Komár László nevét először 1977-ben, 17 éves koromban hallottam, amikor együttese, a Sprint berobbant a Postakocsi című dalával. A cowboy-country műfaj nem tartozott a kedvenceim közé, de a nóta felhőtlen jókedve magával ragadott. Hamarosan, 1978-ban megjelent a Sprint első nagylemeze, amelynek előzetes rádiós ajánlóit hallgatva megállapítottam, hogy rendes rock and roll zene, ezért, megvásároltam az LP-t. Legjobban a Tudod-e még?, és a Talán egy perc alatt című számokat csíptem, utóbbiról csak jóval később tudtam meg, hogy Németh Lehel egykori slágerének feldolgozása.

Egy társaságban szóba került a frissen kijött Sprint-lemez, és egy általam ismeretlen pali Faragó „Judy” Istvánt, a „gitárvarázslót” dicsérte. Játszott ő valahol régebben?, érdeklődtem én, a tudatlan, mire a srác nagy szemeket meresztve rám, válaszolt. ‒ Ne hülyülj, Scampolo! Komár Lacival nyomták ott együtt, a legnagyobb királyok.

Még hozzáfűzte, hogy élőben persze nem hallotta a bandát, mivel a hatvanas évek elején működött, és ő akkoriban még a pólyában gőgicsélt, csak idősebb fószerek meséltek neki nagy átéléssel a fergeteges Scampolo-koncertekről, amelyeken Presley-t, Shadows-t, és más, ma már klasszikus rock and roll nótákat toltak szenzációsan, aztán elég hamar feloszlott a csapat.

Nagyon kíváncsi lettem a Scampolóra, ám egy évet kellett várnom rá, hogy meghallgathassam. 1979 nyarán, nem tudom, milyen apropóból, koncertet adtak a Corvin moziban. Nem tudtam elmenni, aztán a rádió leadta a bulit, amit felvettem kazettára, és heteken át újra és újra lejátszva lelkendeztem, hogy milyen baromi jól hozzák a hatvanas évek eleji rock and roll feelinget, a korszakot, amelyből életkoromnál fogva kimaradtam, és hát igen, Faragó Judy tényleg nagy király. Zalatnay Cini volt a vendégük, aki Wanda Jackson és Brenda Lee nótákat énekelt.

A Sprint 1978-ban feloszlott, Komár szólóban folytatta, és 1980-ban sorban jöttek ki olyan Presley-stílusú, érzelmes dalai, amelyekbe szinte az összes barátommal együtt beleszerettem. Oh, csak a hajnal jönne már, Fehér hold, Húsz év múlva. Igazából valamennyien a kemény-rockot preferáltuk, de ez nosztalgikus ihletettségű, lágyabb zenei világ Komár hiteles és remek megjelenítésében nagyon rendben volt. Kezdetét vette a Komár Laci korszakunk.

Megvettük a kislemezeit. Ha idegenként toppantunk be házibuliba, az emelkedett hangulatban hamar elhangzott a házigazdának címzett kérdés: Komár Laci kislemezed van? És ő már vette is elő. Egyértelműen az Oh, csak a hajnal jönne már számított a legnagyobb kedvencünknek, a társaság énekelte és táncolt rá.

Valamelyik házibuliban kitaláltuk, hogy Komár Laci hasonmásversenyt rendezünk. A műsor úgy nézett ki, hogy a vállalkozó szellemű játékos beállt a (száraz) fürdőkádba, kezébe vette a zuhanyozórózsát, amely mikrofonként szolgált, és ringó testmozgással énekelt (vagy csak tátogott), mialatt lemezről szólt az Oh, csak a hajnal. Sajnos a harmadik fellépővel véget ért a verseny, mert egy tréfáskedvű részeg orvul megnyitotta a vízcsapot, és a szegény fiú így már kívül is elázott, aztán a botrányt követően visszatértünk a táncparkettre.   

Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy az Oh, csak a hajnal az 1980-ban készült, Az áldozat című magyar bűnügyi film betétdalaként szerepelt, Komár Laci egy éjszakai bárban énekli. A lassú szám végül egy elszabadult tempójú, szaxofonnal tovább vadított, kábé egyperces rock and roll őrületbe torkollik, a kislemezen is így jelent meg, de volt egy rádióban játszott változat is, amelyről a rocky lemaradt.

Sokszor tűnődtem azon, hogy a maga nemében milyen zseniálisan kitalált ez a dal. Presser Gábor feszes ritmusú, fülbemászó dallamára nem valami adekvát szerelmi vallomást ad elő Komár, hanem a krimi-thriller sejtelmes, félelmetes atmoszféráját kiválóan visszaadó, nyomasztóan ható szöveget énekel, amit Juhász Sándornak köszönhetünk. Zene és dalszöveg, az ellentétpár, nagyot üt.

