Viszonylag ritkán készülnek Magyarországon hagyományos értelemben vett filmmusicalek, mint az Óz, a csodák csodája, az Ének az esőben, vagy a közelmúltból a Wonka és a Wicked. Ennek az lehet az oka, hogy egyrészt költséges zsánerről van szó, másrészt nálunk a vígjátéknak és a melodrámának van nagyobb filmtörténeti hagyománya.

Azért újra és újra előkerül musical is, illetve a műfajjal rokonítható alkotások, mint például Gertler Viktor Állami áruháza (amelyet „szocialista operettfilm”-nek is szokás nevezni), Banovich Tamástól Az életbe táncoltatott leány, Bacsó Pétertől a Szikrázó lányok, Tímár Pétertől a Csinibaba. Ide sorolhatjuk még a Made in Hungáriát Fonyó Gergelytől, vagy a Pappa piát (rendező: Csupó Gábor) és az El a kezekkel a papámtól!-t (rendező: Dobó Kata és Gulyás Buda).

A legújabb példa a Hogyan tudnék élni nélküled?, ami a Csinibabához és a Made in Hungáriához (vagy a más műfajú, de hasonló attitűdű sorozathoz, A besúgóhoz és 2022 sikerfilmjéhez, a Nyugati nyaraláshoz) hasonlóan nosztalgiafilm, ami Fredric Jameson-i értelemben[i] posztmodern módon viszonyul a múlthoz, ez esetben nem a hatvanas, hanem a kilencvenes évekhez, valamint Demjén Ferenc munkásságához, illetve klasszikus slágereihez.

Az Orosz Dénes által Kormos Anett és Goda Krisztina kreatív producer forgatókönyvéből rendezett film egy elképzelt, soha nem létezett közelmúltat mutat be, amelyben Demjén Rózsi és együttesei (Bergendy, V'Moto-Rock) ismeretlenek, ellenben a fiktív banda, a Kuplung, amelyet kortárs könnyűzenei előadók és színészek (Ember Márk, Marics Peti) alkotnak, gejzír módjára tör fel újrahangszerelt Demjén-dalokkal.

Ez a furcsa hibriditás tulajdonképpen magyarázza a Hogyan tudnék élni nélküled? közönségsikerét. Ugyanis Orosz Dénes műve a független gyártású Herendi Gábor-komédiával, a Futni mentemmel együtt 2024 őszének és decemberének nagy „blockbustere” lett, négy hét alatt többen látták, mint 2023 legnépszerűbb magyar filmjét, a Semmelweist, ami nagyon más hangulatú és műfajú alkotás. Valószínűleg a Hogyan tudnék élni nélküled?-nek rövid úton meglesz a 400 ezer néző is, de lehetséges, hogy még itt sem áll meg. Saját tapasztalat, hogy január első hétvégéjén, egy teltházas vetítésen egyrészt sok volt az idősebb pár, illetve barátnői társaság, akik feltételezhetően azért váltottak jegyet Orosz musicaljére, mert Demjén Rózsi rajongói. Ám nem lehet elmenni amellett a tény mellet sem, hogy Ember Márk és Marics Peti is ismert arcok, az ő jelenlétük pedig azt magyarázza, hogy rengeteg fiatal lány is részt vett az említett vetítésen. Végül pedig a főhősnőt az a Törőcsik Franciska formálja meg, aki ugyan színésznőként is egyre felkapottabb, de nem elhanyagolható tény, hogy éppen a filmpremier környékén volt tele a nevével a sajtó és a média a TV2 Dancing with the Stars című műsora miatt, amelyben ő is fellépett. Vagyis a hibriditás marketing szempontból mindenképp nyerő, Rózsi és a kortárs sztárok révén a film egyszerre retro és modern, vonzó az idősebbek és a fiatalok számára egyaránt.

