‒ Jó estét! Maradjanak a helyükön, senki sem megy sehova, igazoltatás kezdődik, személyi igazolványokat egyenként kikészíteni, és az asztalokra helyezni. Ezzel a nem túl szívélyes felszólító mondattal kezdődött az a főleg zenés szórakozóhelyekre, italmérésekre fókuszáló összetett rendőrségi akció, melyet a köznyelv razziának nevezett a hatvanas-hetvenes években.
Sokunk személyes emléke ez, hiszen még a nyolcvanas években is megtörtént, hogy akár fényes nappal odalépett egy presszóban békésen söröző társasághoz néhány, önkéntes rendőrrel is megtámogatott belügyes illető, hogy a korábbiaknál már udvariasabban, de mégis megkérjenek, igazoljuk magunk. Mutassunk okmányt a lakcímünkről és a munkahelyünkről, sőt – örök talány marad számomra mi célból és milyen jogi felhatalmazással –, mondjuk meg azt is, hogy mennyi a jövedelmünk. Mindent felírtak, és egy titokzatos kis könyvecskében rögzítették az adatokat, valószínűleg már sosem derül ki, miért, ahogy az sem, hogy pontosan ki rendelte el az efféle razziákat, és mi volt ennek az egésznek az értelme.
Az viszont kétségkívül erősen illúzióromboló volt, amikor a vidám hangulat csúcspontján megjelent néhány civil ruhát viselő rendőr, akik egyenruhás kollégáik demonstratív támogatásával a hátuk mögött, asztalról asztalra járva csekkolták le a közönséget. Hivatalos indoklás szerint az akció „a becsületesen dolgozó magyar állampolgárok nyugalmát és biztonságát” szolgálta azzal, hogy kiemelik a társadalomra veszélyt jelentő „deviáns elemeket”, a közveszélyes munkakerülőket (KMK), az üzletszerű titkos kéjelgést (ÜTK) folytató prostituáltakat, vagy a rendőri felügyelet (REF) és a városból való kitiltás megszegőit.
Nevezetteken kívül azonban akadt még egy jelentős számú csoport, akiknek szintén melegük támadt, ha valahol elhangzott a bevezetőben idézett mondat: igen, a hazai beatkorszak szereplőinek. Csakhogy ez esetben nem az öltözék és a hosszú haj volt a probléma, hanem a – sokszor nem bizonyíthatóan igazolt – munkahely.
A hazai beatkorszak, de a később érkező rock- és bluesszcéna szereplői is sokáig szembesültek azzal a problémával, hogy miközben a hétvégi fellépéseken sikert sikerre halmoznak, addig a hétköznapok során gyakorta kényszerülnek magyarázkodásra, időnként – szégyen a futás, de hasznos alapon – pedig menekülésre, amikor késő este szembe találják magukat egy rendőrpárossal, vagy rosszabb esetben, belefutnak egy razziába.
A beat és a hozzá szorosan kapcsolódó egyéb zenei stílusok alapvetően a szabadságot jelenítik meg, az önmegvalósítást. A kötöttségek és konvenciók nélküli létforma pedig összeegyeztethetetlen egy megcsontosodott, a mindenkori elvárásokhoz illeszkedő, gondolkodás nélküli megfelelés kényszerének elfogadásával. Vagyis, egy beatzenész, amennyiben komolyan magáévá teszi, hogy amibe belevág az ZENE és ÉLETFORMA, az gyakoroljon, alkosson, ne fecsérelje drága idejét mindennapi munkával üzletben, irodában, vagy az esztergapad mögött.
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr
Azonban egész más volt ezt gyakorlatban megvalósítani a szabad(nak mondott) Nyugaton, mint a teljes foglalkoztatást biztosító, ám a kötelezően végzett munkát meg is követelő államszocializmus szövevényes ideológiájának útvesztőiben. A szabad lelkek zenei apostolai, Lennon, Jagger, Hendrix és Morrison honi követőinek furfangos trükkök ezreit kellett kiötleniük ahhoz, hogy imádott műfajuk szabályai szerint úgy élhessenek viszonylag szabadon, hogy ezzel együtt ne sértsék meg a hatályos törvényeket. A Kárpát-medencében élők találékonysága végtelen, ez alól természetes a beat/rockzenészek sem kivételek. Az alábbi, a korábbi évtizedekből származó gyakorlati példák is erről győzhetik meg az olvasót.
