Az Art Deco a Felszabadulás téren
A punk – ahogy azt Sebők János megfogalmazta – a színpad és a nézőtér közötti fal ledöntésére – is – törekedett, visszaállította a közvetlen zenész-közönség kapcsolatot, ami a műfaj hőskorában jellemezte a rockot. Félretéve a külsőségeket és az ideológiát, ha zeneileg vizsgáljuk a punkot, bármennyire is hirdette a mindent tagadást, a műfaj múltjával való szakítást, visszanyúlt a klasszikus rock and rollhoz, csak éppen sokkal nyersebben, durvábban játszotta azt. (Ahogy Johnny Ramone, a Ramones gitárosa megfogalmazta: „A punk olyan rock and roll, amelyben nincsenek blues elemek.”) Illusztrálásképpen hallgassuk meg a Ramones 1976-os debütáló nagylemezét, vagy a The Clash Janie Jones c. dalát, mellyel első lemezük indul. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Sex Pistols több Eddie Cochran-dalt (Somenthin’ else, C’mon everbody) feldolgozott. Steve Jones, az együttes gitárosa a következőt mondta: „nem az volt a szándékunk, hogy akkor most punkot fogunk játszani, és ilyen és ilyen lesz a hangzásunk, egész egyszerűen erre voltunk képesek”.
Zeneileg a punk tehát az 1970-es évek első felének zenei stílusai (mindenekelőtt a progresszív rock) ellenében lépett fel és fogalmazta meg magát. Magyarországon csak 1980–81-ben vált a műfaj ismertebbé, noha már 1977–78-ban léteztek szárnypróbálgatások, ebben a korszakban azonban a közönség érdeklődése az őszinte, kőkemény rock(nak titulált) formációk felé fordult. Amikor az előző generáció tagjai kritizálták a csöveseket, amiért nem alapítanak maguk is zenekarokat – ahogy az a rock hőskorában jellemző volt –, és amiért aktivitásuk csupán a koncertek végigcsápolása által átélt eksztázisában merül ki, akkor figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ezek az együttesek nem játszottak könnyen előadható zenét. Révész Sándor, Vikidál Gyula énekesi, illetve Bencsik Sándor hangszeres teljesítményét hallva aligha gondolhatott bármelyik koncertlátogató fiatal arra, hogy „ez olyan egyszerű, hogy én is meg tudnám csinálni!”.
A punk a hőskorszak ösztönösségét hozta vissza, művelői jórészt képzetlenek voltak zeneileg, ugyanakkor ez a közeg már akkor sem volt olyan homogén, mint ahogy az a külső szemlélő számára látszott. („Lázadnak a reumás tagjaikat a langyos tóban aranylemezekkel gyógyítgató rockelit ellen.”) Van, akit az épp aktuális zenei trend; van, akit a botrány, a fiatalkori frusztrációk, s a düh kiélésének a lehetősége vonzott a műfajban; van, aki egyszerűen csak zenélni akart, s mivel a punk nem igényelt különösebb hangszeres tudást („ha tudsz három akkordot, alapíts zenekart”), ez a stílus tűnt a legcélszerűbbnek arra, hogy bele lehetessen vágni a „ricsajozásba.”