A sztori nem túl eredeti, inkább az elmesélésének módja izgalmas, egyrészt a flashback-szerkezet, másrészt természetesen a Demjén-dalok miatt. A történet napjainkban indul, Lilit (Varga-Járó Sára) kezdjük el követni, aki szeretne sikeres énekes lenni, de ez már csak azért sem jön össze neki, mert visszahúzza a múlt, egy friss trauma, barátja elvesztése. Még nem jutott el arra a szintre, hogy a gyászból merítsen ihletet, hogy fájdalmát kiénekelje magából. Ehhez talán pont arra az érzelmi töltetre van szükség, ami édesanyja, Eszter (Törőcsik Franciska) eddig eltitkolt történetéből, a költöztetése során talált levelek formájában tör be az életébe. Itt ugrik vissza a cselekmény a kilencvenes évekbe, amikor a zongorázni tanuló Eszter is fiatal volt és kereste az útját. Itt nyer értelmet e cikk címe, ugyanis amikor három barátnőjével a Balaton partján nyaral, valaki orrba dobja labdával, amitől elered a vére. Szerelem első vérig? Nem, ebben az esetben a szerelem éppen az első, orrból szivárgó vérrel kezdődik hősünk és a labdát eldobó Gergő (Ember Márk) között.

Törőcsik Franciska és Ember Márk. Fotó: Hogyan tudnék élni nélküled? / Facebook

A Hogyan tudnék élni nélküled?-ben megvan a potenciál arra, hogy tragikus vagy legalábbis melankolikus románccá változzon, mert az amúgy foglalt Eszter szigorú édesapja (Seress Zoltán) nem tűri, hogy egy feltörekvő, zűrös életű rocksztárral kösse össze az életét a komolyzenei pályára szánt lánya, így egy darabig úgy tűnik, ez a szerelem nem teljesülhet be. Sőt, az alkotók úgy csavarják a cselekményt, hogy a romantikus komédiáktól és showmusicalektől elvárt happy ending inkább keserédes legyen. Ez pedig magából az alapanyagból következik, hiszen Demjén Ferenc számai, különösen azok a slágerek, amelyekre Orosz Dénes, Kormos Anett és Goda Krisztina felépítette a cselekményt, maguk is javarészt keserédesek, sőt mélabúsak, élen a címadó dallal, a Hiányzollal, a Szerelemvonattal és a Jégszívvel.

Nyilvánvalóan a Hogyan tudnék élni nélküled? esetében is érvényes, hogy a feldolgozás nem ér fel az eredetihez, de talán még a másik feldolgozáshoz, a Halott Pénz Darabokra törted a szívem verziójához sem – még úgy sem, hogy Rózsi dalszövegírói Menyhárt János és Subecz Tamás közreműködésével alakították át a filmhez a számokat. Az sem állítható, hogy Orosz Dénesék különösebben eredeti módon használnák a Demjén-slágerek variációit, mivel ezek nem hordoznak többletjelentést a konkrét cselekményhez képest, hanem a klasszikus musicalsémához hasonlóan egyszerűen megerősítik, illetve bővebben kifejtik a történéseket. Így a Hogyan tudnék élni nélküled? annyiban a Moziklip című, amúgy roppant kreatív Tímár Péter-film vagy Szimler Bálint Balaton Methodjának párdarabja, hogy tulajdonképpen a Demjén-dalok illusztrációinak sorozata. A Tímár- és Szimler-klipfüzérhez hasonlóan itt is az önálló etűddé, illetve performansszá emelt zenés-táncos előadások adják a film eredetiségét, nem annyira a végső csavart leszámítva közhelyes szerelmi történet.

Habár a film címe a Hogyan tudnék élni nélküled? számra utal, ez is a fő attrakciója, ehhez kapcsolódik a tető(pont)i performansza, a cselekményt tulajdonképpen a Sajtból van a Hold keretezi: ezzel kezdődik a sztori, a zárójelenetben pedig szó szerint a „sajt-Hold” látható az égen. A nyitójelenetben Lili adja elő a dalt, akinek státuszához ez és a Hiányzol is tökéletesen passzol. „Bár én is a földön élek / És a Holdra tudom soha / nem megyek / De ha éjjel az égre nézek / Nekem mondhatjátok a híreket / Én már sok mindenben nem hiszek” – ez az egyik fontos szövegrész a számból.

Lili illúzióvesztett, nem hisz a sikerében, de nem hisz már a szerelemben sem, mivel barátja meghalt. A Hiányzolt az egyik következő jelenetben játsszák le, amelyben az „Én esküszöm, hogy mosolyogsz még rám / Én nem hiszem, hogy sosem érsz hozzám” refrénnel párhuzamosan Lili üres, sötét lakásában megjelenik a szeretett férfi „szelleme”. Meglehetősen giccses a jelenet (nemcsak az elvesztett barát felbukkanása, hanem a színes megvilágítás miatt is), de jól demonstrálja a musical erejét, vagyis a zene és az ének áthidalja a valóság és a képzelet, az élet és a halál közti szakadékot. A performansz stilizáltsága feloldja a feszültséget, hogy egy alapvetően valószerű filmben halottak jelennek meg, az elfojtott érzelmek a dalban öltenek formát, törnek a felszínre.

