Pollák János, Kubicsek Sándor, Paulov István, Krausz Ferenc (technikus), Mészner Tibor, Stryczek József, Kubicsek György (1963)
A Nevada legendás zenekar volt a beatkorszakban, majd a hetvenes években újra nevet szerzett magának egy megújult felállással. Játszott itt Radics Béla, Vörös István, Fischer László, Závodi János és Gallai Péter is.
Locomotiv GT (EPIC EPC 80229, 1974.)
„A következő rockszenzáció Keletről jön, nem Nyugatról!” – Roy Carr, az egyik legmérvadóbb angol rockzenei szakújságíró ezt a címet adta a New Musical Express, a kor legrangosabb zenei szaklapjának 1972. augusztus 12-i számában megjelent cikkének, majd így kezdte a tudósítását: „Locomotiv GT – jegyezzék meg ezt a nevet. Nagyon sok jót fogunk még hallani erről a zenekarról!” Jóslata valóra vált. Soha magyar zenekar nem került még olyan közel a világhírhez, mint az LGT.
Hamar Dániel, ifj. Csoóri Sándor, Sipos Mihály
Amikor 1973 nyarán Sebő Ferenc és Halmos Béla fél évre Japán utaztak bárzenélni, azok, akik még tőlük igyekeztek ellesni a trükköket, fogásokat (persze, hisz ők mégiscsak hat héttel előrébb jártak a tanulásban!), azok időközben önálló zenekarokat alapítottak. Így született meg a Virágvölgyi vagy a Jánosi együttes, és hát mindenekelőtt a Fővárosi Művelődési Házban Sebőéktől a stafétabotot átvevő Muzsikás, mely hamarosan a táncmozgalom másik fontos zenei oszlopa lett.
A Vágtázó Halottkémek
Míg nyugaton viszonylagos linearitás figyelhető meg az underground könnyűzene világában (a punk lassan post-punkba hajlik, majd ez is átadja a helyét a new wave-nek, szintipopnak, dark wave-nek és a gótnak), addig nálunk ez is kicsit másképp nézett ki a nyolcvanas években. Az ugyan Magyarországról is elmondható, hogy az underground törekvések javarészt egymásból alakultak, azonban csak egy bizonyos ponttól. Nagyon sokáig ugyanis csak egymás mellett létező és egy csoportba sorolt kezdeményezések voltak. Így történhetett meg az is, hogy a közvélemény new wave-ként vagy új hullámként emlegeti a különböző underground műfajokat.
Habima Records, Svédország, HSLP 7819
Frenreisz Károly
Az 1970-es évek vége hihetetlenül izgalmas időszak a magyar rockzenében. Az erőviszonyok az 1971-es nagy robbanást követően átrendeződtek, a legmeghatározóbb csapatok az Omega–Locomotiv GT–Skorpió–Fonográf–Piramis–Generál hatosfogatba tartoztak. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat úgy szerette volna az akaratát érvényesíteni a legsikeresebb művészek produkcióin, hogy úgynevezett „exkluzív szerződéseket” kínált fel több zenekarnak és előadónak, ami azt jelentette, hogy a szerződés időtartama alatt (általában öt év) minden évben egy új lemezt készíthet az adott alkotó, cserébe azonban kizárólagosan elkötelezi magát az MHV istállójába, és a kiadó igényt is tarthat a következő lemezre. Frenreisz Károly okos politikával kikerülte a már számukra is előkészített „mézesmadzag”dokumentum aláírását, így a Skorpió szabad maradt. (Több más zenekar sem élt a lehetőséggel.) Ha Karesz nem ilyen előrelátó, akkor a cikk itt érne véget.
Keverőről lelopott felvételek, szenvedélybetegek és zenehallgatás, cserekereskedelem, pártgyűlések. A nyolcvanas évek közepén igen izgalmas közösség jött össze a Szabó Ervin Könyvtár Rottenbiller utcai tagkönyvtárának falai mögött: az alábbiakban az első, magyarországi hivatalos populáris zenei gyűjtemény történetének meghatározó szálait járjuk körbe.
Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a popzene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba, de most a hetvenes-nyolcvanas évek undergroundjára koncentrálva. A hatvanas évek tvisztelő, stoppoló fiataljai helyett ezúttal a csöveseké és a földalatti figuráké lesz a filmvászon. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. február 15-én Bódy Gábor Kutya éji dala című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök. A vetítés utáni beszélgetésen a filmklub házigazdájának, Gelencsér Gábornak a vendége Csaplár Vilmos, a film forgatókönyvírója lesz.
A rock negyedik nemzedékét képviselő punkokról szóló írásunk első részében általában foglalkoztunk a szubkultúrával. Most a zenét vesszük górcső alá.
Minthogy az egész szubkultúra az elődökkel való totális szembefordulást képviseli, ez a zenén is megmutatkozik. A hetvenes évekre csúcsra érő art rock és stadion rock héroszokat állít színpadra, bonyolult zenei formákat alkalmaz. Már nem a lázadás jelképei a zenészek, a hatalom megalkudott velük, a divat pedig beolvasztotta őket. Ezzel szemben a punk a maga mindennapi „senkijeit“ küldi a színpadra, nem válik el élesen a közönség és az előadó, visszaad egyfajta bensőséges hangulatot. A zene nagyon egyszerű, ezek az előadók gyakran a színpadon tanulnak meg játszani, de a hangsúly nem is a virtuóz hangszerkezelésen van, hanem az indulatok sűrítésén és átadásán, a megteremtődő hangulaton.
Harmath Amadé, Harmath Albert, Fodor Sándor és Sebestyén Ferenc
A Febrist jogelődje a soroksári Silverton zenekar volt, ahová Harmath Amadé 1963-ban lépett be, majd később csatlakozott testvére, Harmath Albert is. Sebestyén Ferenc volt a szólógitáros, Fodor Sándor a dobos, Juhász Mihály a ritmusgitáros és Babits András a basszusgitáros.
A Sebő együttes
Halmos Béla szokta volt mondogatni: amikor 1971-ben Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiósorozatában először meghallotta a Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék című széki lassút, menten kihullott a gitár a kezéből. Sebő Ferenc ezt úgy fogalmazta, hogy ez a felvétel volt az, ami az igazi csóvát dobta a zenei műhelyükbe. Ez lett az a kulcspillanat, ahonnan radikálisan megváltozott a hozzáállásuk az eredeti népzenéhez.