A punk a kialakuló underground színtér képviselői számára is inspirációként funkcionált: a korai, zeneileg még a punk irányába hajló Kontroll Csoport dalt dedikált Johnny Rottennek átírva az Illés Little Richardját, de az igazi hatást David Bowie, a Velvet Underground, majd később a Joy Divison és a Talking Heads jelentette számukra.(Nem beszélve a Bizottságról, amelynek tagjai Frank Zappa és Captain Beefheart-rajongók voltak, sőt a dzsesszrock sem állt távol tőlük.) Ez a közeg ráadásul életkori hovatartozás tekintetében is sokkal heterogénabb volt, mint a klasszikus értelemben vett punkzenét játszó (amit a korszak ifjúsági sajtójában panel-punknak neveztek) színtér. Egyes képviselői (feLugossy László, ef Zámbó István) az 1940-es évek második felében, mások (Wahorn András, Müller Péter Iván) az 1950-es évek elején születtek, a többség pedig az 1950-es évek második felének generációjába tartozott. Ezzel szemben a punkszíntér képviselői az 1960-as évek gyerekei közül kerültek ki, s bár egyesek – például Magyar Péter – hamarosan átkerültek az underground színtérre, az átjárás csakis egyoldalú volt, noha a két szcéna tagjai koncerteztek közösen, s az intézményrendszer mindkét közeget károsnak ítélte, igaz, nem teljesen egyforma mértékben. Az undergrounddal ellentétben (Bizottság, Európa Kiadó) a punkzenekaroknak nem készült/készülhetett lemezük, még ha szórványos esetekben – Modells, Sikátor – felvetődött ennek a lehetősége. Bár tegyük hozzá: a zenekarok többnyire nemcsak, hogy nem törekedtek erre, árulásnak is tekintették volna az ilyesmit. Általuk érte el a csúcspontját az establishmenttel szemben képviselt ellenállás: „Ami a nagy nyilvánosság elé kerül, az jó nem lehet”. Egy idő után azonban – akárcsak az 1960-as években, a beat esetében történt – egyes képviselői szűknek érezték a műfaj kereteit, s továbbléptek más zenei stílusok irányába. Voltak viszont olyanok, akik számára a punk – ahogy a címben utaltam rá –, nem egy állomás volt, hanem maga a cél.
A fent említett továbblépés többféle módon ment végbe. Volt, aki átment az underground színtérre (l. a már említett Magyar Pétert); voltak (ETA, Sikátor), akik új zenekart (Sexepil) hoztak létre, amelyben már más stílust (például dark) játszottak; és voltak, akik az évtized elején létrejövő számos új zenei irányzat közül az egyik legradikálisabb, az ipari (indusztriális) zene felé fordultak. Ez utóbbira jó példa az Invázió ’84 punkzenekar és a Petting/Art Deco története. A két zenekar között Sal István basszusgitáros jelenti azt a bizonyos közös, összekötő láncszemet. Az ő segítségével dolgoztuk fel a fenti zenekarok történetét.
A punkból az indusztriálisba
Az Invázió ’84 1981 végén alakult, a Commando – amelyről az 1981-es Rockévkönyv új hullámos kislexikonjában is olvashattunk – feloszlása után. Miután a basszusgitáros Balatoni „Boli” Endre – az együttes történetéről a vele készült interjúban lehet bővebben olvasni – a T-34-be, Ványi „Apu” Tamás dobos pedig az alakuló Modellsbe igazolt, a zenekar szétesett. Sal István emlékei szerint ő javasolta Kiss „Gyapi” Ferenc énekesnek és Németh „Quo” Gábor gitárosnak, hogy alakítsanak új együttest, és a nevet is ő találta ki. A ’84 Orwell klasszikus regényére, az 1984-re utalt. „Tök jó volt koncerten bemondani, hogy Invázió ’84 – 1984, miközben még csak 1981-82-öt írtunk.” – emlékezett a basszusgitáros. Első fellépésükre a Közgáz aulájában került sor, melynek körülményei tökéletesen jellemzik a korszak punkkoncertjeit. Amikor a technikus megkérdezte a tagoktól, hogy mikor hangolnak be, Sal rámutatott a – Gyapitól kapott – négyhúrosára, amelyről le voltak törve a hangolókulcsok, és megkérdezte: „Nem látod? Nem kell itt hangolni, majd lesz, ahogy lesz!”. Ilyen körülmények között zajlott a koncert – hasonlóan a CPg debütáló fellépéséhez.)
