Három barát ‒ köztük e sorok írója ‒ 1984-ben tudta, érezte, hogy nekik az István, a király sosem a Királydombot fogja jelenteni. A legendás rockoperához számukra mindig is a Szegedi Szabadtéri társul majd, a dóm lenyűgöző tornyaival a háttérben, na meg a négyezer, állva és tombolva tapsoló néző!

Ott, ahol Verdi, Erkel és Madách klasszikusait játszották világhírű művészek, egyszer csak megjelent Vikidál, Nagy Feró és Deák Bill, hogy elementáris erővel beleüvöltsék a mikrofonba: a rock nemcsak él, hanem erősebb, mint valaha!

Elhittük, és élveztük, olyan volt, mint egy álom!

A felnőttkor határán, érettségi után a Dóm téren töltöttük a napjainkat. Többek között azért is, mert haveri körben többen statisztaként vettek részt a produkcióban, és nekik szabad bejárásuk volt a színfalak mögé. Mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt ez a ki-be járkálás olyan nehéz, hiszen az egy másik korszak volt, más biztonsági szabályokkal. Kati meg Rozi nénik voltak a jegyszedők, nem kigyúrt kétajtós szekrények őrizték a bejáratot.

Így mi is bátran ténferegtünk a színpad környékén. A statiszták, a kiszolgáló személyzet, valamint az ilyen-olyan közreműködők a Dóm tér két oldalán, a legendás SZOTE klubban és a Teológia nagytermében öltözködtek, készülődtek. A színpad alatt húzódó folyosó kötötte össze ezeket a helyszíneket.

Ha az a folyosó beszélni tudna!

Erről nyíltak ugyanis a színészek, a táncosok és az énekesek öltözői. És igen, jól gondoljátok, a hormonoktól felrobbanó fiatalokként, szemtelen leskelődéssel járkáltunk Koppány ágyasai ‒ Nyertes Zsuzsa, Tóth Enikő és Hűvösvölgyi Ildikó ‒ öltözői előtt, hátha megpillantunk ezt-azt.

Meg is pillantottunk, ne legyen kétsége senkinek!

Persze Vikidál Gyula öltözője már nem volt számunkra annyira érdekes, de azért ott (meg persze Bill és Feró szobája előtt) is toporogtunk eleget. Becsületükre legyen mondva, sosem zavartak el, sőt, ha úgy alakult, köszöntek is nekünk. Rajtuk kívül ott volt még Victor Máté is, akit mi valahogy az underground színtérre helyeztünk akkoriban.

Talán sokan nem tudják, de az egész előadás playbackről ment. Ennek nem volt semmi pejoratív felhangja, így lehetett profi módon megoldani az akkori technikai színvonalon. Keringett viszont egy érdekes legenda. Az ismert színészek, Balázs Péter és Szakácsi Sándor állítólag azzal ugratták egymást és a többi szereplőt, hogy átírták a szöveget, és a színpadon a saját, vicces verziójukat énekelték, próbára téve a többiek idegeit. Mígnem mindez a rendező fülébe jutott, aki határozottan megtiltotta nekik, hogy folytassák a bohóckodást.

Az énekesek persze a „másik oldalon” álltak, mert ők teljes erőbedobással ‒ mintha nem felvételről menne, hanem élőben adnák elő ‒ végigénekelték az egészet.

De mindezen túl, azt hiszem, sokunknál a zárójelenet miatt égett be egy életre az István, a király szegedi előadása.

Persze, ehhez is kötődik egy legenda.

Amikor István fejére került a korona, és felcsendült a jól ismert Felkelt a napunk, a Dóm két tornyán leeresztettek két hatalmas magyar zászlót. Pedig a helyi vezetők ezt szerették volna megakadályozni, de Szörényi azt mondta, akkor márpedig ő nem engedi bemutatni a darabot. Hogy ezt miként tudta volna megtenni, nem világos, mindenesetre ott voltak a zászlók! Közben a zene szép lassan átúszott a Himnusz dallamába – nem könnyű ezt az érzést szavakba önteni.

A rendszerváltásig volt még bő fél évtized, és sok minden történt abban az öt-hat évben, de a három barát, akkor 1984 augusztusában, a dóm téri nézőtéren nagyon szabadnak érezte magát. Ezt pedig Szörényinek, Bródynak és minden közreműködőnek ‒ köztük persze a tangabugyis lányoknak ‒ köszönhettük.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.