Aldobolyi Nagy György megszámlálhatatlanul sok táncdal zenéjét szerezte, emellett számos dalszöveget is írt, hiszen alkotói tevékenységében a zeneszerzés és a szövegírás egyforma hangsúllyal szerepelt. Ugyancsak termékeny volt a zenés színpadi művek komponálásában, illetve számos filmzenének és tévéfilmnek is ő a komponistája. Elmesélte nekünk a Szenes Ivánnal való megismerkedése történetét, de elárulta azt is, hogy melyek voltak a kedvenc beatdalai.

Elmesélni, hogy vezetett az útja a Zeneakadémia elvégzése után a zeneszerzés felé? 

Annak idején azért nem jelentkeztem zeneszerzés szakra, mert a felvételi vizsgán szinte alapkövetelmény volt, hogy eljátsszunk egy zongoraversenyt. Ez nem kis teljesítmény, és én nem álltam ilyen magas szinten ezen a hangszeren. Ennek ellenére munkált bennem egyfajta ambíció, hogy szeretnék a hangszeres működésem mellett zeneszerző is lenni. Persze volt bennem bizonytalanság is: vajon tényleg tehetséges vagyok? Ráadásul tudtam, hogy az ezen a téren való érvényesüléshez megfelelő „harckészség” is szükségeltetik. A zenekari tevékenységem során megszereztem azokat a tapasztalatokat, amelyek a későbbi zeneszerzői munkásságom során is segítettek. Beleshettem a kulisszák mögé, hogyan lett egy-egy Gyulai Gaál János vagy Bágya András által írt szerzeményből rádiófelvétel. Eközben, talán szerénytelenség nélkül mondhatom, konstatáltam, hogy a korábban, még Szegeden írt dalaim nem is olyan rosszak. Szerencsém is volt, mert a zenekari működés közben kollégáim észrevették, hogy kicsit jobban tudok zongorázni, mint ahogy az várható lett volna.

Közben a színházak és a filmesek is felfedeztek maguknak, mert úgy ítélték meg: van érzékem ehhez a fajta munkához is.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ön egy idő után elkezdte megmutatni különböző hozzáértő szakembereknek a saját szerzeményeit?

Pontosan! A zenekari kollégáim gyakran javasolták, hogy váltsak pályát. Nekem kapóra jött az is, hogy a hatvanas években a Magyar Televízióban elterjedtek, és nagy népszerűségre tettek szert a zenés műsorok. Sokféle módon részt vettem ezeknek a produkcióknak a munkálataiban, akár mint zenész, akár mint zeneszerző. Közben valamikori zeneakadémista társaim némelyike már kezdett karriert befutni a médiában és a zenei életben.

Ehhez az időszakhoz kötődik a táncdalfesztiválok sorozata is?

Igen! Ez a dalverseny elsöprő, országos sikert hozott előadóknak és szerzőknek egyaránt.

Ön ott volt tűzközelben. Hogyan indult be ez a kezdeményezés, és miként futotta ki magát?

A televízióban kezdtek gondolkodni azon, hogy a sopoti vagy a San Remó-i fesztivál mintájára nálunk is jó lenne egy hasonló méretű rendezvényt létrehozni. Ezt először a Balaton partjára képzelték el, aztán a budapesti Madách, illetve Erkel Színház lett a helyszíne. A szervezők nagy meglepetésére a zeneszerzők és dalszövegírók között megjelent egy új nemzedék. Róluk eddig alig lehetett tudni valamit, ám nagyon tehetségesek voltak. Ugyanúgy megmérettették magukat a régi nagy „öregek” is, mint Bágya András, Fényes Szabolcs vagy Gyulai Gaál János. 1966 nyarán a táncdalfesztiválnak akkora sikere lett, hogy kiürültek az utcák, mindenki a televíziót nézte.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Bánki László ötlete volt, hogy a rádió tánczenei stúdiójából kérjenek fel a szereplésre minél több tehetséges énekest. És az is, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát kell alkalmazni a közreműködésre – méghozzá egy olyan kiváló karmesterrel, mint Körmendi Vilmos. A hangmérnököket a televízió és a rádió adta közösen.