Kezdetben Magyar Péter dobolt az együttesben, akiről Sal a következőt mondta:„ nagyon kilógott közülünk. Mi be voltunk öltözve punknak, ahogy kell, ő pedig jött a pólójában. Minden próbán megevett egy csomó kiflit és megivott egy zacskós kakaót. Ő olyan volt, hogy mindegy neki, hogy hol dobol, az volt a lényeg, hogy legyen hol játszania. Aztán átment az Európa Kiadóba, ahol megtalálta az ő világát.” Távozása után Ványi segítette ki a zenekart, aki számtalan formációban játszott, akár nevezhetjük őt a punk Zsoldos Tamásának is. (Az analógia már csak abból a szempontból is találó és helytálló, mert a basszusgitáros az abszolút ős-Neuroticnak is tagja volt, tehát pályájának elején résztevője volt ennek a szcénának.) Legfontosabb fellépéseiknek az 1981 szilveszterén rendezett dóci punkfesztivál, az 1982 húsvéthétfőjén tartott Középiskolás Zenekarok Tehetségkutatója (l. a Pajtás Magazin beszámolóját az eseményről.), illetve Fesztiválja (Hajógyári-sziget, 1982. augusztus 20.) tekinthető. Ez utóbbi fesztivál, noha ingyenes volt és közönségcsalogatóként a szervezők felléptették a Rolls Frakciót is, meglehetősen gyér számú közönséget vonzott, eddig semmilyen felvétel vagy fénykép nem került elő róla, a visszaemlékezők szerint nem is sikerült különösebben jól. A Hajógyári-sziget egyébként más szempontól is fontos szerepet játszott az Invázió ’84 pályafutásában: a szigetre vezető hídnál készült róluk, az Elhárítás tagjaival közösen az a fénykép, ami az első hazai zenei lap, az 1982 novemberében megjelent Poptika hátlapján látható, s ami szerepet játszott abban, hogy az újságot egy szám után betiltották. (A fényképet egyébként Urbán Tamás készítette, aki rendszeresen fotózta a punk szubkultúra tagjait, készített életképeket is házibulikon.) A hátlapon kívül még egy sajtómegjelenése volt a punkbandának: az Ifjúsági Magazin szeptemberi számában Merre megy a villamos? címmel megjelent cikket a Kretens, valamint az Invázió ’84 fotója illusztrálta. „Fogalmam sincs, hogy történt ez. Minket nem kerestek meg, mert akkor nem szerepelt volna benne ilyen hülyeség, hogy az Invázió '84 tagjai az Arany János Gimnázium tanulói.” – kommentálta az esetet Sal.
A Pajtás Magazin beszámolója
A Poptika hátlapja
Cikk az Ifjúsági Magazinban
A zenekar próbahelye Sal szüleinek lakásán volt, a bőgős szobájában. Mivel minden tag dohányzott, a fal egy idő után kék-sárga színű lett. Zeneileg a brit hardcore-vonal – GBH, de leginkább a Discharge – hatott rájuk. „Nekik volt az a jellegzetességük, hogy elindul a szám, és aztán így befullad a zene. Ha megfigyeled, ez nálunk is megjelenik.” – mondta Sal. Az együttes műsoron tartotta a Commando-időszak dalait – KISZ- titkár, John Lennon, hülye vagy, Cigánylány – is. Szövegeiket az énekes Gyapi írta, kivéve egyik emblematikussá vált dalukat, az újonnan felbukkanó punkokat (new punkok) pellengérre állító New punksot („Hiába fested a hajad/Hiába téped szét a ruhád/Moslék van a fejedben/Nem csinálsz anarchiát. Hiába veszel jelvényeket/ Hiába fested a pofád/Külsőségekkel/Nem csinálsz anarchiát.”), amit Sal István „követett el.”