„Sötét szárnyakkal száll az éj,
a hídon sárga fény.
Lombzizzenés és holdsugár,
ott lent egy férfi vár.
Oh, csak a hajnal jönne már…”

Komár Laci a harmadik versszaktól fogva mindig fél hanggal magasabban kezdi a következő strófát, és ez a zenei lelemény nagyszerűen fokozza a dalban feszülő izgalmat.   

Egyszer valamelyik összejövetelen a legádázabb Komár-fan barátom, Zsolti így szólt: gyerekek, van egy sor, amit, bárhogy fülelek, nem értek. És énekelte.

„A kerti úton koppanás,
száz árnyék útra kél.
Fakó furcsa suttogás,
tá rárárárá rá…”

Elmosolyodtam. Mert az ominózus sort én sem tudtam kibogozni soha. Zsolti még megjegyezte, hogy van egy másik érthetetlen rész is, bár valószínűleg az a szóban forgó mondatrész ismétlése lehet. Mindenki a fejét rázta… Senki sem értette. Többször visszatettük a tűt, a 45-ös sebességű kislemezt lejátszottuk 33-on, de nem lettünk okosabbak. Találgattunk, elhangzottak hülyébbnél hülyébb tippek, amiken nagyokat nevettünk.

A baráti körünkben ötünknek, fiúknak beakadt ez a probléma. Kérdezgettük ismerőseinket… Jé, tényleg, mondták… És senki sem tudta a megfejtést. Nem létezik, hogy ne derítsük ki valahogy, mondogatta Zsolti reménykedve.

1981-ben megjelent Komár Laci első nagylemeze, amelyről a már említett slágerek mellett a Táncoló fekete lakkcipők is a házibulijaink befutója lett. Ezt a nótát nyilvánvalóan Elvis Presley Blue Suede Shoes című örökbecsűje inspirálta. A második Komár nagylemez, A játékos (1982) Elvis-stílusú, kommersz slágerzenébe hajló számai némi csalódást okoztak, és bulikon csak az énekes iránti elkötelezettségből került fel a lemezjátszó korongjára. A még javában tartó Komár-korszakunkat az Oh, csak a hajnal fémjelezte, és közben továbbra is egy kérdés gyötört minket: hogy a fenében van az a bizonyos sor?

Az elkövetkező, Presley-s felfogásban készült Komár-lemezek dalai, legalábbis, amelyeket megismertem a rádióból és a tévéből, a második LP-hez hasonlóan a rock and roll és a könnyebb fajsúlyú szórakoztató muzsika egyvelegét hozták. (Ugyanilyen vegyes felvágottal szolgált a közönségének Elvis pályája leszálló ágában a Las Vegas-i évei alatt.) Na mindegy, ez a Komár László amolyan kellemes háttérzenének azért megfelelt, miközben a régebb óta bennem lappangó hiányérzet felerősödött.Az énekes, hangjában, mozgásában is már egyértelműen a nagy elődjét hozta, és úgy ítéltem meg, hogy a Komár/Elvisből elveszett Komár Laci, akit pár évvel korábban nagyon szerettünk. Azért azt elismertem, hogy a Presley „imitációt” nagyon jól, profin csinálta, jogos volt a sikere.

Most eszembe jut, hogy a laza és szellemes No Miss című nótáját kifejezetten kedveltem (a klaviatúra ütögetése közben a refrént dúdolom, és nem tudom abbahagyni), és egy másik száma is bejött, amelyhez szívderítő történet kapcsolódik. Egy jó barátom barátnője, itt hagyva a lógó orrú szerelmes párját, disszidált. Clevelandbe ment a nővére után, majd a kilencvenes évek elején hazatért. Egy este a barátommal valami borozóban ültünk, és ő, miközben a pincér kihozta az első kört, visszafojtott hangon dalolászni kezdett: itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya… És végre újra kihúzott derékkal járt.

A nyolcvanas évek második felében egyre-másra nyíltak Budapesten az éjszakai kocsmák, a rock-klubok, a mulatók, és ezeket a helyeket előszeretettel látogatták a rockzenészek is. Öten, az Oh, csak a hajnal rajongói kör tagjai megbeszéltük, hogy ha valamelyik egységben valamelyikünk meglátja Komár Lacit, azonnal megkérdezi tőle, hogy mi az a bizonyos sor. Nem volt szerencsénk, nem találkoztunk vele.

