szomjas György leleményéhez – kapcsolódik; ez utóbbiból kiindulva születhetett meg a Hobo Blues Band mérsékeltebb intenzitású, ám nem kevésbé nyomatékosító feldolgozása is. A vers „rock-enciklopédikus” foglalatához azonban valószínűleg a szövegtestet boncolgatva juthatunk el, persze e hangzóanyagokkal a háttérben. Nem lehet véletlen egyébként az sem, hogy a Syrius egyik legmegejtőbb balladája is egy József Attila-szöveg (nem mellesleg a Tiszta szívvel) magjából bontakozott ki; hiszen nem csupán mesterien megzenésített versekről van szó az említett opuszok esetében, hanem egyben a Csengey által a magyar dalkultúrából olyannyira hiányolt eszmélet-effektusról is, amely A hetedik vonzáskörében egyszerre tűnhet kimeríthetetlenül enigmatikus és egyértelműen esszenciális üzenethordozónak, hovatovább megfejtésre váró kinyilatkoztatás-halmaznak…
És akkor csak találomra! Kezdjük a boncolgatást mondjuk rögtön a patkánnyal (a negyedik versszakból) – kifejezetten „beatkorszakos” kontextusra szűkítve az amúgy is szűk keresztmetszetű hozzáférési búvárhálónkat –, mint legfőképpen a punk-életérzéshez, képzetkörhöz társítható valóságelemmel. Ezzel mintha visszafele indultunk volna el a rockzene történetében, egyfajta végpontként kezelve ugye az üres edényt elvető punk-csoportosulások, mint a hatvanas évektől újra és újra felhorgadó – nemzetközire duzzadó, a későbbiekben kisközösségi – forradalmi kísérletek utolsó hitelesíthető mo(nu)mentumát. Vagyis a világ sírköve alatt menetelő, a szabadság szelétől megszédült, majd sorra betagozódott nemzedékek korszakváltó kifosztottsága kulminálhat eme állati élveboncolásban – akik számára megannyi elsajátítható magatartásforma és mentális mintázat kínálkozik a József Attila-féle felhozatalból.
Hogy kiemeljünk kettőt ezek közül (az ellenségképekkel dacoló, második versszakos felsorolásból), mindenekelőtt a korai beatzene ősereje örvén: „egy, ki magva erdőségnek, / egy, kit őse bőgve védett” Miféle magvakból bontakozhatott ki példának okáért – még beláthatatlanul a 2016-os Nobel-díjkiosztón innen – Bob Dylan időtlen mesterműve? „Someday, everything is gonna be diff'rent / When I paint my masterpiece” – énekli hőn szeretett szájhősünk a When I Paint My Masterpiece-ben. A rock and roll hétpróbás (h)őseinek – a halált hozó fűt termő erdőség mélyéről felharsanó – bőgése (már világosan látszik) nem érheti el a kontár középszerűség korszakának jelenlegi dalformálóit. „Fölsír a hat, de mire mégy?” Fölsírhat, akinek egy szuszra csak ennyi lélegzetvételre futotta? Hétszer szülessen újra…
Szerző: Papp Máté
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