Még a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot is sikerült bevonni és érdekeltté tenni azzal, hogy a dalokat majd kiadhatják kislemezeken.

A táncdalfesztiválok meglátásom szerint azt az űrt is hivatottak voltak kitölteni, amit az Aranycsapat hagyott maga után. Lehetett újra rajongani valakikért, akik ezúttal történetesen zenészek és énekesek voltak. Egy egész ország tanulta meg többi között Koós János, Payer András, Dobos Attila vagy az Illés-együttes nevét, és olyan ifjú tehetségek is szerepet kaphattak a szerzők és hangszerelők között, mint Presser Gábor.

Az ön egyik leghíresebb szerzőtársa Szenes Iván volt. Vele miként ismerkedtek meg, hogyan találtak egymásra?

Az volt a jó a táncdalfesztiválokban, hogy a fiatal, kezdő zeneszerzők és szövegírók is labdába rúghattak. Nem titkoltan az volt a szervezők szándéka, hogy a könnyűzenei szakma megújuljon, vérfrissítésen menjen keresztül. Valahonnan megtudtam Szenes Iván telefonszámát, és ismeretlenül felhívtam. Talán kicsit meglepő módon nyitott volt a közös munkára. Elmentem hozzájuk, és olyan megtiszteltetésben volt részem, hogy Iván édesapja, Szenes Andor pianínóján játszhattam el a dallamaimat. A régi ház körül című számunk is így született később, ezt Szenes Iván az édesanyjának írta, és Kovács Kati vitte sikerre a dalt.

A táncdalfesztiválok során bemutatkozott friss generáció miben különbözött a már befutott elődjeitől?

Életkorban biztos, hogy volt különbség közöttük, de abban is, hogy más-más zenei megoldásokat találtak divatosnak és érdekesnek a régi és az új énekesek. Ezen a megmérettetésen is bebizonyosodott, hogy a divat nagy úr, embereket, sőt egész világokat köt össze és választ el egymástól. Persze az is különbség volt, hogy az „öregek” tudatosan iskolázták a hangjukat, így óhatatlanul rutinosak voltak, míg a fiatalok hozták magukkal a friss előadásmódot és a rockos hangzást. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján én is a fiatalok közé tartoztam, és igyekeztem olyan benyomást kelteni, hogy „minőségi” vagyok.

Persze a zenei múltam is biztosította ezt.

A táncdalfesztiválokon nagy áttörést elérő beatzenészek és a rockzenekarok, rockénekesek között miben voltak leginkább tetten érhetők a különbségek?

A musicales képzettség, színpadismeret, mozgáskultúra magasabb szintű volt az újaknál és avítt maradt a régieknél. A beatzenekarok kezdetben kifejezetten a saját klubjaikban voltak népszerűek, majd a televízió segítségével, a táncdalfesztiválok révén kerültek be az országos szintű köztudatba. Pályafutásom során nekik is írtam dalokat, ahogy Kovács Katinak, úgy színészeknek is. Szereztem dalt a beategyüttesek közül a Metrónak, mert a másik két nagy csapatnak, az Illésnek és az Omegának hozzájuk képest akkor már stabilabb szerzői voltak. Olyanok, akiket én nagyra becsültem. Kifejezetten jó daloknak éreztem a Rohan az időt vagy Az utcánt, de ugyanígy Tolcsvayék dalait is kiváló produkcióknak tartottam.

Az Ebből se lesz már szerelem című Zorán-dalt én írtam, ebben a számban szerepel Kalmár Magda operaénekesnő is. Őt én fedeztem fel, és felkértem, hogy a rendkívül magas szólamot énekelje fel a rádiófelvételre. Ez egy nagyon dallamos szám, meglehetősen nagy sláger lett, de azért a csúcsot nem érte el. Magam többre tartottam ezt a dalt, bár az édesapámnak az egyik kedvence volt.

A teljes interjú ide kattintva érhető el.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.