A barátnőm színészi pályára készült. Játszott kisebb színházi és filmbeli szerepeket, és 1988. augusztusában megkeresték a televízióból azzal, hogy a Zenebutik című műsorban lenne egy kis meló: eljönne-e Komár László táncpartnerének egy három perces videoklipbe? Természetesen igent mondott. Szombaton forgatták a klipet, és az anyag másnap délelőtt került be az aktuális adásba. Fogalmam sincs, hogyan történhetett, de elfelejtettem megkérni a lányt, hogy tudakolja meg azt az átkozott sort. Miután reggel elment a tévébe, akkor ugrott be a dolog, és hát ugye akkoriban még nem létezett mobiltelefon. Miközben vasárnap együtt néztük Juhász Előd műsorában a táncos részt, megkérdeztem tőle, hogy és aztán Komár Laci rendesen viselkedett? Az énekes ugyebár bohém, csajozós pali hírében állt, ezért voltam kíváncsi. Ó, egy úriember volt, válaszolta a barátnőm, és még hozzátette, hogy Komár kőkeményen a munkára koncentrált, és mint profi, öreg róka, jó tanácsokkal segítette őt, a fiatal kezdőt.

Teltek az évek. A kilencvenes években Komárt sokszor láttam televíziós magazinműsorokban és interjúkban, és kicsit kellemetlenül érintett, hogy olykor meglehetősen közönségesen viselkedett, és vulgáris kiszólásokat engedett meg magának. A mi egykori Komár Lacink! Mindez persze nem árnyékolta be a baráti köröm Komár-korszakához fűződő kellemes emlékeket, amúgy meg csak egy dolog foglalkoztatott vele kapcsolatban: mi a frász lehet az a bizonyos sor?

Ahogy az idő múlásával számos baráti branccsal előfordul, úgy a mi csapatunk is jóval kevesebbszer jött össze, mint annak előtte, és akadtak olyanok, akik időszakosan vagy végleg eltűntek. Ha történetesen összeröffentünk, volt mit megbeszélni bőven, persze azért elő-előkerült az Oh, csak a hajnal sokéves rejtélye: Zsolti hozta elő a témát, eldalolta a tá rárárárá rá-s versszakot, mi nevettünk, és tanácstalanul széttártuk a karunkat. A 2000-es évekre elmaradtak a találkozásaink.

2012-ben Komár Laci elment. A halálhírekor feltolultak bennem a régi szép idők emlékei, majd másnap belém hasított egy gondolat: manapság, az internet korában csak pár kattintás… Leültem a laptop elé, Google, Oh, csak a hajnal jönne már, dalszöveg… katt, és katt.

Az elejétől kezdve olvastam Juhász Sándor jólismert sorait, aztán az inkriminált részhez érve megpillantottam a 32 éves rejtély megoldását: „és úgy fél Rácz Adél”. Na, megvagy! Megnéztem a másik, meg nem fejtett sort is… „Púderszín Rácz Adél”. Szóval nem ugyanaz, csak Rácz Adél közös. Már csak egy kérdés maradt nyitva, hogy ki a búbánat az a Rácz Adél?

Zsoltival régóta nem voltam kapcsolatban, Skóciában élt és dolgozott, és elérhetőségek híján nem tudtam vele megosztani szenzációs felfedezésemet. (Lehet, hogy már ő is utánanézett?) Nyomoztam a neten Rácz Adél után, és elém került egy, Az áldozat című filmet elemző, és a dalra kitérő cikk, amelyben a szerző, nem állítja, csak véli, hogy a nő a filmbeli sorozatgyilkos egyik áldozata. Nem jelenik meg a színen, mindössze a rendőrök nevesítik… Vagy talán egy bűnügyi jelentésben láthatja a nevét a néző?  Megtudtam még, hogy a szerző azért bizonytalan Rácz Adél ügyben, mert a film furcsa módon sehol sem látható, és így homályos emlékezetéből dolgozott.

Két-három hét elteltével csöngött a mobilom, felvettem, és Zsolti hangját hallottam. Köszönés helyett már énekelt is: „Fakó furcsa suttogás, és úgy fél Rácz Adél”. Nagyon röhögtünk. Elmondtam neki, hogy már tudok mindent, és tájékoztattam Rácz Adél feltételezhető kilétéról. Megbeszéltük, hogy amikor legközelebb hazalátogat, összejövünk, és előadjuk immár teljes szöveggel a dalt. Zsolti nevetve megjegyezte, hogy ha hagyománytiszteletből mégis a „tá rárárárá rá” verziónál maradunk, az sem olyan nagy baj. Egyetértettem vele, énekelhetjük így is, úgy is, a lényeg mégis csak az, hogy szegény Komár Laci nem vitte magával a titkot a sírba: a bűnügyi regény nyomozói nem adták fel soha, és, bár őszülő halántékkal, de megtalálták a „tettest”.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.