A magyar könnyűzene hátteréből hosszú évekig hiányzott az infrastruktúra, és ezzel együtt a szakmai visszacsatolás lehetősége is: nem létezett igazi nyomtatott zenei szaklap, mely átfogóan, objektív kritikai szemlélettel, mégis szeretettel, tisztelettel, hozzáértéssel és gondos törődéssel adott volna olyan visszajelzéseket hazánk beat-, pop- és rockművészeinek, melyeket megfontolandó támpontként használhattak volna, beépítve őket pályafutásuk fejlesztésébe. A rádió és a televízió műsorai hasonlóan rossz mutatókkal bírtak/bírnak, különösen a kereskedelmi médiumok és a bulvársajtó megjelenése óta ezek rengeteget ártottak és ártanak a mai napig a hazai zenei élet valódi értékeket alkotó szereplőinek.
Az is elgondolkodtató, hogy Magyarországon nem alakult ki egy elfogulatlan, valóban hozzáértő, a magyar nyelvet jól ismerő és használó, kulturált, művelt könnyűzenei újságíró réteg. (Néhány nagy tiszteletnek örvendő magányos farkastól eltekintve.) Többnyire önjelölt „szakértők”, egykori sikertelen zenészek vagy magukról többet képzelő rajongók ragadtak epébe mártott tollat, hogy a porig gyalázzák vagy éppen felmagasztalják írásaik célszereplőit, más esetekben a sajtótájékoztatókon kapott ingyenlemezek és potya kaja/pia viszonzásaként nyálazzák fényesre a bóvlit. (Ehhez a kétes értékű társasághoz zárkóztak fel napjainkra a divatos médiaiskolákban végzett hatalmas öntudatú, de minimális tudású, rossz ízlésű és rém nagyképű fiatal hiénák. Néhány elkötelezett tehetség köztük is akad.)
Miközben az Egyesült Államokban már 1894-ben hetente megjelent a Billboard magazin; 1926-ban Angliában elindult a Melody Maker hetilap; 1934-től havonta kapható volt a Downbeat az USA-ban; 1952-ben Angliában hetente kézbe vehette mindenki a New Musical Express szaklapot, majd 1967-ben Jann Wenner a társaival útjára bocsátotta a Rolling Stone havi magazint, nálunk a könnyűzenét csak a példányszám növelése miatt jelenítette meg néhány sajtótermék, engedve a fiatal olvasótábor nyomásának, vagy felismerve a beat-pop-rock tömegeket mozgósító erejét. A KISZ mindhárom lapjában (Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, Világ Ifjúsága) változó terjedelemben használta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Miközben 1961-ben Liverpoolban Bill Harry (John Lennon egykori osztálytársa) kizárólag a városkörnyéki zenekarokról (!) elindította a (később stílusként is ezen a néven jegyzett) Mersey Beat folyóiratot, nálunk az országos terjesztésű, a beatzenével csak szőrmentén foglalkozó Ifjúsági Magazinra még négy évet kellett várni. Az 1953-ban, az Egyesült Államokban indult életmódmagazin, a Playboy a műfaj legjobb szakíróival készíttetett mélyinterjúi legendásak.
A zenei szaklapok jelentőségéről csak annyit: ha John Paul Jones nem olvassa 1968-ban a Disc & Music Echo Magazine-ban a Jimmy Page-interjút, sosem értesül arról, hogy a híres gitáros zenészeket keres egy új zenekarhoz (New Yardbirds, majd Led Zeppelin), de a Deep Purple sorsa is másként alakul, ha 1973-ban egy bizonyos David Coverdalenek a vidéki Saltburn-by-the-Sea városka szatócsüzletében nem kerül a kezébe a Melody Maker hirdetési rovata, miszerint egy vezető brit rockbanda szólóénekest keres.
Hazánkban a rendszerváltás előtt az első valódi szaklap 1982 novemberében jelent meg Poptika címmel, egy számot élt meg, azonnal betiltották. Korábban a Magyar Ifjúság (1957–1989) hetilap, a Világ Ifjúsága és főként az Ifjúsági Magazin havilapok vállalták fel a beat-pop-rockzenét a KISZ KB sajtótermékeiként. A Magyar Úttörők Szövetségének lapja, a Pajtás (1946-1989) szintén közölt posztereket, interjúkat, slágerlistát és lemezismertetőket. A Pesti Műsor, a Füles, a Magyar Rádió-és Televízió Műsorújság, a Képes Újság, a Film Színház Muzsika, a Szabad Föld, a Képes 7, a Tükör, az Új Tükör, a Nők Lapja, a Rakéta, a Magyarország, a Szabadidő Magazin és más lapok szerkesztői is csempésztek be írásokat a műfajról (ismeretségi, de megvesztegetési alapon is). Külön figyelmet érdemel a komoly szakmai színvonalat képviselő újvidéki Képes Ifjúság folyóirat is.
A nagyobb zenei megmozdulások önálló újságokat is jelentettek meg, ilyen volt 1973-ban a diósgyőri popfesztivál alkalmi kiadványa, majd a tízéves évfordulón megrendezett fesztivál is kapott saját lapot, csakúgy, mint a Szolidarítási Rockfesztivál a BNV területén 1978-ban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Pop Nyár-Ősz-Tél-Tavasz címmel indított lapot, de csak egy száma jelent meg, aztán Pick Up címmel folytatódott saját kiadványaik sora, de jellegükből fakadóan a lemezeik népszerűsítése volt a feladatuk. Az Illés együttes klubja Fonográf címmel jelentetett meg saját magazint, de az Omegának is volt önálló kiadványa Omegazin címmel. Az éveken át kiadott populáris Polip magazin mellett kortársa, a komoly, szakmai értékeket közvetítő Polifon csak öt lapszámot élt meg, az utolsó elkészült példányokat, a hatodik lapszámot bezúzták.
Az 1980-as évek második felében megjelentek a fanzinek, új színt hozva a zenei újságírásba. Ezek közül kiemelkedik tartalmában, nyelvezetében és megjelenésében is a Metallica Hungarica. Szerkesztői később elindították a Metal Hammer Hungarica című hard rock-heavy metal szaklapot, amely folyamatosan, mind a mai napig megjelenik, immár Hammerworld címmel. Az 1990 utáni idők vizsgálatára ebben a sorozatban nem térünk ki, de itt szeretnék megemlékezni az 1992-ben Miskolcon indult Rockinform magazinról, amely a 2013-as megszűnéséig nagyon komoly tényezője volt a hazai rockéletnek, sokoldalú, az egész országot behálózó munkatársi rendszerével, lelkesedésével, szakértelmével. A Z Magazin, a Wanted, a VOLT Magazin, majd a WAN2 komoly értéket képviseltek, de előbb-utóbb nyomtalanul eltűntek. A Magyar Narancs és más periodikák foglalkoznak a pop-rock kultúrával, de nem ez a fő feladatuk. A mai kínálatból kiemelkedik a Recorder Zenemagazin, az internetes újságok számbavétele szintén egy másik cikksorozat témája lehetne.
Új sorozatunkban Rozsonits Tamás bemutat néhányat a legjelentősebb hazai könnyűzenei lapok egykori kínálatából.
Folytatása következik!
Szerző: Rozsonits Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
