Somló Tamás. Fotó: Miki357

A tempó lendület, ütem, modor. A tempō formába szelídült hangképek harmóniája. A tempó stílus és szívdobbanásszám, a tempō jegyzék, szabad ötletekből. A tempó az adott tételt jellemző iram, a tempō Baksa-Soós Attila és Miki357 közösen kieszelt asszociációs játéka. Beatnikektől beatmakerekig tartó, a hazai könnyűzene főhőseit kísérő kirakós. Kilencvenegy szöveget és kilencven portrét találunk benne, úgyhogy nem rövid. Sőt, egy leheletnyit túl hosszú is tán, de erről később.

A Fekete Bárányok

A „Dalban mondom” – avagy „Üzenetek”-sorozat folytatásában arra keresünk néhány példát, hogyan üzentek egymásnak dalban neves zenekaraink. A hatvanas-hetvenes években, egészen a nyolcvanas évek közepéig a rockegyütteseink – a közösség tekintetében – hazánkban is hasonlóan működtek, mint az indián törzsek: szinte vérszerződés fűzte felbonthatatlan kötelékként egymáshoz a tagságot, és ez a technikusokra, valamint a közönségre, a rajongótáborra is vonatkozott. Ha valaki megszegte a szabályokat, árulónak bélyegezték és azonnal a kínzócölöpre került.

Jellemzően monopolista vagy esetleg oligopolista (néhány szereplős piacot alkotó) vállalatként működtek az egykori szocialista országok cégei. Így volt ez a hanglemezkiadásban is. Itthon csak egy, Csehszlovákiában pedig három kiadó létezett, Supraphon, Opus és Panton néven. A csehszlovák piacot afféle magyar popgyarmatként is szokták jellemezni, legalábbis a nyolcvanas évek elejét megelőzően. A lemezek frontján ez elsősorban a hazai kiadványok tömeges exportját jelentette, de a kiadói együttműködésre is akadt néhány példa a két nagyobb céggel. Ezeket nézzük meg most közelebbről.

Az Art Deco a Felszabadulás téren

A punk – ahogy azt Sebők János megfogalmazta – a színpad és a nézőtér közötti fal ledöntésére – is – törekedett, visszaállította a közvetlen zenész-közönség kapcsolatot, ami a műfaj hőskorában jellemezte a rockot. Félretéve a külsőségeket és az ideológiát, ha zeneileg vizsgáljuk a punkot, bármennyire is hirdette a mindent tagadást, a műfaj múltjával való szakítást, visszanyúlt a klasszikus rock and rollhoz, csak éppen sokkal nyersebben, durvábban játszotta azt. (Ahogy Johnny Ramone, a Ramones gitárosa megfogalmazta: „A punk olyan rock and roll, amelyben nincsenek blues elemek.”) Illusztrálásképpen hallgassuk meg a Ramones 1976-os debütáló nagylemezét, vagy a The Clash Janie Jones c. dalát, mellyel első lemezük indul. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Sex Pistols több Eddie Cochran-dalt (Somenthin’ else, C’mon everbody) feldolgozott. Steve Jones, az együttes gitárosa a következőt mondta: „nem az volt a szándékunk, hogy akkor most punkot fogunk játszani, és ilyen és ilyen lesz a hangzásunk, egész egyszerűen erre voltunk képesek”. 

A nagyváradi Nagy Gábor gitáros 1977-ben vált ki zenekarából, a Metropolból. Balogh „Joe” Józseffel (gitár) és Balázs Lászlóval (dob) Spectrum néven alakítottak együttest, mely leginkább kocsmákban, éttermekben zenélt. Gábor átváltott basszusgitárra és énekelt is. Ezek az időszak tulajdonképpen az erdélyi vendéglátóipar aranykora volt, mivel a legtöbb „szocialista honpolgárnak” (a helybéli propaganda kifejezésével élve) akkoriban egy-egy jobb éttermi vacsora vagy szórakozóhelyi kiruccanás lehetett az elsőszámú szórakozása. Magára valamit is adó étterem esténként élőzenével várta a vendégeket.

