A hetvenes évek második felében százezernél is többen jártak nyaranta a Velencei-tóhoz, úgyhogy a gárdonyi művház magyarnóta-estje és bábelőadásai, illetve az új kenyér ünnepére szervezett Korda György-show mellé elfért még ott néhány buli. Így gondolta ezt Magyar István, a Velencei-tavi Közös Költségvetési Üzem klubjának vezetője is, aki néhány lelkes KISZ-tag kíséretében terepszemlére hívta a partra Turbók Jánost, aki már több éve a Kertészeti Egyetem Klubjának, azaz a KEK-nek a zenei rendezőjeként dolgozott.

A Skorpio még 1975-ben felvett, de csak 1976-ban megjelent Ünnepnap című nagylemeze nagy sikernek örvendő korong lett – teljesen jogosan. Az együttes csodálatos formában muzsikált rajta, köszönhetően talán a mérhetetlenül sok élő előadásnak országhatárainkon innen és túl.

Hogy jövök én ahhoz, hogy az LGT-ről írjak? Már annyian és annyiszor vetettek papírra az első magyar szupergruppról mindenféle okos, elemző, érdekes dolgot, hogy ebben a témában nemigen van már több. Vagy talán mégis? A Mindenki! könyvbemutatóján megtudtuk, hogy készül egy abszolút illetékestől, egy igazi bennfentestől is egy LGT-kötet – Karácsony János készít könyvet az emlékeiről –, szóval ezek szerint még nincs teljesen kimerítve ez a téma.

Szalay Zoltán életművéből nyolcvan könnyűzenei témájú fotó került be abba a válogatásba, amelyből az Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramja révén Azok a rockzenészek címmel készült kiállítás. Első alkalommal, június 2-26. között a szolnoki TiszapART moziban lesz látható a tárlat, amely jövő év elejéig több városba is eljut majd.

A napokban múlt harminc éve, hogy (első ízben) búcsúzott a Locomotiv GT. A közönségtől és egymástól is. 1983-ban az EMI világcégnél készített Too Long nem úgy jött be, ahogy azt elképzelték (nem miattuk), aztán 1984-ben az Ellenfél nélkül című nagylemezük a korábbi eladási számokhoz képest egyenesen bukást jelentett (megint csak nem miattuk).

Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fényképekben megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy csak annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be abba a szentélybe, fixálók és más titokzatos varázsszerek közé, ahol ezek a fényképek megszülettek, életre keltek, hívjuk elő a rock and roll időt.

„Ha be akarsz futni és románul énekelsz, költözz Bukarestbe. Ha magyarul énekelsz, akkor pedig Budapestre.” – Boldizsár István, Semnal M. (2004)

„Nem maga írta azt a könyvet a csövesekről?” ‒ kérdi a Tom becenevű riportalany Csörsz Istvántól, amikor megszólítja őt a Déli Pályaudvaron. 1982 nyarát írjuk, amikor is a szerző úgy dönt: tizenegy évvel nagy vihart kavaró kötete, a Sírig tartsd a pofád! megjelenése után ismét felkeresi egykori interjúalanyait (és másokat), hogy feltérképezze az 1970-es évek végének, a nyolcvanas évek elejének ifjúsági szubkultúráit, amelynek képviselői egyébként hasonlóképpen nyilatkoznak kortársaikról, mint az elődeik

Az Illés együttesnek az 1971-es Human Rights című beat-oratóriummal sikerült zeneileg megújulnia. A nagylemez A-oldala meglehetős progresszív hatásokat mutatott, ám a zenekarban nem volt teljes az egyetértés abban, hogy mi is legyen a zenei továbblépés iránya. Míg néhányan folytatták volna a progresszívebb utat, Illés Lajos, a zenekar vezetője ismét a popzene felé szerette volna terelni az együttest.

Mikor 1994 áprilisában Kurt Cobain a vadászpuska csövébe nézett, és az évtized elején fodrozódó goa-trance hullám is megrengette az itthoni hangárakat, előttem még az érzékelés ajtói sem tárultak ki (a The Doors jóvoltából); ha jól emlékszem épp a szüleim Beatles-kazettáit tuszkoltam be a magnóba, a Nirvana-szalagokat csak jó öt évvel később kapta be a walkmanem. Ráadásul a hatvanas években felgerjedő beatzene teljes megsemmisüléséről sem voltak sejtéseim ez idő tájt.