Nem vagyok nagy plázába járó. Plázamoziba még kevésbé megyek ‒ tizenéve voltam legutóbb. Ennek oka, hogy a hagyományos filmszínházak közönségéhez képest a vetítés alatt sokkal többen ropogtatnak rágcsálnivalót, zörögnek a zacskóval, valamint a mobiltelefonok megcsörrenése is gyakoribb. Most viszont kényszerűségből az egyik plázamozi felé vettem az irányt, mert csak plázamozikban játsszák a nemrég bemutatott Radics Béla-filmet.
Az előzetesek életrajzi játékfilm és dokumentumfilm elegyét ígérték… Tehát ‒ gondoltam odafelé menet ‒ visszautazom a múltba, jó zene is lesz, és már előre örültem: a dübörgő Sakk-Matt-, Taurus- és Tűzkerék-számok minden bizonnyal elnyomják majd a popcornos zajártalmakat.
A plázavilág, vagyis a vásárlási őrület és a napközis életformát folytató embertömegek látványa nekem mindig egy kicsit sci-fi, így amikor késő délután az Arénába érek, el is kezdődik az időutazás: a jövőbe érkezem. Hiába forgatom a fejem, nem találom a vetítőtermeket, de megkérdezek valakit, útbaigazít, és elsőként érkezem a terembe. Kezdéskor tízen vagyunk, öreg rockereket nem látok, átlagos külsejű negyvenesek-ötvenesek ülnek kettesével-hármasával, hatalmas popcornos tasakkal és üdítővel felszerelkezve.
A film elején megérkezem a múltba annak rendje és módja szerint: a kiskamasz Béla egy Pacsirta rádió előtt ül, és a keresőgombot tekergetve gitárzenét keres. 1964-ben anyám egyszer taxival jött értem az óvodába, amin meglepődtem, hiszen nem voltunk taxizós család. A ház előtt a csomagtartóból előkerült egy frissen vásárolt Pacsirta rádió, nagy szám volt ez akkoriban, és anyám elmondása szerint esténként ‒ ahogy a kis Bélus a moziban ‒ én is a készülék előtt gubbasztottam, és külföldi állomásokon hallgattam zenét.
Képkocka Klacsán Gábor Radics Béla, az elátkozott gitáros című filmjéből. Forrás: Magyar Zene Háza.
Sajnos a film egyre több fals eleme megtöri a múltba feledkezésemet. Az ötvenes évek egyik útépítő munkása például fülbevalót visel ‒ ez az anakronizmus tréfa akar lenni, vagy szimpla hülyeség? Nem tudom. Aztán jön egy másik jelenet: a hatvanas évek végén Radics Béla a zenekarával a csepeli művelődési házban lép fel, az első sorokban mosolygós, fiatal és szép mai lányok, mai frizurával, mai sminkben és mai öltözékben ringatóznak, és illedelmesen tapsolnak a ritmusra. Hát, nem tudom… Ha egy mai iskolai jelmezbálon a dress code történetesen azt írja elő, hogy a diákok a hippi-, vagy a rocker-korszak divatja szerint jelenjenek meg, akkor a nebulók egy-két kattintás és a nagypapa megkérdezése után minden bizonnyal kiválóan abszolválják a feladatot.
A film három szálon fut: egy fiktív tévéműsorban ‒ ami a film keretét adja ‒ a gitáros egykori zenésztársaival beszélgetnek, aztán be-be villannak dokumentumfilm-részletek a hatvanas-hetvenes évekből, illetve itt van még a harmadik, a játékfilmes vonal, ami zavarba ejtően hiteltelenre sikeredett. Gyerekkoromban járta egy mondás, „ahogy azt Móricka elképzeli…”. Az epizodikus jelenetek jelentős részére illik ez, ráadásul esetünkben Móricka kényszeresen vicces jeleneteket „képzel el”, amelyek a kereskedelmi tévék idétlen és harsány kabarészámaira emlékeztetnek. Béla és barátja a budapesti brit nagykövethez mennek angol zenei szaklapokat kérni. Nem beszélik egymás nyelvét, és félreértésekbe keverednek. Béla a nemibeteg gondozóban összefut Som Lajossal, és a tüneteik taglalása közben egy csaj fenekét bámulják. És még lehet folytatni a sort.
