Kurucz Attila 23 éves volt az 1973. június 10-én rendezett Diósgyőri Popfesztivál idején. A szervezésébe a Molnár Béla Ifjúsági Ház klubvezetőjeként vágott bele. Ötvenegy évvel a magyar könnyűzene történetében mérföldkőnek számító fesztivál után rendőrautóval tett családlátogatásról, az utolsó pillanatban megszerzett ORI-engedélyről, valamint a magas, bajszos férfiak összetéveszthetőségéről is mesélt nekünk.

Hogy ismerted meg a Tolcsvay testvéreket, akikkel aztán megszervezted az 1973-as Diósgyőri Popfesztivált?

Valamikor a hetvenes évek elején láttam Tolcsvayékat Miskolcon egy koncerten, összeismerkedtünk, utána játszottak az Ifiházban, rendszeres klubjuk is lett nálunk, a rendezvénynek én voltam a felelőse. Ha tetszik, a klub vezetője is.

Tolcsvay Bélával sokat beszélgettünk, istenigazából nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, azt gondoltam, viccből dobta be nekem, hogy kellene rendezni egy rock-, illetve popfesztivált, de a beszélgetés végére kiderült, hogy halálosan komolyan gondolja. Ez egy szombati napon történt, 1973 februárja környékén, hétfőn már elő is adtam Kovács Lajosnak, a főnökömnek, de aznap nem mondott semmit, hazament morfondírozni, majd két nap múlva elmentünk a Miskolci KISZ Bizottsághoz az ötlettel.

Egyetlenegyszer tárgyaltam velük, azonnal ráharaptak, és ők egyengették tovább az engedélyezéshez szükséges utat, bár a szervező szervezeti egység továbbra is a Molnár Béla Ifjúsági Ház volt. A szervezés nagy részét Miskolcon én végeztem az ifiházban dolgozók segítségével. A zenekarok „beszervezését”, illetve a műsor összeállítását pedig Budapesten Tolcsvay Béla. Én szaladgáltam mindenhová, egy alkalommal például fel kellett utaznom Pestre is, mert Béla azzal hívott fel, hogy szerinte ez nem fog menni, ki kell találunk valamit.

Hegedűs Lászlóval, a Magyar Ifjúság újságírójával együtt, a Budai Ifiparkban találkoztunk Bélával. Hegedűs már akkor is nagyban szervezett, például a Generált is ő vezette. Azért volt Miskolcon, mert előzőleg kitaláltuk, hogy készüljön egy újság is kifejezetten a fesztiválra, amelyikben a fellépő zenekarokat mutatjuk be. Ezt Hegedűs László vette kézbe, Diner Tamás pedig fotókat készített a kiadványhoz. Az Ifiparkban Béla azzal fogadott, hogy minden rendben van, meghívta a Bergendy zenekart, nincs semmi baj.

Már a kezdet kezdetén jótékonysági rendezvénynek indult a fesztivál?

Azt már nem is tudom, ki mondta be, hogy legyen ez egy jótékonysági fesztivál, aminek a bevételéből létrejöhet a helyi ifipark. Akkor ez már téma volt a Gárdonyi Művelődési Házban, Demcsik Iván igazgató vezetésével szerveződött a létesítmény. Az ifipark támogatására tudomásom szerint – pénzügyekkel én nem foglalkoztam – a költségek kifizetése után a bevételből negyvenezer forint körüli összeg jutott. A zenekarok ugyan gázsit nem, de szállítást és útiköltséget kaptak.

Ma már persze azt gondolom, a felelősség átgondolása nélkül vállaltam el egy olyan fesztivál szervezését, amelynek semmilyen előképe nem volt itthon. Persze, Woodstockról olvastunk egy keveset, de csak azt tudtuk, hogy hatalmas tömeg volt ott. Mi mindössze annyit akartunk, hogy legyen egy nagy buli sok zenekarral.

Utólag azt mondhatom, az volt a szerencsénk, hogy mindenki segíteni akart.

