Az LGT a Tabánban
Különös zárvány maradt fenn a késő középkori Budából, a Gellérthegytől északra eső dombos körzetben. Girbegurba utcák, kevéssé kiépített közművek, omló házikók, festők ecsetjére kívánkozó (és kerülő) motívumok… a Tabán már az 1930-as években történt lebontása előtt fogalommá vált sajátos, vidékies hangulatával, nem mellesleg pedig művészek, bohémek menedékeként is ismert volt.
Csatári Bence:
Mik voltak az első zenei élményei?
Toldy Mária:
A bátyám, Toldy Zoltán – aki filmgyári hangmérnök volt, és sajnos nagyon fiatalon, ötvenévesen hunyt el – nagyon szépen énekelt, ahogy édesapám is, ellentétben anyukámmal, bár utóbb ő azt állította, hogy neki is jó hangja volt, csak időközben elment. Akkoriban még nem hittem el szegénynek, pedig valószínűleg nem túlzott. Nagypapám a két lányának vett egy-egy házat egymás mellett, az egyikben – amit édesanyám kapott –, lakom a mai napig itt Pestújhelyen. A szomszédban élő, nálam egy évvel idősebb unokanővéremmel, Velemi Máriával és a bátyámmal megalapítottuk a szerényen rólunk elnevezett Toldy-énekhármast, amivel többnyire swingeket és rock and rollokat adtunk elő három szólamban, többek között Bill Haley-től a Rock Around the Clockot. Később felfigyelt ránk egy Tóth Zoltán nevű mérnök úriember, akinek a saját nevét viselő big bandjében is felléphettünk. Ebben a csapatban játszott egyébként mások mellett Bergendy István is. Ezek a koncertek arra is jók voltak, hogy Szirmay Mártával megismerkedhessem, aki több éven keresztül képezte a hangomat, miközben még ő is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára járt, tehát valójában gyakorolt rajtam, így mindketten jól jártunk. Tóth Zoltán aztán a big bandjéhez szeretett volna egy kórust, amit bemutatott volna a rádióban, de ez nem jött össze, csak én mentem be velük, így a rádió kulisszái mögé bepillanthattam. A kisméretű 11-es stúdióban felszabadultam énekeltem Ella Fitzgeraldot, miközben tíz-tizenöten gyűltek össze a lehallgató fülkében. Azt hittem, ennyire tetszett nekik a zenekar produkciója, de aztán hamarosan kiderült, hogy az én énekstílusom nyerte meg a tetszésüket. Ekkor Bágya András tekintette meg zenei rendezőként ezt a produkciót, aki rögtön ígéretet tett arra, hogy ha elindul a tánczenei stúdió, mehetek hozzájuk a képzésre.
A Rockmúzeum 2014 áprilisában nyitotta meg kapuit a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik, nyolcszáztíz négyzetméter alapterületű épületegységében. Az alapító MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület azt a célt tűzte ki, hogy állandó kiállítás keretében mutassa be az elmúlt, lassan hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképp a rockzenei hagyományt.
Az Öblösüveggyár művelődési házának ifjúsági parkja (1971, fotó: Gink Károly)
1967 talán a legjobb év volt a beatzene történetében. Ekkor jelenik meg a műfaj első nagylemeze, az Ezek a fiatalok című film zenéjével. A dalok többségét az Illés Lajos, Szörényi Levente és Bródy János trió jegyzi és az Illés-együttes játssza. Utólag visszatekintve, az albumot nyugodtan nevezhetjük a magyar beat első kiemelkedő pillanatának. Korabeli felmérések szerint 1967-ben mintegy ezer amatőr beatzenekar zenél az ország különböző településein, gyakorlatilag egyetlen hétvége sem múlhat el táncmulatság nélkül a kultúrházak nagytermeiben és klubjaiban. „Jazz, büfé, tombola” - hirdeti örökérvényűen a bejáratok mellett elhelyezett kézzel festett plakát.
Nem tartja magát műfajteremtőnek, pedig nagyon is az: nincs még egy alkotó, aki így ötvözné az amerikai fekete dzsessz harmóniamozgását és improvizációs technikáját a magyar népdalkinccsel és lelkülettel, akinél e két egymástól távoli világ ennyire míves és természetes egységet alkotna, aki tényleg ennyire hamisítatlan „magyar dzsesszt” játszana. Dresch Mihály (1955) számára a zenélés persze mindig is személyes identitáskeresés volt, befelé élt, belülről építkezett, konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy az mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek.
A magyarországi könnyűzene közelmúltját körüljáró Azok a régi csibészek poptörténeti beszélgetéssorozat célja, hogy szórakoztató formában, első kézből közvetítsen ismereteket a hazai pop-rock legendáriumáról, a zeneiparról, az ifjúsági kultúráról. A 2015 tavaszán indult talkshow keretében a Kádár-korszak meghatározó muzsikusai idézték fel emlékeiket a korszak hangulatáról, lehetőségeiről, légköréről. 2019. decemberével a rendezvénysorozat „generációváltáson” ment keresztül: a Csibészek ’90 eseményein Lévai Balázs beszélgetőtársai a nyolcvanas, kilencvenes években induló zenészek.
