2006-ban jelent meg Hérics Nándor festőművész Zenészportrék című könyve, mely hetvennyolc magyar zenész általa festett portréinak a reprodukcióit tartalmazza Ákostól Zoránig. Nagyon színvonalas kötet, remek képek, mindegyik festményhez egy kis beszélgetés kivonata is tartozik ráadásul, hiszen a portré készítésének idejét a művész arra is használta, hogy modelljével felvillantsa a zenész pályájának legfontosabb állomásait.

A hetvennyolc előadó közül a könyv megjelenésekor ketten már nem éltek. Pásztory Zoli, az Illés együttes dobosa 2005. május elsején, Radics Béla pedig 1982-ben hunyt el, a festőművész őt eleve fényképről festette meg.

A szövegek mellett mindegyik zenész aláírása is szerepelt a nyomtatásban ‒ kivéve Presseré, fogalmam sincs, az övét miért hagyták le. A könyv megvásárlása után az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne megszerezni a zenészek aláírását eredetiben is. Nagy kihívás, gondoltam magamban, hogyan is lehetne hetvenhat neves magyar zenészt személyesen megkeresni? Az élvonalbeli nagy sztárok megközelíthetetlenek, koncertek előtt esélytelen, utána még inkább, biztonsági őrökkel kellene küzdeni, menedzsereknek könyörögni ‒ mindez reménytelennek látszott. Aztán amikor belefogtam, ilyesmikre is akadt példa! És voltak olyanok is, akik már visszavonultak, civil foglalkozásuk volt, nem, vagy csak nagyritkán koncerteztek. Eltűntek a színpadokról, őket azért látszott lehetetlennek felkutatni. A lökést az adta, hogy akkoriban kezdtem járni az „újkori”, de még a régi körterembeli Illés klubba, ahol gyakran megjelentek az együttes tagjai, illetve sok más zenész is megfordult ott vendégként, így aztán az első aláírásokat a klubban sikerült begyűjtenem. Négy évig tartott, míg mindenkit elértem. Egyébként az összes aláírás töredéke származik hivatalosan meghirdetett dedikálásokról, a legtöbbhöz különböző kalandok révén sikerült hozzájutnom, mindegyikük életre szóló élmény maradt. Ezekből villantok föl most néhányat.

Forrás: Sölch Ágoston archívuma.

Az első alkalmak egyike viszont épp egy könyváruházban megtartott nyilvános dedikálási eseményhez kapcsolható. Nem véletlenül kezdem vele, hiszen Koncz Zsuzsa volt a főszereplő, akit gyerekkorom óta szeretek, és a mai napig tisztelek. Beálltam én is a tornasorba, nagy tömeg volt, sokáig kellett várakozni, ez volt az ára annak, hogy nem futószalagon ment a dedikálás, le lehetett ülni Zsuzsához, aki mindenkivel váltott néhány kedves szót. Volt időm megfigyelni, hogy előttem sok hozzám hasonló korú ipse várakozott, akik kezicsókolomművésznőztek és magázták Zsuzsát. Értem én, hogy ezzel a tiszteletüket akarták kifejezni, de hát ‒ mondtam magamban ‒, hogy nézne ki, ha a koncerten odakiabálnánk, hogy csókolom. Egészen addig eszembe se jutott a tegezés-magázás dilemmája, így aztán amikor sorra kerültem, bemutatkoztam és úgy köszöntem, hogy szevasz Zsuzsa és csodák csodája, nem sértődött meg, váltottunk néhány szót és természetesen ő is tegezett. Fölidéztem, hogy én általános iskolás alsós voltam, mikor ő elismert énekesnőként az Ezek a fiatalokban szerepelt, beláthatatlanul nagy távolságból néztem és hallgattam őt akkoriban. Most viszont ott ülhettem vele szemben és azt láttam, hogy a korkülönbség nem hogy csökkent, egyenesen átfordult: ő volt a fiatalabb!

Lerch István és Demjén Ferenc, a V'Moto-Rock tagjai. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Több zenészt különböző trükkökkel és szövevényes kapcsolatokon keresztül sikerült becserkésznem. Lerch Istvánnal például egy Illés klubbeli ismerősöm révén találkoztam egy budai étteremben. Szóba hoztam, hogy tudna-e segíteni elérni Bergendy Istvánt, aki akkoriban már ritkán szerepelt, és nemigen láttam híreket sem róla. Megsúgta, hogy a szerzői jogvédősök bizonyos napokon a Kispipa étteremben üléseznek, ahova időnként Bergendy is el szokott menni. Lerch Istvánnal azután egészen sajátosan alakult a kapcsolattartás. Azt mondta, Bergendy telefonszámát azért mégse adhatja meg nekem, sőt a saját privát emailcímét sem adta meg, de megígérte, meg fogja tudni, mikor lesz ott Bergendy, írjak rá nyugodtan a honlapja vendégkönyv-felületén. Így is lett, ráírtam és rögtön válaszolt is. Felidézve ezt az emléket, rákerestem a vendégkönyvre, és csodálkozva láttam, hogy az internet megőrizte a bejegyzést, gyorsan el is mentettem, mint Bergendy István megközelítésének konspirációs bizonyítékát.

Forrás: Sölch Ágoston archívuma.

