A blogunkban korábban bemutatott Tékához és a Métához hasonlóan szintén a táncházas zenekarok újabb hullámához tartozik a Nikola Parov (1960-, gadulka, kaval, gitár, duda) vezette Zsarátnok együttes, mely az előbbi két formációval ellentétben a balkáni vonalat erősítette.
A magyar anya és bolgár apa gyermekeként Bulgáriában született, tízévesen Magyarországra került Nikola Parovra saját bevallása szerint elementáris hatást gyakorolt a magyar táncházmozgalom, de idővel ráébredt, az ő zenei világa mégiscsak a sajátja. Miként 2014-ben a Nők Lapjában mesélte: „A bolgár nagyapám hivatásos muzsikus volt, és ő ismertetett meg a balkáni zenével. Rengeteget muzsikáltak. És ez természetes volt. Plovdiv mellett egy faluban laktak, és abban az időben nem volt villany, ha besötétedett, elővette a hangszereit, és a tűz mellett játszott, énekelt. És ötévesen már én is próbálkoztam a népi hangszerekkel.”
Bulgáriában hagyományos falusi családként éltek, a nagyszülők gazdálkodtak, jószerivel mindent megtermeltek maguknak, amit csak kellett. Aztán 1970-ben a szülők elváltak, az akkor tízéves Nikola édesanyjával Magyarországra költözött, ahol a bolgár népi hangszereket felváltotta a zongora és a cselló. Miután azonban a kötöttségeket sosem bírta, improvizatív alkata és előadásmódja hamarosan feszültségeket szült, így átmenetileg abbahagyta a zenélést. De a lázadó, otthonról tizenhat évesen lelépő kamaszfiú idővel mégiscsak rájött, hogy ehhez ért a leginkább.
A nyolcvanas évek hajnalán megalapította a Zsarátnokot – akkori társai: Várhelyi Lilla (hegedű), Barvich Iván (fúvósok, tambura), Kaibinger Pál (bőgő), Kelemen Ferenc (dob) –, melynek szonikus spektruma a kezdetektől meglehetősen széles skálán mozgott, hisz bolgár, román, szerb, macedón, horvát, görög és albán népzenét egyaránt játszott. Miként az 1984-es bemutatkozó album borítóján olvasható: „A Balkánon élő népek (albán, bolgár, délszáv, görög, makedón, török) a változó századok során erősen befolyásolták egymás kultúráját. Szokásaik, gondolkodásmódjuk a zenére rendkívül érzékeny lelkivilágukban gyökerezik, ezért dallamviláguk ösztönösen fejezi ki a nyers, vad indulatokat éppúgy, mint a gyengéd lírai érzelmeket. Ebben a fokozottan hangulati indíttatású zenében a bonyolult páratlan ritmusok, kötött dallamformák mellett nagy szerephez jut az improvizáció, a témának az előadó egyéniségétől, hangulatától függő szabad variálása. Ez határozza meg alapvetően a balkáni zenei stílust.”
Ebből a világból merítkezett tehát a Zsarátnok együttes, amelynek koncertjein a nyolcvanas években – változó időszakokban – olyan szólisták is rendszeresen felléptek, mint az akkor a Muzsikást erősítő Sebestyén Márta, a cimbalmos Balogh Kálmán vagy a Gépfolklórban, illetve az abból sarjadó Barbaróban éneklő és derbukázó Jorgosz Tzortzoglou.
Egy idő után Nikolát a táncházi muzsikálás már nem elégítette ki, idővel saját utakat kezdett járni, így jutott el a kilencvenes évekre a világzenéhez. Aztán 1994-ben a világhírű ír zeneszerző, Bill Whelan felkérte, hogy hangszeres szólistaként csatlakozotton az eredeti Riverdance formációhoz. „Jókor voltam jó helyen – nyilatkozta a már idézett interjúban. – Viszont egy nagy csapatnak egynek lenni egész más, mint rajongók közt a kör közepén állni. A Riverdance-ben egy pillanat alatt névtelen senkivé váltam, ami nagyon zavart, hiszen individualista vagyok. Zavart, hogy nem engem néznek, nem miattam jönnek be. De jó iskola volt. Lenyeltem a békát, és örültem, amikor hetente hihetetlen összegű csekket nyomtak a kezembe.”
Olyannyira lenyelte, hogy a következő években többszörösen körbeturnézta a produkcióval a világot. Miközben idehaza magukra maradt muzsikustársait – Barvich Ivánt (fúvósok, tambura), Orczi Gézát (buzuki, prímtambura, tapan, derbuka) és Perger Lászlót (tambura, gitár, basszusgitár, baglama) – 1998-ban végérvényesen „átvette” az újra koncertezni kezdő Sebő Ferenc, és megalakította velük az újkori Sebő együttest.
Fotó: Discogs.com.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