A Kolinda együttes. A háttérben, balról az első Lantos Iván
Lantos Iván (1949) a hetvenes években az Orfeo, a Vízöntő, majd a Kolinda alapító tagja volt, emellett játszott a Sebő-együttesben is. 1980 és 2003 között Franciaországban élt, ahol szintén több formációt alapított (Transylvanian Káposzta, Spondo), a dzsesszdobos Gritz Péterrel duózott, kortárs tánccsoportok számára írt zenét, valamint számos előadó (Hughes de Courson, Pierre Akendengué, Gabriel Yacoub, Christian Ferrari) lemezprojektjeiben és/vagy turnéiban vett részt. Hazatérése után a bugaci pusztában telepedett le, az utóbbi években a szentendrei Dömörkapun él. Saját neve alatt egyetlen albuma jelent meg (Holnapig, 2003), amelyen életműve legmarkánsabb stílusirányait vonultatja fel. Ahogy a CD borítóján olvasható: „Lantos egyedi zenei világában a gyökértelenség határtalansággal, az irónia emelkedettséggel, a reneszánsz a posztmodernnel párosul.”
A tavalyi esztendő karácsonyára nagyon jól hájpolt ajándékkal lepte meg a zenerajongókat a The Qualitons. Új „lemezt” készítettek, melyen muzsikálásukat az 1969 és 1971 között létező és alkotó KEX együttes dalaira alapozták.
A KEX a magyar intellektuális zenei underground első csúcslétesítménye volt, fellépéseik nem egyszerű koncertek, hanem valódi performanszok voltak, énekesük, Baksa-Soós János vezetésével. Ettől függetlenül számos saját daluk is született, ám Baksa – az államhatalom elvárásaival összeegyeztethetetlen – viselkedése miatt szélesebb nyilvánosságot mindössze csak 1970-ben, Mészáros Márta Szép leányok, ne sírjatok! című filmje kapcsán kaphattak. A Hanglemezgyár egy kislemezt is megjelentetett velük (Elszállt egy hajó a szélben / A család), de a „támogatásból” csak ennyire futotta, a banda nem készíthetett nagylemezt.
A Kádár-rendszer nem arról volt híres, hogy tenyerén hordozta a pop-rock zenészeket, éppen ezért számított különleges alkalomnak, hogy a Művelődési Minisztérium és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) találkozót szervezett 1981. március 23–25-én a tatai Mező Imre KISZ Továbbképző Központban, ahol a hatalom képviselői – ideértve a könnyűzenével is foglalkozó intézmények vezetőit, mint Szentkuthy Pált és Bolba Lajost a Magyar Rádiótól, Pentz Zsoltot a Nemzetközi Koncertigazgatóságtól, Vass Gábort a Zeneműkiadótól, Péter Miklóst az Országos Szórakoztatózenei Központtól (OSZK), Bors Jenőt és Erdős Pétert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól (MHV) és a Bulányi László–Bali György kettőst az Országos Rendező Irodától (ORI) – és a könnyűzenészek megvitatták a műfajt érintő legégetőbb kérdéseket. Persze itt leginkább a hatalom által kiadott diktátumokról és elképzelésekről volt szó, de legalább meghallgatták a muzsikusok véleményét is az őket érintő problémákról. Ehhez hasonlót sem előtte, sem ezután nem kezdeményezett a pártállami kulturális vezetés. Hozzátehetjük, nem véletlenül került sor a rocktanácskozásra épp ekkoriban: a „nemzetközi helyzet fokozódott”, Lengyelországban már kialakulóban volt a kommunista hatalomtól független szakszervezet, a populáris műfaj művelőinek pedig kapóra jött ez a fajta szellemi erjedés, hiszen nekik semmiféle érdekvédelmi egyesületük nem volt. Így már 1980 őszétől elkezdték kialakítani a szakszervezetüket, ami egyben a bejelentett munkahely és a társadalombiztosításhoz való egyszerűbb hozzájutás lehetőségével is kecsegtetett. Az pedig kifejezetten a malmukra hajtotta a vizet, hogy az ellenzéki értelmiség ekkorra már több fronton – egyebek mellett az akkorra már betiltott Fiatal Írók József Attila Körébe tömörülve – kritizálta a pártállami vezetést.
1972-ben nyílt meg a legrégebben működő pécsi egyetemi klub az akkori Tanárképző Főiskolán, egy tényleges szenespince százötven fő befogadására képes átalakításával. Ma is ugyanitt, az Ifjúság útja 6-ban, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának campusán, az „A” épület földszintjén található, immáron körülbelül háromszáz fő befogadására alkalmassá téve.