Mózsik Imre 1969-ben született Washingtonban. Szülei diplomataként dolgoztak, így már gyerekként sok időt töltött nyugaton, többek között 1977 és 1981 között Londonban, ahol testközelből élte át a punk, illetve a new wave megjelenését. Dobolni egész fiatalon, mindössze tizenkét-tizenhárom évesen kezdett, kamaszkori, amatőr zenekarai után 1983-ban jött létre a QSS, amely az egyik legmeghatározóbb hazai punkegyüttessé nőtte ki magát. Mózsik Imre az Egyesült Államokban is élt, ahol klasszikus zenét, go-gót, illetve dzsesszt játszott. 1989-ben tért haza Magyarországra. Zenélt többek között az UP!-ban, a Mester és tanítványaiban és a Supernemben is. Emellett fordít és hangmérnökként is dolgozik.

Mózsik Imre:
Amikor megérkeztünk [Londonból], a környék összes gyereke összecsődült, mert nagyon jó cuccokat hoztam. Idővel sok mindent szét is osztogattam. [[...] Volt egy Molnár Józsi nevű srác, a szomszéd házban lakott. Ő lett a legjobb barátom. Mondta, hogy átalakította az Orion kazettás magnóját, és ha benyomtad a „Record”- gombot, lehetett énekelni a zenére, és hallottad a hangszórón. Hoztam a Kiss- és Sex Pistols-plakátokat, hogy ezek alapján csináljunk zenekart. Tovább fertőzött a rock, jött a Deep Purple, a Led Zeppelin, és a Nazareth is. Előbb-utóbb mindenkit megtaláltam. Fontos kapcsolatok jöttek létre, mert eljött az az időszak, hogy kölcsönkérem a lemezt, átmásolom kazettára, és addig nem adom vissza, amíg nem tudok jó hangminőségű másolatot készíteni. Nekem szerencsére elég jó tárgyalási alapjaim voltak, mert sok lemezzel szálltam be a buliba, tehát tudtam mit adni cserébe. Hatodikos voltam, amikor az egyik srác behozta a suliba az  AC/DC-től  az If You Want Blood, (You've Got It)-et. Nagyon megdöbbentem, mert én nem tudtam megvenni. Egyszer láttam Londonban, de elszalasztottam a vásárlást, aztán meg már sehol sem láttam. Ő pedig itt hozza, Budapesten!

Lassan kialakult egy térre járós, „huligánok vagyunk”-társaság. Ültünk Józsival a padon, és próbáltuk kitalálni, hogyan kell punknak lenni. Meséltem neki arról, hogy néznek ki Angliában a punkok, de itthon nem lehetett hozzájutni se szegecsekhez, se láncokhoz, se hajfestékhez, csak a szocialista ipar termékeit tudtuk magunkra aggatni. Jött Vojtkó Dezső, ő is a környéken lakott, idősebb volt nálunk. Már általánosban mítoszként kezeltük, mert láttuk, hogy a hóna alatt egy fából kivágott gitárformával járkál. Megkörnyékeztük, felmentünk hozzá, éppen akkor kapott egy szovjet Musima gitárt, amin több gomb volt, mint egy írógépen, de egyik sem működött. Ha kibeleztél egy rádiót, és rákötötted, azon meg tudott szólalni a gitár, és még torzított is. Össze sem lehetett persze hasonlítani az AC/DC-vel, de első lépésnek megfelelt. Dezső akkor már tudta a kvintet, és volt egy-két év fórja előttem. Gondolkodtunk, mi legyen, mert tényleg nem voltam olyan jó gitáros, és dobosunk meg nem volt. Dezsőék szobájában volt egy bendzsó, a nyakát letörtük, rátettük egy puffra és azt ütöttem két fakanállal. Tudtam a Whole Lotta Rosie-t, és amikor azt játszottuk, Józsi vette át a „dobot”, én pedig előre mentem énekelni.

Az első számunk az volt, hogy három közeli hang a gitáron felfelé, a második számunk meg ugyanez lefelé játszva. Szóval hárman alapítottunk zenekart, a Punk-Guwert. Dezső a gitáros volt, Józsi pedig énekelt, én meg doboltam, amin és ahogy tudtam. Tartottunk délelőtti matiné-házibulikat, amikre egy sör volt a beugró. Meghirdettük, hogy aki lógni akar a suliból, az jöjjön Dezsőékhez, ott adunk hangversenyt. Állandóan kölcsön kellett kéregetni cuccokat, és idővel rájöttünk, hogy erősítőre van szükségünk. Kinéztünk egy gyönyörű rozsdabarna, kétcsatornás Vermona-kombót, ami kétezer forintba került. Gyerekzsebbel ennyit nem tudtunk összeszedni, a szüleinket meg nem mertük ilyesmivel nyaggatni, ezért Józsi szándékosan eltörte kalapáccsal az ujját, felvette a balesetbiztosítást, ami háromezer forint volt, és abból a pénzből vettük meg és még valami rossz mikrofont hozzá. Ez egy nagy lépés volt előre.