Radics Béla a színpadon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Életkoromnál fogva csak 1976-tól jártam Radics-koncertekre, a Tűzkerék formációval Béla sokszor fellépett a budai Ifiparkban. Bennfentes rajongóktól hallottam, hogy a Krisztina körúti Mátra borozó az egyik törzshelye, és egy este barátaimmal a Szarvas tér felől a koncertre igyekezve meg is pillantottuk őt meglehetősen elázva, ahogy a Krisztináról befordult a térre, és a Várdomb alján felfelé botorkált a zenészbejáró felé. A színpadon a számok között szeretett dumálni a közönséghez, nehezen formálta a szavakat, de a gitárjátéka tökéletes volt. Ment A bika jegyében, a Megátkozott ember, a Zöld csillag és a többi nagy nóta, a végén eljátszották a Johnny B. Goode-ot is ‒ forrt a levegő, a lendület és a félelmetes gitárszólók extázisba kergették a rocker-publikumot. Tudtuk, hogy a hatalom rossz szemmel néz Radicsra, megfigyelik, mert nyilvánosság előtt (is) keresetlen szavakkal illeti a rendszert, a nagy népszerűségét is veszélyesnek ítélik, „Béla a király!”, „Bélát a pártba!”, nagylemezt nem készíthet, de soha nem alkuszik meg… Ez utóbbi nagyon tetszett nekünk.
A dráma, vagyis a fenyegetettség légköre, a magyar Jimi Hendrix szemben állása a fennálló renddel, a különböző zenekaraiban fellépő személyi ellentétek, torzsalkodások, szakítások, szóval mindezek folyamatában történő ábrázolása kimarad a filmből, csupán néhány jelzésszerű jelenetet láthatunk, ahogy egy nagyon fontos szál, az alkoholizmusának kialakulása, majd elhatalmasodása is hiányzik. A film közepe táján Béla egyszer csak inni kezd, aztán úgy marad.
Annak örvendek viszont, hogy a film zenei anyaga teljesen rendben van: Alapi István és zenésztársai kitűnően játsszák a leghíresebb Radics-szerzeményeket. (Sajnos egyik kedvencem, a Napfényes napok című blues nem hangzik el.)
Azért sem értem ezt a könnyűkézzel elintézett, tulajdonképpen komolytalanra vett mozit, mert Radics Béláról számos kordokumentum lelhető fel, amelyeket az alkotók nyilván alaposan tanulmányoztak. Ott vannak például Bálint Csaba ‒ ő amúgy a film egyik forgatókönyvírója Szentesi Zöldi László és a rendező Klacsán Gábor mellett ‒ Radics-könyvei, amelyekben a szerző a zenésztársakat, barátokat megszólaltatva rengeteg információt tár az olvasó elé.
A bőséges életrajzi elem dramaturgiai rendszerezésével rendes ívet is kaphatott volna tehát a film. Magam anno újságcikkekből és visszaemlékezésekből tudtam meg, hogy Béla nagyon szeretett olvasni, felnőtt korában is tanult, elsősorban otthon, az angyalföldi konyhában, de amikor úton volt, a táskájában az üveg pia mellett mindig lapult négy-öt könyv is. Az irodalom mellett kedvelte az ókori görög és római filozófiát, a történelmet ‒ a filmben minderre csak mókásnak szánt dialógusokban történik utalás, a nézőnek tulajdonképpen röhögnie kéne Senecán. Ki érti ezt? Egyik-másik színész túljátssza a szerepét ‒ itt-ott a Radicsot alakító Rák Zoltán is ‒, de olyan is akad, aki egyszerűen csak iskolásan felmondja a szöveget. Zsurzs Kati viszont ‒ mint Béla anyja ‒, valamint a kékfényes Szabó László bőrébe bújó Szabó Sipos Barnabás jól hozza a figurát.
A film végén bejátszanak egy rövid dokumentum-részletet Radics utolsó, ifiparkos fellépéséről. Hey Joe… Béla felpüffedt arccal, lefogyva, csapzottan tépi a gitárt. Tizenötször láttam már, és tizenhatodszor is elszorul a torkom, ahogy ezt a jelenetet figyelem.
A vetítés után kilibbenek a szabadba ‒ vissza a jelenbe. Alkonyodik, szemerkél az eső, aztán rákezd, de nem zavar. A trolimegállóban a Napfényes napokat dúdolom, a fejemben hallom Béla csodás gitárszólóját. Ha hazaérek, meg fogom hallgatni megint.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: port.hu
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készült.