Lili kezdeti mélyponti állapotát tehát Demjén-dalokkal írja le a Hogyan tudnék élni nélküled?. Azzal pedig, hogy musicalpeformanszokban, tánccal és énekkel exponálja a szereplők érzelmeit és lelkivilágát, tulajdonképpen előrevetíti, hogy Eszter is hol tart az életben jelenleg. A továbbiakban aztán a többi felsorakoztatott Demjén-slágert felhasználva végső soron bizonyítja, hogy Lilinek és Eszternek sincs igaza: nagyon is van remény a sikerre és az igaz szerelemre, sőt mi több, akár a klasszikus hollywoodi showmusicalekben (Top Hat – Frakkban és klakkban, Ének az esőben), úgy a professzionális érvényesülés és a boldogság kéz a kézben járhatnak.

Ugyan Eszter múltbeli szálán nem ez a lényeg, mégis hangsúlyos, hogy bár a fiatal nő komolyzenei pályára készül, valójában a könnyűzenében szabadul fel. Mivel Gergő együttesének, a Kuplungnak a billentyűse megsérül az egyik fellépés során, ezért Eszternek kell beugrania a következő koncerten. A közös zenélés pedig kritikus fontosságú egy musicalben, hiszen a sikeres performansz áthidalja a szakadékokat a szerelemesek között, segít feloldani a konfliktusokat vagy felszabadítani a gátlásokat.

Beszédes, hogy éppen A szabadság vándorait adják elő: eleinte Eszter csak szolidan követ, majd tulajdonképpen egy „duettet” ad Gergővel, tehát ahogy a Demjén-szám hatása alá kerülnek, úgy hangolódnak végérvényesen a szerelemre annak ellenére is, hogy korábban nehezteltek egymásra, illetve különböző okokból kifolyólag dacoltak. (Itt jegyezzük meg, hogy Gergő elég faragatlanul viselkedett, a Hogyan tudnék élni nélküled? meglehetősen suta módon a nő kárára bántalmazó kapcsolatként indítja viszonyukat, beleértve az orrba dobást és azt is, hogy a férfi erőnek erejével elveszi Esztertől a nyakékét, amit a Brasch Bence által alakított vőlegényétől kapott, azzal zsarolva kényszeríti rá a nőt, hogy segítsen neki a koncerten.)

„Szökünk a sötétség elől, / Falakon átrohanunk, / Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai” – ez áll Demjén-klasszikus szövegében. Természetesen elsősorban Eszternek kell „szöknie”, mivel hazugságok rabságában él. Ez a dal azonban még nem a szabadságuk kiteljesülése, hanem annak inkább csak a kezdete, pontosabban ennek hatására fogalmazódik meg a gondolat mindkettőjük fejében, hogy összetartoznak. A „sötétség”, ami elől meg kell szöknie, amitől meg kell szabadulnia az a kényszerpálya, amelyre az atyai szigor tereli Esztert.

Jelenet a Hogyan tudnék élni nélküled? című filmből. Forrás: Hogyan tudnék élni nélküled? / Facebook

A Seress Zoltántól megszokott módon magas színvonalon eljátszott apa méltóságteljes, tiszteletet parancsoló, hűvös karakter már csak a színész katonás kiállásának köszönhetően is. Fizikai értelemben is fenyegető jelenség, akivel szemben még a vagány Gergő sem mer erélyesen fellépni, legalábbis a másik kulcsjelenetig, Eszter születésnapi bulijáig, illetve a leánykérésig.

Az apa feltűnését követően bonyolódnak a dolgok, a Hogyan tudnék élni nélküled? innentől tolódik el leginkább a tragikus románc irányába, mert – sugallja a forgatókönyv – egyáltalán nem biztos, hogy Eszter és Gergő szerelme legyőzi az atyai szigort. Erre rátesz egy lapáttal, hogy Gergő megtudja, Eszternek komoly barátja van, a lány pedig azt hiszi egy félreértés miatt, hogy a Prágába, egy fellépésre igyekvő szerelme a régi barátnőjével elevenítette fel a kapcsolatát. Elszakadásukat több dal is kommentálja, de a leánykérést felvezető klip a Szerelemvonat című klasszikussal a legbeszédesebb.