Nekem akkor megvolt az SG-utánzatú gitárom. A „soha ne add fel” késztetés miatt elkezdtem járni Tornóczky Ferenchez gitár órákra. Igyekeztem szorgalmasan gyakorolni az akkordokat, skálákat, de igazából a dob már jobban érdekelt. Az unokabátyám, akivel rendszeresen összetévesztenek, mert őt is Mózsik Iminek hívják, akkor már járt dobórákra. Kapott karácsonyra egy Amatit. Egy perc alatt ott voltam nála, és akkor doboltam először igazi dobon. Egyébként én mutattam meg neki a Police-t, amikor kinn volt nálunk Londonban két hétre. Akkor jött ki hozzánk, amikor megjelent a második lemezük (Regatta de blanc, 1979), és azt együtt éltük át. Elég sokáig Police-őrület volt nálunk. Imi nagy hatással volt rám fiatal koromban, sok mindent nyitott ki bennem zeneileg, művészetileg, világnézetileg. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy nekem is kéne dob. Zeneileg több lehetőség is volt a környéken, mert ott lakott Galántai Zsolt, Hárs Viktor, Hrutka Róbert és Szentmihályi Gábor Michel is. Volt egy kis bandázás, rivalizálás, hogy kinek van jobb cucca, tehetsége, de jó szájízű volt a feeling, izgalmas időszak volt számomra.

Előkerült Kőnigh Péter, ő is lejött egy próbára. Emlékszem, össze akart rakni egy zenekart. Engem félrelöktek, mert én voltam a kicsi, úgyhogy leültem a sarokba, figyeltem, hogy ki ez az ember, és nem tudtam levenni róla a szememet. Már akkor is húzogatta a nyakát, sáljai voltak, meg rángásai és sajátos szövegei, de már akkor is előre látott sok mindent. Ezt az egész elborult új hullám/underground jelenséget meg tudta valósítani itthon, persze az itthoni körülmények között. Ahogy néztem őt, úgy jöttem rá, hogy merre van a megoldás: fel kell hívni magadra a figyelmet, el kell térni a megszokottól, és valamit mondani kell, legyen az bármekkora baromság. Lehet, hogy utálni fognak érte, de ez akkor is fontos, mert elindítja a gondolkodást.

Galántai Zsolti akkor a Negatív zenekarban dobolt. Mi voltunk a völgyi banda, Zsoltiék pedig Szentmihályi Gáborral (Michel) a hegyiek - leereszkedtek hozzánk. Az történt, hogy elmentünk egy próbára, hogy megnézzük, milyen egyáltalán egy dobcucc, ugyanis addig csak képről láttunk ilyesmit, szóval beültünk. 

Purple-t nyomtak, és Zsolt énekelt dobolás közben - nagy hatással volt rám, keményen, precízen játszott, igazi rockdobos kinézettel. Michel is lejött - akkor a B-Metalban játszott, jó kis dzsessz-rockot nyomtak a Szentkirályi Gyurival a basszusgitárnál. Michel akkor már meglett dobos volt, csodagyereknek számított, a mai napig az egyik kedvencem. Arra emlékszem, hogy a két álló tam mellett ültem és észrevette, hogy csorog a nyálam, mire elkezdett keresztbe kezes figcsiket nyomni az állótamokon az orrom előtt - ezt sosem felejtem el. Legyél dobos, mert az sokkal menőbb! - ez volt az üzenet. Attól fogva még több hangsúlyt fektettem a dobolásra, mert ugyan jó ritmusgitáros lehetett volna belőlem, de a mai napig nem tudom lejátszani a Monti-csárdást rendesen, noha vagy húsz évig gyakoroltam. Nem tudtam elég jó lenni ahhoz, hogy odaálljak előre, és valahogy a sors is inkább a dobok felé noszogatott. Szerencsére kifogtam a legjobb dobosokat, hiszen Zsolt és Michel is ott voltak a bandáikkal, gyakran tudtam őket hallgatni.

Idővel kisírtam magamnak egy NDK gyártmányú Tacton dobot, tizenhatezer forintba került, ami akkoriban egy vagyonnak számított, pedig a legrosszabb dob volt a világon. Babakék volt, gyöngyházfénnyel, és annyira ronda, hogy rögtön tele ragasztottam Donald kacsás matricákkal, mert más nem volt otthon. Még akkor is rajta voltak, amikor a QSS megalakult, pedig akkor már bakancsban jártunk. A Guwer feloszlott, aztán voltunk Exit, aztán Dezsővel, Totyával (Tóth Zoltán), és egy Nagy Attila nevű gyerekkel megalapítottuk a Pentagont, ami már Pistols-féle rock and roll volt. Végül Attila nélkül mentünk tovább, ebből lett végül a QSS.

Közben gyorsan beindult a dobos karrierem. Volt, hogy hét-nyolc zenekarban is játszottam egyszerre. Az iskolából lógtam, meg is buktattak. Nagyon felpörgött az életem. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, de a zene volt az, ami vagy vitt, vagy én löktem előre. Mindenhova bejutottam, mindenkivel találkoztam előbb-utóbb, és a QSS-sal lett egy próbahelyünk a Táncsics Mihály Gimnázium alagsorában.

