Blaha Lujza tér, jobb oldalon Urbán Tamás fotóriporter

Urbán Tamás (1945, Szatmárnémeti) a hetvenes-nyolcvanas évek magyar poptörténetének talán legfontosabb fotódokumentátora. Az Ifjúsági Magazin munkatársaként számtalan poszter, riportkép, portréfotó elkészítése fűződik a nevéhez. Azon kevesek közül való, akik már a szocializmus idején is megmutathatták a társadalom, a rendszer negatív oldalait. Így készíthetett fényképsorozatot az abortuszról, az aszódi javítóintézetről, a kábítószeres fiatalokról, a börtönökről, a halálos balesetekről, a mentőkről, s mindenkiről, aki a társadalmi lét perifériájára került.

Jávorszky Béla Szilárd:
Mielőtt az Ifjúsági Magazinhoz kerültél, készítettél popzenei témájú fotókat?

Urbán Tamás:
Nem nagyon. De miután Kotroczóval voltam jóban, ahová ő ment, oda követtem. Vittem a táskáját, vittem a világítást, szívesen segítettem a labormunkákban is. Hetven literes tankokban hívtuk, mostuk, fixáltuk a filmeket, egy Leica autófókuszos nagyító állt rendelkezésre a pozitív kópiák nagyításához. Hamar megtanultam a technikai mozzanatokat, hiszen akkor már elméletben mindent ismertem. Nem panaszkodom, hiszen Kotroczó mellett egy percet nem lehetett unatkozni. Alig volt nap, amikor ne mentünk volna riportra, legtöbbször fiatal lányokat kaptunk lencsevégre. Csajok parkban, virágok között, csajok az utcán, könyvtárban, csajok vízparton, fán, csajok mindenütt.

Jávorszky Béla Szilárd:
Emlékszel az első poptémájú fotóidra?

Urbán Tamás:
Persze, 1964 ősze lehetett, Zalatnay Cinit fotóztuk. Cini akkor még bőven gimnazista volt, talán már ismerte Komár Lacit, s Kotroczónak egyik nap az az ötlete támadt: csináljunk egy anyagot a szemrevaló csitrilányról. Tudni kell, akkoriban a „Kotroczó” igazi márkanév volt a magukat címlapra álmodó lányok számára. Ezrével roskadtak térdre hetente péntekenként a lepedőnyi méretű lap megjelenésekor, s az irigység tizedelte soraikat egy-egy kitekert pozitúrában megjelenő nő láttán. Ezek a képek hamarosan a gyárak üzemcsarnokainak falát, az esztergagépek monoton koszosságnak hátterét voltak hivatva feldobni. Úgyhogy mikor Kotroczó felhívta Cinit, hogy „Kiskegyed, remélem ráér ma délután, mert forgatnánk Magácskával!”, ő bizony köpni-nyelni nem tudott. „Hozzon Magácskával egy esernyőt, egy lepedőt, s egy gyertyatartót”, tette hozzá némi misztikummal a hangjában, majd látva értetlenségemet a rá jellemző tömörséggel közölte, hogy a Kerepesi úti temetőbe megyünk.

Ciniék akkoriban a Frankel Leó utcában laktak, emlékszem, a hátsó ablakon át adta ki a cuccokkal teli sportszatyrot, hogy aztán Kotroczó kérésére szellemesdit játsszon a munkásmozgalmi sírok között. Persze az ott készült képek nem jelenhettek meg a lapban, hisz botrány kerekedett volna belőlük, de kétségkívül jó móka volt.

Visszamentünk a szerkesztőségbe, hogy előhívjuk a filmet, Cini onnan telefonált haza, hogy „Mama, ne idegeskedjél, a Toncsi bácsi lepedője és az ezüst gyertyatartó nálam van.” Azzal letette a kagylót. Ezt követően hazakísértük villamossal, elbúcsúztunk tőle, majd visszamentünk befejezni a laborálást. Azóta is, ha elmegyek a Frankel Leó utcai ház előtt, mindig eszembe jut ez a fotózás, magam előtt látom Toncsi bácsit, amint éppen lefeküdni készül, de csupasz a matraca, nincs lepedő, s nem hisz a szemének, még gyertyát sem tud gyújtani, mert sehol az ezüst gyertyatartó.

Jávorszky Béla Szilárd:
Meséled, hogy akkoriban neked, mint táskahordozónak az volt a dolgod, hogy szerezz csajokat a fotózáshoz. Ez mit jelent? Az utcán egyszerűen leszólongattad őket?

Urbán Tamás:
Igen, megkérdeztem, nincs-e kedvük modellt állni, és általában benne voltak. Akkoriban a Magyar Ifjúság vagy a Füles címlapján nemcsak modellek vagy ismert személyiségek szerepeltek, hanem kvázi „csajok az utcáról”. Érdekes módon nem sok negatív élményem van ezzel kapcsolatban. Pedig még fizetni sem fizettünk érte semmit. A lányok egyszerűen örültek az alkalomnak, maximum később kaptak ajándékba néhány fényképet. Voltak persze fotósok, akik ezzel a helyzettel visszaéltek, de egy ilyen ajánlat azért általában visszautasíthatatlan volt.

Akkoriban mindenki az újságok borítóját nézte. Rengeteget jártunk gimnáziumokba, egyetemekre. Dolgoztam már a Közgazdásznak, az Egyetemi Életnek, mindenhol csak csajokat fotóztam. Jó iskola volt ez. Eszméletlen mennyiségben lőttem a tekercseket, elsősorban hétköznapi, de szemrevaló hölgyekre.

Jávorszky Béla Szilárd:
Zenekarokat mikor kezdtél fényképezni?

Urbán Tamás:
Az már a hatvanas évek második felében történt. Jártam a fényképezőgéppel a koncerthelyeket, elsősorban a Műszaki Egyetem klubjait. Sokszor megfordultam a Kinizsi utcában, az Építész klubban, a Bercsényiben, de a legtöbbet a Vár Klubban fotóztam. Jóban voltam az igazgatóval, ott voltam a híres neves beatfilm forgatásán is.

Jávorszky Béla Szilárd:
Ekkoriban már a Budai Ifjúsági Parkban is megfordultál?  

Urbán Tamás:
Nekem az később jött. Azt követően, hogy 1972-ben felvettek az Ifjúsági Magazinhoz. Addig csak a klubokat látogattam. Azokba is csak akkor mentem, amikor küldtek. Így fotóztam például a Kék Csillag együttest. Vagy Vikidál Gyula egyik korai zenekarát, az 1969 és 1971 között működő Gemlert, amit épp a te segítségeddel sikerült beazonosítanom. De mondom, ezek mind munkahelyi megbízások voltak. Nagyon kevés olyan fotós volt akkoriban, aki popzenei témájú képeket készített.

Fotók: Fortepan. 

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd.

A teljes interjú szövegét itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.