Ha már a dalszövegeknél tartunk: ezek leadása, illetve engedélyeztetése jelentette az egyik legnagyobb problémát az együttesek számára, de hogy a rendszer korántsem működött olyan egységesen, mint ahogy azt az utókor feltételezi, arra jó példa, hogy Sal emlékei szerint soha nem fordult olyan elő, hogy előzetesen megmutatták volna, mit fognak elénekelni a színpadon. (Bár olyan megtörtént, hogy mikor megérkeztek a helyszínre, közölték velük, hogy szó sem lehet a koncert lejátszásáról. Egyébként a korábban felsorolt helyszíneken kívül a Kertészeti Egyetem Klubjában, valamint az Ikarus Művelődési Központ pincehelységben léptek fel.) A hatóságok természetesen rajtuk tartották a szemüket, megtörtént, hogy bevitték őket, elmondták, hogy kikkel találkoztak, miről beszéltek, mutattak fotókat. „Az ötödik kerületből kitiltottak, tehát elvileg nem tartózkodhattam volna ott, de hát persze, hogy ezt tettem, hiszen ott található a Felszab tér, ahova nap, mint nap lejártunk, szóval, ha igazoltatás volt, engem egyből elvittek és megvertek. Volt olyan, hogy bevittek KMK miatt, de ki is engedtek. Aztán megoldottuk, mert Soós Gyuri, akivel később a Pettingben, majd az Art Decóban játszottunk együtt, szellemi szabadfoglalkozású volt és megtudtuk, hogy aki ebbe a kategóriába tartozik, annak lehetősége van háztartási alkalmazottat tartani, úgyhogy én lettem az ő alkalmazottja, ez volt beírva a személyi igazolványomba” – emlékezett vissza a basszusgitáros.
Az Invázió ’84 1983 elején szűnt meg. Sal Istvánt nem sokkal az együttes felbomlása előtt elhívták a Pettingbe. Az együttes a legelsők között kezdett az ipari zenével kísérletezni Magyarországon, elődjéről, a Strandról Chris Bohn híres cikkében (Hungarian Rhapsody and other Magyar melodies, New Musical Express, 1981. január 17.) is lehetett olvasni. Bár a bőgős nem szállt ki az Invázióból – egy ideig párhuzamosan játszott mindkét együttesben – de egy idő után az Invázió ’84 „elhalt.” Ez egyébként komoly konfliktust eredményezett az énekes és Sal között. A Petting tagsága gyakran változott, 1982-ben még Donászy Tibor (Beatrice, Rolls Frakció) is játszott a zenekarban. Soós György, az együttes frontembere közvetlenül mielőtt hívta volna a basszusgitárost a bandába, megvált a teljes tagságtól. Az új felállás a következőképpen nézett ki: Soós, Sal, Szanyi Tibor, Szentirmay László, Belányi István. (Ő később a The Perfect Name együttes billentyűse lett.) Mivel az újonnan bekerültek magas színvonalon játszottak hangszereiken, Sal úgy gondolta, hogy „itt nagyon jó zenészek vannak, úgyhogy meg kell tanulni zenélni. Még a dzseszz-konziba is akartam menni.”
1983-ban a Petting átalakult Art Decóvá. Az együttesnek zenei szempontól három korszaka volt: pszichedelikus, indusztriális, végül egy militáns vonal; ami viszont érdekes, hogy mindegyik korszakban ugyanazokat a dalszövegeket adták elő. Szőnyei Tamás Pokoli aranykor c. plakátkönyvében olvasható manifesztumuk, aminek felolvasására először Both Bélát kérték fel, akihez Durst György, a Balázs Béla Stúdió tagja révén jutottak el. A keményvonalas, rendszerhű színész-rendezővel azt hitették el, hogy ez egy science fiction filmhez készülő narrátori szövegről van szó. (Rendes felkérés volt egyébként, gázsival.) El is készült a felvétel, de az Art Deco tagjai végül is nem használták fel, hanem megkerestek egy papot az egyik Majakovszkij (ma Király) utca környékén található templomban, aki igazi érces hanggal rendelkezett, amely teljesen betöltötte a szakrális helyet. Ő is szalagra mondta a szöveget, de – Both Bélával ellentétben – rájött a csínyre, így végül megtiltotta, hogy az együttes használja a felvételt.
Art Deco-koncert
A zenekar indulásakor már lehetőség nyílt az underground vonal hazai képviselőinek a külföldi koncertezésre, így a VHK és a Bizottság után az Art Deco is bejárta Nyugat-Európát. (Szolgálati útlevéllel utaztak ki.) Turnéztak az NSZK-ban, Belgiumban, Svájcban. Utóbbira Sal így emlékezett: „Egy olyan durva helyen játszottunk… Úgy képzeld el, hogy tüzek égtek, volt valamilyen aggregátor, arról kapták a zenekarok az áramot, a drogot pedig olyan nyíltan osztogatták, mint a savanyúcukrot. Holott mi jut eszedbe Svájcról? Ha elejtesz egy zsebkendőt, hárman hajolnak le érte.” Olaszországban egy független kiadó lemezajánlatot is tett az együttesnek, mivel azonban Soós György feltételként szabta, hogy mögéjük kell tenni egy szimfonikus zenekart, a lemezfelvétel – elsősorban anyagi okok miatt – meghiúsult.
