Nemzetközi karrierrel a háta mögött, országosan ismert énekesnőként alapította meg Zalatnay Sarolta a Cini és a Tiniket. Bár a két vokalista, Várszegi Éva és Postásy Juli már nem voltak tinédzserek, de úgy hat-nyolc évvel fiatalabbak voltak Cininél. Várszegi úgy emlékszik vissza, hogy gimnazistaként az egyik nagy kedvence Zalatnay volt. A formáció 1975 decemberében debütált, ám a korszakra jellemző módon nem bizonyult hosszú életűnek: két-három éven belül Postásy és Várszegi is otthagyta Zalatnay-t, aki ezután tovább kereste az útját, a nyolcvanas évek elején például megalapította a Cinibabákat.

A magyar film és a rockzene története szempontjából is megkerülhetetlen Kopaszkutya című film alkotójának, Szomjas Györgynek, illetve rocktörténetünk egyik legmeghatározóbb kutatójának, Jávorszky Béla Szilárdnak köszönhetően nélkülözhetetlen forrást kapott a jövő a 80 Szomjas év című kötet megjelenésével.

„Az együttes kellemes, mondhatnám »szelíd« stílusban játszik, számaik dallamosak, s koncertjükön nem fontos a hátsó sorokba ülni, ahogy a mai divatos óriási hangerővel szemben védekezünk” – nyilatkozta a Fáklya című lapnak Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov, szovjet asztronauta, aki két, a Szojuz fedélzetén tett űrutazás között, Moszkvában látta játszani a Kati és a Kerek Perecet. A zenekar kétszer is turnézott a Szovjetunióban, fölléptek Nagy-Britanniában, jól ismerte őket az NDK publikum, közönségdíjat nyertek a drezdai dalfesztiválon, a bemutatkozó albumuk pedig aranylemez lett idehaza. Kik voltak ők és mi lehetett az oka, hogy roppant munkabírásuk és fülbemászó dalaik ellenére sem értek el intergalaktikus sikereket?

Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy csak annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!

Nemrég látott napvilágot a kolozsvári rádiós szerkesztő-újságíró, Zilahi Csaba Erdélyi magyarock 1970–2010 című, szép kiállítású, tartalmas, hiánypótló kötete. A friss könyv kapcsán négy évtized könnyűzenei emlékeiről beszélgettünk a szerzővel. Megtudtuk például, hogy miként talált rá egy román fürdőhelyen az egyik kedvenc LGT-lemezére, hogy mit kerestek egy Neoton-bulin a kolozsvári csövesek, de kiderül az is, hogyan vette rá a szászrégeni hangszergyár mérnökét, hogy balkezes gitárt készítsen neki. A szocialista-nacionalista cserekereskedelemről is megtudunk továbbá érdekes részleteket, és azt is elmeséli nekünk Zilahi Csaba, hogy Ceaușescu elmenekülését követően miként indult újra Erdélyben a magyar nyelvű rádió. 

Több mint másfél évtizedig volt dobozban Koltay Gábor P. Mobilról készített, Heavy Medal című dokumentumfilmje, ami abból a szempontból is különös, hogy a rendező egyébként erős fenntartásokkal viseltetett nem csupán a zenekarral, de az egész kemény rock/csöves-jelenséggel kapcsolatban.

Nagyon kevés újságíró tud úgy írni zenéről, mint Szőnyei Tamás. Cikkei ‒ szóljanak bár ismert vagy ismeretlen előadóról, bármilyen stílusból ‒ valahogy mindig arra sarkallják az olvasót, hogy utánamenjen, beleássa magát az adott zenébe, hogy átérezze azt a fajta szeretetet, amit Szőnyei is érez a dalok hallgatásakor. Az 1957-ben, Budapesten született újságíró, többkötetes író harminc év elteltével is képes volt váltani, hiszen az ÁBTL-nél végzett levéltárosi munkája szintén kiemelkedő és hiánypótló. Szőnyei Tamással Bihari Balázs készített életútinterjút, ebből közlünk egy részletet.

Kit érdekel ma már a Bergendy? Ki kíváncsi rájuk? Attól tartok, a válasz túl egyszerű és egyértelmű. Nem sok embert érdekelnek. Szép lassan sikerült elfelejtenünk egy rendkívül sikeres és valaha roppant népszerű együttest, egy számtalan slágert jegyző zenekart. De vajon tényleg jól tettük, hogy a süllyesztőbe száműztük őket? A rendszerváltás óta számtalan bandának volt búcsúkoncertje, búcsú-búcsú koncertje, emlékkoncertje, utolsó koncertje, még egy legutolsó koncertje, a Bergendynek viszont nem. Pontosabban egyszer mégis, de erről majd később…

Wilpert Imre könyve felemás és ellentmondásos kötet. Pedig óriási potenciál volna abban, hogy egy olyan ember beszél a magyar könnyűzenéről és lemezkiadásról, aki a hetvenes évek végétől az irányítóközpontban ült. Sajtós munkatársként, majd márkamenedzserként Wilpert napi munkakapcsolatban állt Erdős Péterrel és Bors Jenővel, majd a rendszerváltás forgatagában is közvetlen rálátása volt a lemezkiadási folyamatokra.

Ha elképzelem Jim Morrisont a túlsó oldalon, a Doors utolsó lemezén megénekelt Jácint Ház lugasában, sötétkék virágoktól övezetten látom. Lábánál oroszlán pihen. Az istenek által még ideát megígért lakoma dionüszoszi bősége, újbora az asztalon várja társaságát. Emitt, a tőkéken szőlő szárad, a barátok még mindig torukat ülik. A párizsi Pére-Lachaise temető síremléke kultikus zarándokhely a mindenkori (örök)ifjúság körében, ám a sámántáncot járó énekes „látomásvermébe” kevesen merészkednek le. A bűvkörébe avatottak is inkább saját legendáriumukba merülnek: a Rimbaud nyomdokain járó kriptaszökevény talán – magáról elnevezett – szállodát nyitott Afrikában… A rocksztár bőrét levedlő költő mindenesetre ritkán hagyhatta el azóta hotelszobáját, ahogyan lugasbéli asztaltársaságától sem kelt fel jó ideje.