Az 1972-es fesztivál minden várakozást fölülmúlt, óriási hírnévre tett szert, Zoltán Aladár zenetudós szerint az itt leját­szott dalok közül egy pár megállta volna a helyét San Remó-i fesztiválon is. Az öt naposra bővült rendezvényen (szept. 19–24.) megtöbbszöröződött a részt­vevők és a közönség száma is. Utóbbiak nagy részének nem is sikerült bejutni a zsúfolt termekbe, így az utcán és a folyósokon lézengtek a zenekedvelők (ezt később a hatóságok fel­használták a rendezvény ellen). A fesztivál népszerűségét jelezte, hogy rengeteg fiatal vett részt a megyén kívülről is.

A CPg legendája és hatása nagyon erős. Ha „a” magyar punkzenekarra gondolunk, egyből a szegedi banda ugrik be, ami azért egyszerre különös és gyönyörű, mert az 1982-es és 1983-as évben összesen tízegynehány koncertet adtak.

Ha egy művészt kell kiemelni a magyar muzsikusok mezőnyéből, aki világszínvonalú technikai tudást birtokolt, megtestesítette a bohém zenész prototípusát, játszott mindenkivel, aki számít és tudását nem őrizte féltékenyen, sőt: zenészek generációit tanította, egy név jut eszébe mindenkinek: Kovács Gyula zeneművész-tanár, minden magyar dobos Atyamestere.

Frenreisz Károly mindig is az együttesei szabadságáért küzdött: hogy méltóképpen elismerjék, és külföldön is komolyan vegyék őket. Beszélgetésünkben a Metro, az LGT és a Skorpió legemlékezetesebb fellépései, a hangszermánia, és persze az is szóba kerül, hogyan fért el egy évben többszáz koncert határon innen és túl.

1970-ben a Siculus Klub és a Román Televízió Magyar Adása rendezésében indult el Székelyudvarhelyen az évente megszervezett könnyűzenei fesztivál, amelyen a vendégegyüt­te­sek által előadott román számoktól eltekintve a magyar zenéé volt a főszerep.

Sportszerűtlen kritikát írni egy meg sem jelent könyvről, én most mégis ezt teszem, mert a rocktörténeti kötetek szerelmeseként úgy érzem, érdemes emléket állítanunk annak is, ami csak lehetett volna, csak éppen nem teljesedett ki.

Márt(h)a István, akár emblematikusnak is mondható 1987-es lemeze, a Támad a szél már csak az idők szelét jelző évszámot, a közreműködők eklektikus összetételét (illetve törvényszerűen elkülönböződő addigi és utóéletét) tekintve is okot adhat némi retrospek(ula)tív jelentőségtulajdonításnak.

Az 1961-ben megnyitott és 1984 őszéig működő Budai Ifjúsági Park túlzás nélkül a magyar rockzene kulcsfontosságú helyszíne volt. Itt fellépni rangot jelentett. A Park nyitó- és zárónapjáért komoly presztízsküzdelem folyt a zenekarok között. Ennél jobb koncerthely Magyarországon nem volt és nem is lesz. Történelmi környezetben a Vár alatt, eszméletlen kilátással Pestre és a Dunára. Rögzítsük azt is, hogy szemben a fővárosi klubok javával, ide nem kellett tagsági igazolvány, bárki bemehetett, aki megfelelt az öltözködési szabályoknak. 1971 után meg pláne, amikor is egy parlamenti képviselő közbenjárására megszüntették a zakó–rövid haj elvárást.

„Rendszerváltás utáni évek” – kíváncsi lennék történetünk hőseinek, az egri underground zenei és művészeti szcéna tagjainak az arcára, ha ezt a kifejezést, mondjuk 1987-ben hallják… És mivel rendszerváltás utáni évek nincsenek rendszerváltás, és persze rendszerváltást megelőző évek nélkül, ezért álljon itt, az elején egy kis visszapillantás.

2006-ban jelent meg Hérics Nándor festőművész Zenészportrék című könyve, mely hetvennyolc magyar zenész általa festett portréinak a reprodukcióit tartalmazza Ákostól Zoránig. Nagyon színvonalas kötet, remek képek, mindegyik festményhez egy kis beszélgetés kivonata is tartozik ráadásul, hiszen a portré készítésének idejét a művész arra is használta, hogy modelljével felvillantsa a zenész pályájának legfontosabb állomásait.