A legideálisabb természetesen az (lett volna), ha minden gitárhúrszaggató/dobról port lefújó/mikrofonállvány-bűvölő kizárólag imádott tevékenységének tud(ott volna) élni, de az ismert okok miatt ez csak a szerencsés keveseknek sikerült. Nekik is csak ideig-óráig. A többség nem is vállalta ezt a rizikót, megelégedett azzal, hogy a napi munka után hazament, otthon pengetgetett, talán még egy zenekart is összehozott, de elfogadta amit környezete sugallt: „ez csak egy hobbi, fiam, amit idővel úgy kinősz majd, mint a hintalovat és az építőkockát.”
A kitartóbb kevesebbek már továbbléptek. Felfedezték a rendszer mindenhol megtalálható ellentmondásaiban rejlő lehetőségeket, és éltek velük. A beatkorszak idején a kimondottan termeléssel foglalkozó területeken kívül, kis túlzással majdnem teljesen mellékes volt, hogy adott helyen effektíve mennyit dolgoznak az emberek, így feltűnés nélkül lehetett saját célra „fusizni”, vagy éppenséggel különböző ürügyekkel „lógecolni”, ahogy annak idején nevezték.
Ennek a metódusnak volt köszönhető, hogy a zenészek körében a népszerűségi lista tetején egy, a nyomtatott sajtó kiszorulásával lassan eltűnő munkahely szerepelt: a hírlapkézbesítő. Hét közben a hajnali kelés nem ütközött semmivel, egész nap lehetett gyakorolni, a koncertek után pedig saját zsebből fizetve – bőven kitelt az esti bevételből – szereztél egy „nyulat”, aki némi apróért helyetted kivitte az újságokat. Idővel szinte már be sem kellett járni, csak szervezés kérdése volt az egész.
Figuránsok Tatabányán. Forrás: Fortepan / Gömöri család
Ráadásul a személyi igazolvány állásrovata sem maradt üresen, ezt látva a rendőr nem vegzálta tovább az embert, hiszen, elvileg, dolgozott. Hasonlóan sikeres és népszerűnek bizonyult a földmérőknél foglalkoztatott „léctartó-mérő”, más néven figuráns, ahol némi fizetségért szintén bármikor bárki beugorhatott helyetted, mert akkora volt a jövés-menés, hogy a technikus vagy mérnök úrnak fogalma sem volt arról, ki tartja tőle 100 méterre a rudat – de papíron volt munkahelyed.
Még hosszasan lehetne sorolni azokat az időt alig igénylő „foglakozásokat”, melyekkel igazolni lehetett a munkaviszonyt – mozifilmtekercs-szállítótól kezdve hőközpont kezelőn át, a „diszkózásig”, ahogy ezt, bocsánat, de kissé morbidul, a temetéseken technikát és gyászzenét szolgáltatást végző dobos kolléga nevezte anno.
A legdörzsöltebbeknek az is bejött, hogy az utolsó tényleges munkahelyüket egyszerűen nem vezettették ki a személyi igazolványukból, és amíg nem járt le az okmány, azzal igazolták, munkaviszonyban állnak. Ennek továbbfejlesztettebb változata volt a „tegnap vesztettem el a személyimet, és még nem volt időm bejelenteni a rendőrségen, de itt van a katonakönyvem” kezdetű szöveg, ami 100%-os sikert garantált. Persze, vigyázni kellett, nehogy a zenekar összes tagja egyszerre próbálkozzon ezzel.
Igazoltatás a miskolci Tiszai pályaudvarnál. Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr
Megtörtént eset, amikor már a sokadik katonakönyv került elő igazoltatáskor, a rendőrnek gyanús lett a dolog, és ahelyett, hogy elengedte volna a társaságot, így szólt: „Mi ez, itt mindenki katona, csak nem egy katonazenekar? Hát, ha így van, akkor hívok egy járőrkocsit és odabent a kapitányságon majd elfújják, hogy miképp is van ez!” Mindent összefoglalva, azért volt némi különös bája a beatkorszak ezen időszakának is, aminek csúcspontja az volt, amikor végre kezedben tarthattad a hivatalos OSZK, vagy ORI előadóművészi engedélyed, ami után már a rendőr sem köthetett beléd, mert nem dolgozol!
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