Például eszemben nem volt ORI-engedélyt kérni, csak az utolsó pillanatban szólt valaki, hogy az is kellene, a sporthelyszíneken ugyanis kizárólag ORI-engedéllyel lehetett koncerteket rendezni. Talán a műsor napja előtti héten jött meg ez az engedély, tulajdonképpen kész helyzet előtt álltak, talán már nem is merték volna ilyen adminisztratív módon meggátolni a fesztivált. Talán az is a szerencse része volt, hogy nem tudtam erről a kötelezettségről.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Hogy sikerült megszervezni a hangcuccot?

Ezt Szörényi Szabolcs fogta össze. Előző nap megérkeztek a teherautók, és megpróbálták összetákolni a több zenekar által összedobált cuccokat. Egész sikeresen. Persze, ez a motyó mai szemmel alkalmatlan volt egy ekkora tér behangosítására, de mivel nem volt összehasonlítási alap, ezért ezzel sem volt gond. Bár jobb lett volna, ha a közönség nem csak a lelátókról nézhette, hallgathatta volna a koncerteket.

Miért épp a DVTK-pályát választottátok?

Eredetileg a Miskolc belvárosától mintegy tizenöt kilométerre található Csanyik-völgyben található Majálisparkot néztük ki, de azt nem tudtuk volna körbekeríteni, így ingyenessé kellett volna tenni a rendezvényt. A stadionban még bajnoki meccseket rendeztek júniusban, ennek ellenére a DVTK elnöke, Fügeczki Róbert hozzájárult a pálya használatához.

Miért az Ex-Vér zenekart választottátok a helyi formációk közül?

Lehet, hogy az Edda történetét ismerve ez ma már furcsa lehet, de akkor az Edda egy egyetemi zenekar volt, és bár volt sok más, talán jobb miskolci együttes is, de az Ex-Vér mutatott a legjobban.

Voltak fellépőruháik, és nemcsak a zenére figyeltek, de a koreográfiára is, és hát megvallom, őket ismertem a legjobban személyesen. A zenekarvezető, Nagylaki József eggyel alattam járt nálam az általános iskolában. Nagyon elvont zenét játszottak, de extrém módon néztek ki, különlegesek voltak, és még egy fontos érvem volt mellettük: nem feldolgozásokat játszottak, hanem saját dalokat

Hogyan élted meg azt a napot?

Nem volt egyszerű. Kezdve azzal, hogy a későbbi nejemet pár hónappal korábban ismertem meg. A fesztivál napjának délelőttjén odajött hozzám, hogy: „menjünk el anyukámékhoz”. Még nem mutatott be ekkor, de ő úgy érezte, ez a megfelelő pillanat. „De, Kati, hát nem látod, hogy őrültek háza van?” „Ebéddel várnak.” Mit lehetett tenni, elmentünk. Kétszeresére dagadt fejjel, de útnak indultam. Egy kivezényelt rendőr meg is kérdezte, hogy: „Hova, hova, Kurucz elvtárs?” „Hát, hogy anyósomék, meg ez, meg az.” „Gyalog mennek?” „Hát, igen.” „Adunk egy autót.” Úgyhogy rendőrautóval érkeztem bemutatkozni a későbbi anyósoméknak.

A P. Mobil rajongói a DVTK stadionban. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián.

Nem volt egy egyszerű nap, de azért végig tudtam nézni a koncerteket – nem is a lelátóról, hanem a pályáról. Schuster Lórival is sikerült megismerkednem aznap. Úgy szólítottam meg, hogy: „Szevasz, Cintula!” Összekevertem őket, ugyanolyan magasak és bajszosak voltak mindketten. Lóriéknak mindenesetre ez óriási lehetőség volt, talán ettől fogva lettek országosan ismertek. Ez a találkozás is közrejátszhatott abban, hogy a későbbiekben a Gárdonyi Ifiparkba szinte hazajárt a P. Mobil, kéthetenként koncerteztek ott.

Hogy fogadta a zenekarokat a publikum?

