A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nemcsak kiadóként, hanem külkereskedőként is monopolista volt a magyar hanglemezpiacon. Kizárólagos export-import jogokat élvezett, amikkel igyekezett hasznosan sáfárkodni. Évtizedeken át az egyik legnagyobb volumenű együttműködés a Szovjetunió szintén monopolista lemezcégével, a hazai szemmel gigantikus cégbirodalomnak tűnő Melodijával folyt. A forgalom kölcsönös szegmensét a komolyzenei lemezek tették ki, amiket mindkét országban megvettek. A rockzene ügyében már más volt a helyzet, hiszen itthon is komolyan vehető szovjet előadók híján a lemezimport természetesen elhanyagolható volt. Nem úgy az export, amire a szovjet vevőknek óriási igénye volt. Elvégre a magyar – és más „vasfüggönyön inneni” – rockzenészek az ő számukra gyakorlatilag teljesen elzárt, ezért misztikusnak tűnő Nyugat hírnökei voltak. Így az export mennyiségének tulajdonképpen nem a kereslet, hanem a magyar gyártókapacitás, illetve a szovjet kereskedő partner önmérséklete szabhatott határt, hiszen az óriási ország piaca még az ottani vevők szerényebb anyagi helyzete mellett is nagyon nagynak számított.
Az együttműködés jó néhány érdekes exportkiadványt is eredményezett a hatvanas-nyolcvanas években. Mind a komolyzenei, mind a könnyűzenei lemezeknél igen gyakori volt, hogy a lemezcímkéket orosz nyelven nyomtatták ki, a kész anyagokat pedig változatlan (hazai) borítókba csomagolták be. Ez már a hatvanas évek elejétől szokás volt. 1976-ban a dorogi hanglemezgyár átadásával a kapacitás nagyot növekedett. Ekkortól fogva pár éven át igen gyakorivá vált, hogy a rockzenei borítókon több nyelven is felírták az adatokat, a magyar mellett jellemzően angol és orosz nyelven. (Szabad tehát orosz feliratokra vadászni a korabeli Edda, P. Mobil vagy éppen Locomotiv GT-lemezek hátoldalain!) A nyolcvanas évek elején a külföldi érdeklődés csökkenése az export szűkülését is jelentette. Így 1982-83 körül ez a gyakorlat megszűnt, és a hazai borítók információi egynyelvűek maradtak.
Egy egyedi megállapodás alapján néhány kurrens rockzenei lemezt a hetvenes évek elején újraöltöztettek a Hungarotonnál. Tehát a kiszállított kontingens elért egy olyan mennyiséget, amelynél már volt értelme nemcsak külön lemezcímkéket, hanem külön borítókat is nyomtatni. A zenei anyag mindegyik esetben azonos maradt az itthon árusítottal, hiszen magukon a lemezeken nem módosítottak.
A Bergendy-együttes bemutatkozó lemezének borítóján orosz feliratok helyettesítik a magyart (SLPX 17434), ugyanez igaz az Illés Add a kezed című albumára (SLPX 17437). A Tolcsvayék és a Trió együttes cím nélküli nagylemeze (SLPX 17442) esetében a zenekar új nevet, a lemez pedig saját orosz címet kapott, az eredmény (magyarra fordítva) a Tolcsvay-együttes Ne sírj, kedvesem című anyaga lett. A Hungaria cím nélküli 1971-es lemeze (SLPX 17424) és a Neoton Bolond város című albuma (SLPX 17422) egészen új köntösben került ki a Szovjetunióba: a címoldalakon ugyanaz a virágos rét (!) látható, hátul pedig fehér alapon csak a legfontosabb adatok vannak felírva. Szinte biztosra tippelhetjük, hogy ezeket a fura borítókat a szovjet fél kérte a megállapodásban.
A lemezek itthon nem túl gyakoriak, viszont az interneten megtalálhatóak belőlük eladó példányok – nagyjából egy-egy mai új hanglemez árában.
Szerző: Kovács László (Moiras Records)
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