Az adott napon 13 órakor beléptem az étterembe, ott volt Bródy János, Victor Máté és még valaki, akit nem ismertem föl. Mivel Tinivel már többször találkoztam az Illés klubban, mondtam neki, hogy jön a Bergendy, őt várom, ő pedig azt válaszolta, hogy akkor én többet tudok, mert ők nem biztosak benne, hogy Pista jön-e. Nem akartam alkalmatlankodni, kimentem az utcára és néhány perc múlva érkezett. Az utcán szólítottam meg, és csak azután írta alá kedves szavak kíséretében a kötetet, hogy megmondtam a keresztnevemet.

Forrás: Sölch Ágoston archívuma.

Az Illés klubból ismertem Margit Józsit (ex-Kormorán) is, aki szintén szerepelt a könyvben és civilben az előadóművészi jogvédő irodában dolgozott. Talán nem haragszik meg, ha ennyi idő után elárulom, hogyan segített. A negyedik évben jött el gyűjtőkörutam neheze, mivel tizenegynéhány olyan zenész volt még hátra, akiket addig sehogy se tudtam elérni. Megkértem Józsit, hogy segítsen, és számomra is váratlanul azt mondta, hogy megadja azoknak a telefonszámait, akiket keresek.

Nagyon kellemes csalódás volt, hogy amikor ismeretlenül fölhívtam ezeket a zenészeket, mindegyikük elsőre felvette a telefont és azonnal meg tudtuk beszélni, hogy mikor és hol írják alá nekem a kötetet. A legmeglepőbb azonban Szigeti Ferenc volt. Mondtam neki a telefonban, hogy mit szeretnék. Azt mondja, gyere el hozzám. ‒ Mikor? ‒ Most. ‒ Hová? ‒ Mondom a címet. A címre már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy nagyon kanyargós volt odáig az út. Miután becsöngettem, Szigeti Feri egy irgalmatlan nagy kutya kíséretében jött ki

‒ Nem esz meg? ‒ kérdeztem.

‒ Kicsoda? Én nem eszek embert, a kutya meg már reggelizett.

Behívott, leültetett, elmondta, hogy szép emlékei vannak arról, amikor modellt ült a festőnek. Én meg hálálkodtam, hogy ilyen rugalmas volt a találkozást illetően.

És a többiek. Az eddás Slamo akkoriban Izraelben élt, emailben sikerült vele fölvennem a kapcsolatot, így aztán hiteles forrásból tudtam meg, mikor fog hazajönni, a bizottságos Wahorn Andrást vidéki otthonában kereshettem fel, az eastes Móczán Péter pedig az irodájába, a civil munkahelyére invitált. Nincs két egyforma sztori.

Az is elég érdekes, hogy mindenki a saját habitusának megfelelően írta alá a könyvet. Senkinek nem mondtam ugyanis, hogy az oldalán hova kérem a szignóját, így volt, aki a szövegben, volt, aki a portréja alatt, de olyan is, aki éppen a portréra írt alkoholos filccel, volt aki dátumot is, volt, aki a zenekara nevét is feltüntette.

Utolsóként Farkas László (Lobó) maradt elérhetetlen, az egyetlen a kötetben szereplők közül, aki nem zenész. Ő fénykorában az LGT hangmérnöke és fénytechnikusa volt, de ő tervezte többek között a Müpa díszkivilágítását is. Sehol nem akadtam nyomára, mígnem eszembe jutott Csabai Mátyás, a Lemezbörze főnöke, aki mindenkit ismert a pop-, rock-, beatszakmában és akivel egyszer szintén az Illés klubban találkoztam. Kimentem a PeCsába egy lemezbörzére, megkérdeztem, hogy tud-e valamit Lobóról. – Múlt héten beszéltem vele.  – Hát ez óriási – csaptam össze a tenyerem. Néhány nap múlva felhívtam Mátyást, és megmondta Lobó telefonszámát. Mátyás tehát a másik ember, aki tudja az összes magyar zenész telefonszámát. Plusz egyet. Így aztán már semmi akadálya nem volt annak, hogy befejezzem a művet. Ő is nagyon kedves, készséges volt, amikor találkoztunk valamikor 2010 nyarán. Az ő aláírásával lett teljes a gyűjteményem. A könyv pedig, mint említettem, 2006 tavaszán jelent meg.

A történet utóéletéhez tartozik, hogy még a gyűjtés elején elgondolkoztam azon, mit csinálok majd a könyvvel. Először arra gondoltam, hogy fölajánlom a frissen indult budapesti Rockmúzeumnak. Bementem, megmutattam a srácoknak, akik nem győztek ámuldozni. Itt ne hagyd – mondták, hiszen ez milliós érték, mi lenne, ha valaki megfújná? Azt is megbeszéltük, hogy a kötetet kiállítani nyilván nem lehet, üveg alatt, becsukva vagy egy oldalon kinyitva nem sokat mutat, az meg szóba se jöhet, hogy mindenki végiglapozgassa, hiszen az nem használna a könyv lelkivilágának. Annak se lett volna sok teteje, hogy a raktárban porosodjon, de annak se, hogy életem végéig dicsekedjek vele és otthon mutogassam, milyen érték van a könyvespolcomon. Érdekességképpen említem, hogy később nagyon sok Hérics Nándor festette zenészportré eredetije került a Rockmúzeumba, ma is ott láthatók a falakon.

Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire jófejek a magyar zenészek, még egyszer hálás köszönet mindenkinek, azoknak is, akik már ‒ sajnos egyre többen ‒ odaföntről figyelik, mi lesz a folytatás.

Szerző: Sölch Ágoston

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.