„A vonat nem vár, a sorompó áll / és a szerelem, ha beindul, nincs megállás” – unásig ismerjük ezt a refrént, hiszen a kilencvenes években rojtosra játszották a rádiók és szinte kötelező darab a koncerteken is. A kissé mélabús, de energikus és reménnyel teli dal és szövege, valamint a kopott, szinte a képen keresztül is átütően fémszagú balatoni MÁV-szerelvényen szemtelenül áttáncoló előadók akrobata-mutatványokkal tarkított performansza is azt üzeni a tragikus románc közepette a nézőnek, hogy nincs vész, mert bár az élet megy tovább, az igaz szerelemnek még a „sorompók” és a „száguldó vonat” sem szabhatnak gátat.

Ennek ellenére a születésnapi buli látszólag a kölcsönös düh jegyében telik, legalábbis eleinte, de e mögött ott tombol az elemi erejű szenvedély, pontosabban a harag éppen a szenvedély beteljesületlensége okán érzett frusztrációjából fakad.

A buli tragikomikus, mivel Eszter barátja szerencsétlen módon a Kuplungot hívja meg az eljegyzéssel egybekötött partyra, hogy ezzel kedvesének imponáljon, mivel a hősnő említette neki, hogy régen szerette a bandát. Így Gergő testközelből láthatja, ahogy szerelmét egy másik férfi térdre ereszkedve kéri meg, legyen a felesége. Ilyen módon csap át a Boldog szülinapot egy vagány Demjén Rózsi-számba, a Pappa piában is feldolgozott Darabokra törted a szívembe. Ezzel a férfi megbotránkoztat mindenkit, főleg Eszter apját, a zenére kirobbanó szenvedélyes táncuk pedig egyértelműsíti az egybegyűltek számára, hogy itt bizony Eszter és Gergő között izzik valami, a vőlegény és a hősnő között még halovány szikra is alig van ehhez képest.

„Szánd meg hát szomorú szívem, / Úgysincs más vigaszom nekem, / Jöjj el hát, jöjj el hát, / Hogy egy összetört szívet megragassz!” – a dalszöveget bár alapvetően a férfi adja elő, de tulajdonképpen egymásnak szól ez, hiszen a „szívtörés” kölcsönös. Ez a jelenet pedig azért is érdekes, mert akár a korábbi koncerteken a közönségre, úgy itt is direkten hat a performansz a történet szereplőire, azaz a klip kommunikál a hagyományos cselekménnyel. Ez nem minden esetben van így a musicalekben, és a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben sem, hiszen például a Hiányzol-képsor a film elején, Eszter bánatos dala a „szakítás” után, vagy az egyik barátnője és az annak szelet csapó Marics Peti-karakter között lejátszódó El kell, hogy engedj-szekvencia inkább szubjektív jelenetek, elsősorban az egyén érzelmeit hivatottak láthatóvá tenni.

A Darabokra törted a szívem határozottan katalizálja elhatározást, hogy a szerelemesek bátran dacoljanak az apa paternalizmusával, így aztán fellázadnak ellene, nem törődve azzal sem, hogy a népes vendégsereg előtt szégyenítik meg őt és a vőlegényt. Igaz, a jelenet azzal végződik, hogy Gergő elrabolja, szó szerint felkapja és elviszi Esztert, de némi ellenkezést követően a hősnő is belátja, hogy neki nem az a sorsa, hogy az apja által kijelölt életutat élje, hanem inkább, hogy azzal legyen, akit valóban, lángoló szenvedéllyel szeret.

Végső soron így nem is annyira a csúcspontnak szánt Hogyan tudnék élni nélküled? duett (egy háztetőn, a Dunával a háttérben, szeretkezésük után adják elő a főszereplők) a film legfontosabb, legdrámaibb jelenete, hanem az azt megelőző, szöktetésbe torkolló születésnapi banzáj. Ám a „szabadság vándorai” még ezt követően sem érnek célt, mivel a „jégszívek” megkésve olvadnak fel. Ebben az értelemben a kilencvenes években játszódó cselekmény tragikus vagy legalábbis melankolikus románc. A szerelmesek ugyanis ekkor még nem lehetnek egymáséi, az apa érzelmi zsarolása miatt Eszter lekési azt a vonatot, ami „nem vár”, ami szimbolikus értelemben ténylegesen is elrobogtatná kettejüket a boldog, közös élet „vasútján”.