Dragojlovics Péter:
Ki szerezte? 

Mózsik Imre:
Dezső, ő járt oda. Megkérdezte Emmi nénit - mi csak így hívtuk -, aki a portás néni volt, hogy használhatnánk-e a klubhelyiséget? Azt mondta, hogy nem járt lenn senki tíz éve, ha zavarunk, majd szól, és ezzel oda is adta a kulcsot.  Valóságos labirintus volt, el is tévedtünk,  se áram, se semmi, egerek mindenhol. Ez egy klub/buli helyiség volt a hetvenes években, amit otthagytak: lámpák, tükrök, bárpult, volt ott minden, még egy kis színpad is a nagyterem közepén. Kitakarítottuk, kilakoltattuk az egereket, és csináltunk egy próbaterem-komplexumot. Ott adtuk az első koncertünket is, miközben ott ült Emmi néni, akin folyton át kellett verekedni magukat. Nem volt biztos, hogy odaadja-e a kulcsot, mert igazából egy hisztis banya volt.

Szerencsénkre Dezsőnek zseniális szoftver agya volt. Akkor indult nála a számítógépezés. Tanulta a Basicet, kapott a szüleitől egy kétezer forintos Spectrumot, aztán hamar felfigyeltek rá a suliban. Dezső újdonsült tanári kapcsolatai révén tudtunk átlépni Emmi nénin, és rendszeresen tudtunk próbálni. Fellépéseink nem nagyon voltak, nehéz volt akkor ezt megszervezni. Éveket próbáltunk át az életünkből, hívtuk a haverokat a térről, hogy hallgassák meg az új számokat, maximum sulis rendezvényeken léptünk fel, azt is csak elvétve.

Akkor már ment itthon a New Wave-hullám, kifordított zakókban jártunk. Levágattuk a hajunkat, és elkezdtünk öltözködni, mert addig a kordbársonyos, farmeres, pólós rockergyerekek voltunk, akik szeretik a Pistolst, az AC-t, a Stonest, a Minit, a HBB-t és a Beatricét. Az első tudatos lépéseinkben segített egy maszek az Alkotás utcában, aki hozott néha magas szárú Puma cipőket, amikért öltek abban az időben. Egyszer kifogtuk - emlékszem, tavasz volt -, hogy hozott három párat. Ez reggel történt, azonnal rohantunk, szereztünk rá pénzt, mert estére sosem volt, és pont a megfelelő méretekben csempészett be belőlük a tulajdonos nő. Vászonzakók, kilógó ingek - így mászkáltunk a városban. Találkoztunk hasonlóan öltöző emberekkel, és lassan bekerültünk a szcénába.

Akkor indult az Európa Kiadó. Én még kicsi voltam, akkor még nem járhattam rájuk, de a többiek elmentek a koncertjeikre. Dezső figyelte, mit játszik Dönci (Dénes József), másnap pedig eljátszotta nekem, hogy figyelj, ez az új számuk. A Rice ki volt tiltva Pestről, én évekig nem láttam őket. Minire jártam a Bem Rockpartra, egy-két Mobilt és Karthago-koncertet tudtam elkapni, akiktől teljesen elaléltam. Eszméletlen jó volt, ma is az, csak már kinőttem belőle - úgy néztek ki, mint a KISS és az AC/DC – legalábbis nekem. A Corvin moziban láttam őket. Jártunk Hobóra is a Közgázra. Emlékszem, egyszer pont szemben álltam Pókának a Marshall erősítőjével. Ott állt Póka a Fradi-pólójában, és ahogy csipkedte a húrjait, megmutatta, hogy így kell szólnia egy basszusgitárnak!  A mai napig ott van a fülemben az a sound, ahhoz igazítok mindent, ő az egyik nagy etalon. Hobóék nagyban közrejátszottak a rock and roll magyarosításában. Ezt a dirty, csörömpölő vonalat ők csinálták a legjobban, nem a Ramones.

Akkoriban kezdtek szétválni a punkok és a skinheadek. Mi nem voltunk zöld hajúak, de mindenki kóstolgatta, hogy milyen sörrel felállítani a sérót, surranóban mászkálni, falakra festegetni. Emlékszem, egyik nap eljött három haverunk. Bejelentették, hogy ők skinheadek lesznek. Erre Dezső és Totya is levágatták a hajukat a nyárra, de aztán visszanövesztették, mert nekünk az, hogy egy bakancsos, felálló hajú ember egy Gibson Flying V-vel zúz, túl jó kép volt. Ez a világ annyira nem jött be, meg tegyük hozzá, hogy a tufábbik réteg lett skinhead, persze bőségesen voltak kivételek. Mi budai punkok voltunk, de persze mi is megjátszottuk magunkat, mert nem lakótelepen nőttünk fel. Kimentünk Békásra, meg Káposztásra, ami számunkra a világ vége volt, mivel fel kellett ülni a HÉV-re, és vittünk magunkkal védelmi cuccokat, mert bármi történhetett, a Pál utcai fiúk-sztori eléggé benne volt a levegőben.