A formáció egyébként meghallgatás nélkül kapott OSZK-vizsgát az első külföldi turné előtt, ugyanis a zenekarvezető meggyőzte az illetékest, hogy az Art Deco zenéje a free dzsesszhez hasonlít, amit nem biztos, hogy jó ötlet lenne előadni a vizsgabizottság előtt. Háromórányi győzködés végül megkapták az engedélyt.
Az évtized második felében az indusztriális vonal nemzetközi képviselői – Einstürzende Neubauten, Test Department – is eljutottak Magyarországra, az utóbbi zenekar első koncertjén (Petőfi Csarnok, 1985) az Art Deco volt az előzenekar. Fellépéseik meglehetősen egyediek, performansz-szerűek voltak. Az Almássy téri Szabadidőközpontban adott koncertjük úgy kezdődött, hogy a zenekar tagjai füstölőket lóbáltak a színpadon, majd miután szétment a függöny, a füst kiömlött a nézőtérre és teljesen betöltötte azt. Másik emlékezetes színpadi attrakciójuk volt egy megbilincselt, mazochista hajlamú fiatal fiú korbácsolása a koncert közben. Ebből a mutatványból Miskolcon probléma is adódott: „Mi már készültünk, raktuk rá a bilincseket, amikor azt látjuk, hogy egy szakasznyi rendőr betódul a terembe.” – emlékezett vissza az esetre Sal.
A meghiúsult lemezszerződés után 1987-ben Sal kivált a zenekarból – amely hamarosan meg is szűnt –majd a vizuális művészetek felé fordult: a Cro Magnoni Cola (CMC) koncertjeinek színpadi vetítései is hozzá fűződnek, ezenkívül készített koncertplakátokat, valamint lemezborítókat is. A CMC albumai mellett ő tervezte a Bonanza Banzai 1984 (1991) című nagylemezének fedőlapját is.
Sal több évtized távlatából visszatekintve meglehetősen kritikusan viszonyul az 1980-as évek ellenkultúrájához. „Hogy milyen volt ez a kör, arra egy jó példa: egyszer elmentem az Ikarusba egy koncertre. Körülnéztem és megállapítottam, hogy de hiszen én mindenkit ismerek! És volt ott úgy ezerötszáz ember. Nem volt tagozódás, mindenki ment minden koncertre, igazából nem is az volt a legfontosabb, hanem az együttlét. Ennek a szubkultúrának a tagjai többet láttak akkor a nyugatból, mint az átlag szocialista polgár, de ahogy kinyílt a világ, elveszett ez az exluzitivás.” Mint elmondta, számára furcsa látni, hogy sokan visszakívánják az 1980-as évek undergroundját, végső konklúziója megegyezik György Péterével, aki szerint „1989 után ez a kulturális közeg összeomlott, teljesítményei javarészt devalválódtak, a csekkek beválthatatlannak bizonyultak, igen sokan meghaltak, a túlélők pedig elkezdtek túlélőkként viselni, munkásságuk vagy múzeumizálódott, vagy jelentős pályamódosítást hajtottak végre.”
Szerző: Dragojlovics Péter
Felhasznált irodalom:
Sebők János: Magya-rock, Budapest, Zeneműkiadó, 1983
Szőnyei Tamás: Az új hullám évtizede II., Katalizátor Iroda, Budapest,1992
K. Horváth Zsolt–Havasréti József: Avantgárd: underground: alternatív, Artpool Művészetkutató Központ/Kijárat/PTE Kommunikációs Tanszék, Budapest-–Pécs, 2003
Balatoni Endre „Boli”- interjú, www. passzio.hu
Sal István- interjú (2017)
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