A konfliktus megoldásához tökéletesen passzol a jelenben az idős Gergő előadása, illetve Demjén (és a V'Moto-Rock) Jégszív című klasszikusának feldolgozása. A „Jégből vagyok, talán fel sem olvadok, / Hát nyújtsd két kezed, olvaszd fel jégszívemet!” refrénnel, annak érzelmi töltetével ez a dal tulajdonképpen „mágikus” rituálé, ami arra irányul, hogy a gátak végleg átszakadjanak, szinte szuggerálja arra az évtizedeken keresztül egymástól távol élő szerelmeseket, hogy omoljanak egymás karjaiba. Remek döntés volt az alkotók részéről, illetve adta is magát, hogy a Jégszív uralja az emocionális értelemben vett nagy finálét, mivel akár sok más Demjén-számban, úgy ebben is a melankólia találkozik a reménnyel.

Habár csak ötvenes emberekről van szó (elég sok kritikát kapott egyébként az, ahogyan a harmincas évei elején járó, de húsznak kinéző Törőcsik Franciskát megpróbálták megöregíteni), megállapítható, hogy leéltek egy életet egymás nélkül. Így a felszabadító ölelés megkésett, ez beárnyékolja a happy endet, és az sem igazán ellenpontozza, hogy Lili amúgy már fiatalon boldog lehet, hiszen remélhetőleg tanult édesanyja történetéből, illetve az ő szerelme (és karrierje) sikerét nem tiporják el a szülei. Mivel a játékidő nagy részében Esztert és Gergőt követi a néző, hozzájuk kötődik jobban érzelmileg, velük érez együtt nagyobb mértékben, ilyen módon a befogadónak is fájhat az érzés, hogy ezek a szerelmesek nem lehettek boldogok fiatalkorukban. Keserédes végkifejlet, ahogy keserédes a Demjén-szám is, amelyben a jégszív nem olvad fel, csak a felismerés és a felolvasztásra tett kísérlet jelenik meg: „Tudd meg hát, sosem éreztem még, / hogy szívem, szívem tiszta jég. / Hideg a nyár, vagy forró lehet a tél, / Nem segíthet más, csak ha értenél, / Hát nyújtsd két kezed, / olvaszd fel jégszívemet.” A kísérlet lehet sikeres vagy sikertelen, ahogy a megkésett boldogság is lehet felemás, keserű a megkésettség gondolata miatt.

Úgy tűnik, a Hogyan tudnék élni nélküled? sikere nem lesz felemás annak ellenére sem, hogy a film inkább vegyes kritikai fogadtatásban készült. A nézőszámok azt bizonyítják, hogy ha a kritikusok „jégszívét” nem is sikerült megolvasztani, a nézőkét igen. Az alkotónak pedig hízhat a mája amiatt is, ahogyan maga Demjén Ferenc nyilatkozott Orosz Dénesék művéről (egyébként egy rövid jelenetrészben, amolyan Hitchcock-módra, csak mosolyogva, meg nem szólalva feltűnik mint vendégszereplő):

„Megnéztem a premieren, tetszett nekem, volt már hasonló élményem, amikor a Szerelem első / második vérig című film főcímdalát énekelhettem. […] Óriási megtiszteltetésként [éltem meg]. Örömmel észleltem, hogy a közönség soraiban ülő rengeteg fiatal a bemutatón iszonyatosan jól reagált. Nagyon jó érzés volt látni, hogy ezek a gyerekek ismerték és szerették ezeket a számokat, amelyek között olyan is volt, amit már majdnem hatvan éve írtam.”

Egy biztos: az említett Dobray György-filmek, a Beri Ary nevével fémjelezett Szerelem-trilógia alkotásai (az első rész hasonló közönségsiker lett, mint most Oroszék műve) mellett a Hogyan tudnék élni nélküled? is bizonyítja, hogy Rózsi dalai örökzöldek és tökéletesen alkalmasak keserédes szerelmi történetek elmeséléséhez.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül. 

[i] Jameson, Fredric, A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, Budapest, Noran Libro, 2010, 23–73.