Minden fellépő jól játszott, de természetesen a Bergendynek volt a legnagyobb közönségsikere. Róluk szólt 1973-as év. Ha nem ment volna le a rádióban naponta ötször az Iskolatáska, akkor megrettent volna a lakosság, hogy mi baj lehet.

A közönség talán a Syriust értékelte a legkevésbé, túl összetett zene volt ez a nekik. Nagyon vártam őket, mert egy unokahúgom Ausztráliában élt, korábban kint látta őket, és beharangozta nekem, hogy ez egy zseniális zenekar. De a közönség akkor még nem volt érett az ilyen zenére.

Hányan lehettek a nézőtéren?

Elvileg lehetne következtetni a jegybevételből ‒ ez húszezer körül volt ‒, de az az igazság, hogy a jegyszedők zsebre is dolgozhattak, így sokan bejutottak anélkül, hogy megvették volna a hivatalos jegyeket. Akik ismerték a stadion telítettségét 25-28 000 főre saccolták a közönség létszámát.

Összesen nagyjából negyven-ötven rendező volt jelen, és természetesen a rendőrség, illetve úgy ötven fővel és az ifjúgárdisták. De erőszak nem történt, örültünk is neki. Ezért is idegesít a mai napig, ha azt olvasom, hogy „a botrányba fulladt miskolci rockfesztivál”. Botrány volt, de nem a nézőkkel, hanem Bródy konferanszával, de azt is csak később fújták fel, nem aznap. Különben Bródy ügyében engem mint főszervezőt ki sem hallgattak.

Pedig elmondtam volna, hogy nevetséges az egész, én semmi hátsó gondolatot nem éreztem, és a közönségre sem volt semmilyen negatív hatással az, amit mondott.

Abból lett még egy kis kalamajka, hogy valakik berohantak a fűre, pedig a DVTK úgy adta oda a helyet, hogy a gyep nem sérülhet meg. Mindez a Bergendy-koncert alatt történt, a zenekar le is állt, addig nem folytatták, míg ez le nem csendesült. A félpályáig jutottak el, mikor utolértem, majd kizavartam őket. A rendőröknek nem kellett beavatkozniuk.

Ide kívánkozik még egy kis történet, ami rávilágít az akkori naivitásomra. Eszemben sem volt, hogy engedélyt kérjek a rendőrségtől. Gondolom, az ifiház igazgatója megtette, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre előző nap már megjött pár zenész, akikkel elmentünk a Sport étterembe. Az este során bejött négy rendőr, az egyik egyenesen hozzám fordult. „Kurucz elvtárs?” Na, gondoltam, ennyi. Tudták, ki vagyok. De csak annyit kérdezett: „Minden rendben?” És ennyi volt.

Rendőrök a Diósgyőri Popfesztiválon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián.

Nem gondolkodtatok abban, hogy felvételt készítetek a koncertről?

Nem, sajnos. Az tudtam, hogy a rendőrök az első hangtól az utolsóig rögzítik a koncerten elhangzottakat, ezért nem volt nehéz később Bródy-ügy során reprodukálniuk, hogy mit és hogyan mondott. De ez másra nem volt alkalmas.

Az egyetemi filmes klub is jött forgatni, illetve a Magyar Televíziótól is kitelepült egy stáb. Amit ma az egyetemi filmklubos verzióként meg lehet nézni a neten, az viszont nem az egyetlen felvétel. Készült akkoriban egy harmadik anyag is, de aki azt rögzítette, a későbbiekben elzárkózott attól, hogy nyilvánosságra hozza az anyagot.

Sok fotós is jött, illetve az apám, Kurucz János fotóművész is készített a rendezvényről képeket, de sajnos elvesztek a felvételek.

Milyen volt a másnap?

Én jöttem el utoljára a helyszínről, és végre kialudhattam magam. De nem változott meg gyökeresen az életem, és idehaza sem változott semmi. A következő pár évben nem rendeztek Magyarországon fesztivált. 2003-ban, Pataky Attila jóvoltából volt egy jubileumi buli, de azt már tulajdonképpen az Edda köré szervezték.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.