A Les Amis egy barátságos budai bár volt az 1980-as években a 2. kerületi Rendőrkapitányság szomszédságában, nagyjából tíz lépcső vezetett le a meghitt fényekkel kivilágított szuterénbe. 1986 egy októberi péntek estéjén ott ültünk a barátnőmmel, és ahogy az hétvégéken lenni szokott, teltház volt, csupán egyetlen üres asztal várta még „foglalt” táblácskájával a vendégeit.
9 óra körül két fiatal srác érkezett, megálltak a lépcső alján. Várjuk be itt az öreget ‒ mondta az egyik a másiknak. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és belépett az „öreg”, Szörényi Levente. Lejött a lépcsőn, körbejáratta a tekintetét, aztán a foglalt asztalhoz ment, és leült. A harmincas, fehéringes, jókötésű pincér kilépett a pult mögül, és megszólította: bocsánat uram, ez az asztal foglalt. Szörényi felállt, eközben a pincér háta mögött valaki a pult melletti bárszékét elhagyva kiment a vécére.
Levente odaballagott és felült.
A pincér, már visszatérve a pult mögé, kedvesen közölte vele, hogy ez a hely is foglalt. Szörényi leszállt a bárszékről, nem szólt semmit, csak meredten a pali arcát fürkészte. Nagy valószínűséggel azt hitte, a pincér valami ismeretlen okból kifolyólag szórakozik vele. A bár közönsége néma csendben figyelte a fejleményeket. Levente levette a válltáskáját, akkurátus mozdulatokkal körbetekerte rajta a szíját, és egy vízipólós center karmozdulatával, nagy erővel a pincérhez vágta. Arra ügyelt, hogy ne okozzon sérülést, a mellmagasságban érkező táskát a pincér, kissé megtántorodva bár, de mellre fogva elkapta. Ezt követően a pali ráérősen a táska köré tekerte az elszabadult szíjat, és hasonlóképpen a pult fölött reptetve a cuccost, visszaküldte a feladónak.
Szörényi a mellkasába érkező lövéstől kissé megingott, és gyors reflex-szel keblére ölelte a táskát. Visszaakasztotta a vállára, és odaszólt a közelében ácsorgó két fiatal társának: na jó, akkor most már mehetünk... És távoztak.
Szörényi Levente, az 1973-as diósgyőri rockfesztiválon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Újraindult az élet a Les Amis-ban, vagyis folytatódtak a beszélgetések az asztaloknál, egy idős, csokornyakkendős úr odaintette magához a pincért, és érdeklődött: mondja, ki volt ez az ember? Valahonnan ismerős nekem. A pali egykedvűen válaszolt: a Szörényi Levente. Régen zenész volt, ma már senki.
Azt hiszem, ezt a mondatot soha nem felejtem el.
1990 szeptemberében Illés-koncertet rendeztek a Népstadionban, előtte pedig egy István, a király előadást tartottak. A barátnőmmel megbeszéltük, hogy csak az Illés-buli kezdetére időzítjük az érkezésünket. A darabot ugyan szerettük, de évek óta a csapból is folyt, kívülről fújtuk. Illés-koncerten még egyikünk sem volt, ugyanis a zenekar nagy korszakában még általános iskolába jártunk.
Gyalogoltunk a (mai nevén) Stefánia úton a Népstadion „hátsó” bejárata felé, és furcsán éreztük magunkat. A stadion felől nemhogy zajt, de egy pisszenést sem hallottunk, nem égtek a reflektorok, az utcán nem csoportosultak a rajongók. Lehet, hogy elnéztük a dátumot?
Elővettem a jegyeket… Nem néztük el, a koncert aznap este volt. Közelebb érve megpillantottuk a stadion felső karéját, és elámultunk. A lelátó zsúfolásig tömve, az emberek néma csendben ültek, kezükben gyertyák és mécsesek világítottak ezerszám a sötét ég alatt. Összenéztünk, és megindultságunkban nagyokat nyeltünk. Vajon mit üzenhet ez a közönség alkotta élőkép? Élünk és itt vagyunk, még ne kívánj szép álmokat? Talán valami ilyesmit.
Besiettünk a küzdőtérre, körbe néztünk… Tele az aréna! Megálltunk a színpadtól úgy harminc méterre. Közben már kiabálás, fütty hangzott fel, majd kitört a hangzavar. A nézőtéren több ezer torokból csendült fel a régi nóta, Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat…
Mi is bekapcsolódtunk. Ezt a dalt addig csak Fradi-meccseken énekeltem az Üllői úti B-középben, amikor a fiúk kifutottak a pályára. Hatalmas ováció közepette hófehér ruhában jelent meg a színpadon az öt „öreg”, Pásztory püfölni kezdte a dobokon a régi szép idők ritmusát, és a közönség válaszolt rá. Tá, tá, tádádám, tádádádám, Illés! Szörényi Levente, aki egy vendéglátóipari dolgozó szerint régen zenész volt, ma már senki, a mikrofonhoz hajolt, és belekezdett. Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ…
Nyolcvanezer ember tombolt.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Szörényi Levente és Bródy János az 1981. március 26-i, A Koncert néven elhíresült Illés-bulin. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
