Radics Béla
Radics Béla „nemcsak gitáros volt, ő volt a magyar Jimi Hendrix” – mondta Deák Bill Gyula Kisfaludy András R. B. kapitány című filmjében, s ezzel a véleményével koránt sincs egyedül Magyarországon. Számunkra itt és most nem az a kérdés, hogy ez igaz vagy sem, bár Radics kivételes hangszeres tudásához nem sok kétség férhet, hanem: a megfeleltetés. A hatvanas évek zenéjének kulturális logikája ugyanis szomjazza az ilyen típusú megfeleltetéseket. De miért nem volt elég azt mondani, hogy – legalábbis az 1960–1970-es évek fordulóján – Radics a legjobb magyar gitáros? Miért kellett őt egy nyugati előadóhoz hasonlítani, viszonyítani? Miért kellett külső kapaszkodókat keresni?
A válasz egyszerre triviális és egyszerre összetett. Egyértelmű, hogy a Luxemburgi Rádión és a Szabad Európa Rádión keresztül, nyugatról érkező rock and roll és beat nélkül nincs hazai könnyűzene sem, ám ez még nem teszi egyértelművé a megfeleltetést. Utóbbiban ugyanis nemcsak a hatás mutatkozik meg, hanem az új zenéhez kapcsolódó életérzés is: a társadalmon kívüli szabadság, az érzelmek és a testek normaszegő viselkedése, adott esetben a szülők világával való szembeszegülés is. Erről a világról azonban nem tapasztalati úton értesült az akkori magyar fiatalok nagy része, hanem a dalokon keresztül. A dal világa egy elképzelt világot jelenített meg, s az bizony – mivel az Egyesült Államokból vagy az Egyesült Királyságból érkezett – angolul szólt hitelesen. Ezt a fajta occidentalizmust jeleníti meg önironikusan Cseh Tamás és Bereményi Géza I love you so című dala (Fehér babák takarodója, 1979):
Minket a tánczene-szó, valami „I love you so” hozott össze
Valami híres énekes valami angol szöveget énekelt.
Bár se te, se én nem tudtunk angolul,
mégis azt hittük, hogy ami belénk szorult,
ez kimondja helyettünk angolul.
(…)
Óh, az az énekes bármiről énekelt,
úgy tudtuk róla mi, hogy jobb ő, mint mi vagyunk.
Hogy az ő élete sokkal többet ér, mint mi vagyunk.
A „színvonalat” tehát, amit a Megáll az idő című Gothár-filmben a lázadó Pierre hiányolt, csakis az imaginárius Nyugat szavatolta, így ha valakiről megfellebbezhetetlen ítéletet akartak mondani itthon, akkor egy szinte mitikus, kétségbevonhatatlan hőssel kellett párhuzamba állítani.
Radics Béla esetében annyiban bonyolódik a helyzet, hogy egy kivételes képességű, a rockzene történetének talán legnagyobb hatású gitárosához szokták hasonlítani, melyben implicit módon az is benne foglaltatik, hogy nem akárki tudja Hendrixet utánozni. Nincs itt tér ennek a kivételes képességű zenésznek a pályafutását még csak slágvortokban sem átfutni, legyen elég arra utalnunk, hogy a korai korszakában követte a korszak zenei logikáját. 1961-től a Magyar Acélárugyár big bandjében kezdett, majd másokhoz hasonlóan ő is angolszász dalokat játszott, elsősorban is Ventures-t, mely Hendrix előtt a progresszív gitárhangzást jelentette neki, majd a klasszikus korszak tetőpontja az Atlantis zenekar, vagyis a magyar beat, természetesen angolszász zenével (Kinks, Dave Clark Five, Ray Charles, Rolling Stones, Animals, Beatles stb.) 1964/65 körül.