Ha a beat-pop-rock nóták fogyasztási szokásait vizsgáljuk, megállapítható, hogy sokak számára fontos a dalok üzenete, míg a másik tábor csupán hangtapétának használja a könnyűzenét, a mindennapok zenei háttereként. A szövegek befogadásának tekintetében hasonló a helyzet, hiszen vannak, akik a sorok között is tudnak olvasni, míg mások a betűket sem ismerik. A falvédő szintű tartalmaktól a költészetig terjed a dalszövegek skálája. Vegyük kicsit nagyító alá azokat a számokat, amikben a magyar rockzene képviselői konkrét üzeneteket juttattnak el a címzettekhez.

A rock and roll Hungaria mindent vitt  a nyolcvanas évek első felében. Éveken át a házibulik csúcspontja volt a Hungaria-számok blokkja. Így természetes, hogy az egyik legmagasabb lemezeladási mutatóval dicsekedhetett a zenekar. Sokszázezer példány kelt el a Rock and Roll Partyból, a Hotel Mentholból és az Arénából, mely lemezek ma sem számítanak különösebb ritkaságnak. Kevésbé ismert, hogy a Hungaria hosszú – és nem csak a rock and roll-korszakból álló – történetéhez érdekes sztorijú lemezkiadványok is kapcsolódnak. Most a második nagylemezüket nézzük meg közelebbről.

Amikor 1983-ban a Solaris együttes a Hungaroton P stúdiójában, illetve a Magyar Rádió 6-os stúdiójában felvette a Marsbéli krónikák című bemutatkozó lemezét, a fiúk nem gondolhatták, hogy műfajuk, a progresszív rock pár év elteltével világhírűvé váló, örökbecsű gyémántdarabját csiszolták ki. Már az 1990-es évektől hivatkozási pontnak számít ez a lemez nemcsak a hazai, de a külföldi progrock rajongói körökben is. Hatásához képest az albumnak nem született túl sok kiadása, ezeket mutatjuk most be.

Vissza a hetvenes-nyolcvanas évekbe!

Szigeti Ferenccel és Takáts Tamással folytatódik a Hangfoglaló Program múltidéző sorozata. A sorozat célja, hogy első kézből közvetítsen ismereteket a hazai pop-rock legendáriumáról, a zeneiparról és az ifjúsági kultúráról. 

Részlet a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmből

Az 1980-as évek végének két emblematikus budapesti szórakozóhelye mindenképpen volt: a Fekete Lyuk és a Tilos az Á. A korszakban – illetve pár évvel később – készült két játék- és egy dokumentumfilm részben ezeken a helyszíneken játszódik: a Fekete Lyukat Dér András alkotása, az Árnyékszázad, a hely közönségét Dettre Gábor és Varga Ágota dokumentumfilmje, A holnap érdeklődés hiányában elmarad jelenítette meg.[1] A Tilos az Á pedig a fiatalon elhunyt Hazai Attila íróhoz is köthető emblematikus filmben, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című alkotásban kapott szerepet.

E filmek a mából nézve leginkább azért érdekesek, mert már letűnt közösségi tereket, előadókat, kultikus figurákat jelenítenek meg. A zene szerves része az alkotásoknak, nem csupán illusztrációként van bennük jelen. Sőt, a bemutatott közegek a zene nélkül tulajdonképpen értelmezhetetlenek lennének. Fontosak az említett filmek amiatt is, mert voltaképpen forrásértékkel bírnak a korszakot – még közelebbről annak könnyűzenéjét – illetően. Igaz, a Fekete Lyukról nemrégiben kerültek napvilágra állambiztonsági jelentések,[2] ami azonban az 1990-es évek elejének underground színtereit illeti, írásos források tekintetében azokról sajtóforrások és visszaemlékezések állnak elsősorban rendelkezésünkre. Azért is van tehát nagy jelentősége e filmeknek, mert dokumentálják a korszak fontos földalatti helyszíneinek légkörét.