Vitézy László 1988-ban bemutatott dokumentumfilmjében, az Úgy érezte, szabadon élben a nyolcvanas évek sztáregyüttese, a Beatrice jelenik meg, sőt a zenekar frontembere, Nagy Feró is megszólal a kallódó, drogproblémáktól sújtott és értékválságban levő fiatalok ügyében, a rezsimet kritizálva. A Beatrice persze más pozícióban volt az évtized végén a nyolcvanas évek elejéhez képest, és Vitézy műve sem a romantikus lázadás jelképeként alkalmazza a koncertfelvételeket, illetve a dalszöveget, amelyet a film címében megidéz. Sőt, egyik kiemelt szereplőjén keresztül árnyaltan mutatja be a rajongói kultúrát is.

Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison halála tulajdonképpen lezárta a hatvanas évek nagy hippikorszakát, Radics Béla pedig éppen akkor hagyott itt minket, amikor világszerte visszaesett a hagyományos rockzene iránti érdeklődés. Misztikus egybeesések? Az idősebbek emlékeznek… A nyolcvanas évek elején beköszöntött az új hullám, amivel még nem volt semmi gond, ám divatzenék, a diszkó, a szintipop és más nyálas irányzatok is szárnyra kaptak, és uralták a zenei piacot. Sok évvel később eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha Radics túlél?

Rendhagyó előadással indul a Beatkorszak Szabadegyetem 5. szemesztere 2024. február 7-én. A hat előadásból álló sorozatot a ritkán látható Az első magyar popfesztivál című dokumentumfilm vetítése, és az 1973-as fesztiválról szóló beszélgetés nyitja Budapesten, a Horánszky utcai Lumenben.

Márkus Barbarossa János zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő és költő 1955-ben született az erdélyi Szilágyzoványon. Gitározni a művészeti népiskolában tanult Nagyváradon, előtte viszont a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorban élő apácáktól sajátította el a zongora és a hegedű alapjait. Írt dalt a Metropolnak, basszusgitározott falusi bálokon és ha minden igaz, az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat is ő muzsikálta le. Saját dalait először a Zenés Karaván című válogatáslemezeken lehetett hallani, amikor pedig megirigyelte tőle a Securitate a túl szabad zenészéletet, egy zománcgyárban kellett elhelyezkednie. És ez még csak a történet eleje…

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Szögezzük le az elején, hogy fogalmam sincs, milyen ember voltál! Nem ismertelek, nem találkoztunk soha, sőt fénykorodban még a nevedet sem tudtam. „Fénykorod”? Hiszen az egész életed az volt.

Vajon létezik átjárás a különböző generációk között? Vajon megértik egymást az egymást követő nemzedékek, vagy hermetikusan zár az a bizonyos üvegfal, amely elválasztja az egykor voltat a mától, a korcsoportok közötti kölcsönös értetlenség ‒ rosszabb esetben megvetés ‒ pedig „normális” viszony?

Nem tudom eldönteni, sajnáljam vagy irigyeljem-e a mai rockzenekarok többségének tagjait, akik légkondicionált, mindennel felszerelt, kényelmes buszokban utaznak a fellépésekre. Szuper érzés, tudom, ismerem. Csak hát ezek a srácok – sok egyéb mellett – kimaradnak a beatkorszak olyan „csodáiból”, mint a bulik színhelyére való eljutás izgalma, mert anno nem volt egyszerű feladat olyan járgányt szerezni, ami biztonságosan elvitt egyik helyről a másikra.

Orszáczky Jackie 1984-as év végén lépett fel ismét Magyarországon, a Vadászat lemezbemutatóján. Ugyan már a hetvenes évek végén is visszajött, ekkor kezdett el újra többet írni róla a sajtó. Az énekes-basszusgitáros karizmatikus figurája rányomta a bélyegét a későbbi zenészgenerációkra, ahogy a magyar rockzene értékelésére is. 1983-ban azt írta az Ifjúsági Magazin, hogy „Orszáczky Jackie, Baksa Soós és társaik népi hősökként élnek a rocktörténeti emlékeket ápolgatók szemében”.

Boros Zoltán zeneszerző, dzsesszzongorista 1971-ben lett a román televízióban sugárzott Magyar Adás zenei szerkesztője. Munkássága nélkül ma nehezen beszélhetnénk az erdélyi magyar könnyűzene hetvenes éveiről. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás előtt kiadott erdélyi magyar könnyűzenei hanglemezek összeállításának, illetve felvételeinek java. A Magyar Adás ötéves kényszerszünete után 1990-től az újrainduló magyar szerkesztőség vezetője volt nyugdíjba vonulásáig. Azokról az időkről beszélgettünk vele, amikor bűnnek számított hosszú hajjal, szakállasan színpadra állni, a zenészek amolyan kulturális „fogyókellékek” voltak, magyar szót pedig háborítatlanul már csak a templomban, az iskolában és a színházban lehetett hallani.

Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műve először a Kortárs folyóirat hasábjain volt olvasható, de nem kell avatott esztétának lenni ahhoz, hogy érezzük: a kisregény megírásakor a nyolcvanhoz közelítő mester aligha folytatott a kortárs könnyűzene bugyraiban mélyfúrásokat, és aligha lehetett megveszekedett Stones-fanatikus.