Ám az Illés együttes 1966-ban bemutatta az Ó, mondd című magyar nyelvű számát, amit ugyan a hangosítás kezdetlegessége és váratlansága miatt a közönség nem vett észre, idővel mégis egyértelművé vált, hogy a nyugati életérzés mimézisére építő úgynevezett koppintós, másolós korszaknak vége van. Ez a váltás, vagyis, hogy magyar nyelvű számokból építkező repertoárt kellene írni, persze nemcsak Radics Béla esetében volt problematikus, akkoriban sokan nem tudták elképzelni, hogy angolon kívül más nyelven is lehet beatet előadni. Nem mintha Radics zeneszerzői képességeiben lett volna a hiba, ennek ellenkezőjét a Taurus-korszakban bőven bizonyította, inkább az eredeti hangzáshoz való ragaszkodás okán; Radics Béla mindvégig a „brit szellem” mellett tette le a voksát, ami azt is jelentette számára, hogy beat-, majd egyre inkább rockzenét – nyelvtudás ide vagy oda – csak angolul lehet játszani. Ebben a tekintetben érdemes belehallgatni néhány korabeli felvételbe, melyen Radics kamuangol nyelven énekel, vagyis a felvételekről jól-rosszul levett szövegeket adja elő halandzsában.
Ebben a fajta anglo-, sőt egyre inkább Amerika-mániával korántsem volt egyedül. Gondoljunk csak Barta Tamás rögeszmés vonzódásához az amerikai kultúrához, mely végül az LGT egyesült államokbeli turnéját követően az emigrációhoz, s a teljes talajvesztéshez, végül a halálához vezetett. Barta szintén nagyszerű gitáros volt, de az elképzelt Nyugat némileg elhomályosította valóságérzékelését, s csak későn ébredt rá arra, hogy az Egyesült Államok nyugati partján is szép számmal vannak olyan jó zenészek, mint ő – így játékának unikalitásába vetett hite szertefoszlott. Ezzel csak azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy az elképzelt Nyugatról szóló kulturális félreértések, melyek jellemezték a kort, s annak jeles szereplőit is, nem olcsó kis tévedések voltak: sajnos Barta is (harmincnégy évesen, 1982-ben halt meg), Radics (harminchat évesen ugyancsak 1982-ben távozott) is drágán megfizetett érte. Öt évvel később, egy svédországi emigrálási kísérletet követően a P. Mobil kitűnő gitárosa, az „angolul gitározó” Bencsik Sándor is egy ausztriai menekülttáborban halt meg máig tisztázatlan körülmények között harmincöt éves korában.
Barta Tamás Bencsik Sándor
Az ideológiáról és az utópiáról szóló könyvében azt írja Paul Ricœur, hogy mindkét fogalom a társadalmi képzelethez tartozik, amennyiben mindkettő eltér a tapasztalati valóságtól, s valami jobbat, szebbet vagy élhetőbbet fogalmaz meg. Az államszocializmus zárt világában nem meglepő, hogy a Nyugatról szóló esetleges és töredékes tudást, rosszabb esetben az információhiányt képzelettel egészítették ki; az információ hiánya ugyanis – írja Hankiss Elemér – fokozza az emberek kreativitását. Innen nézve korántsem meglepő, hogy sok fiatal a Vasfüggönyön túl képzelte el az életét, ám paradox módon ez a képzeletvilág – mint láthattuk – nemegyszer csak a határig volt elegendő: a kinti valóság sajnos nem tudott felnőni az itthoni imagináció szintjéig. Úgy vélem, ezért érdemes számot vetnünk a popzene táplálta társadalmi képzelettel.
Fotó: Librarius, Fortepan/Urbán Tamás, Hardrock.hu.
Szerző: K. Horváth Zsolt
Felhasznált irodalom:
James G. Carrier (ed.), Occidentalism. Images of the West, Oxford, Clarendon Press, 2003.
Hankiss Elemér, Diagnózisok, Budapest, Magvető, 1982.
Dina Khapaeva, L’Occident sera demain, Annales H.S.S., 50. évf. (1995), 6. sz.,1259-1270.
Alexei Yurchak,
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
