Amikor a Rockszínház későbbi igazgatója 1975 végén hozzákezdett a Keresem a szót, keresem a hangot... című interjúkötet elkészítéséhez, még aligha sejtette bárki is, hogy a következő év milyen radikális változást hoz a hazai ifjúsági kultúrában. A könyv erénye tehát – túl a rengeteg információn – a tökéletes időzítés. A szerző olyan fiatalokkal – köztük Adamis Annával, Bródy Jánossal, Demjén Ferenccel, Frenreisz Károllyal, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral, Radics Bélával vagy Szörényi Leventével – beszélgetett, akiket híressé tett a zenéjük. Egyre-másra előbukkan azonban egy hiányzó is, az országot másfél évvel a kötet megjelenése előtt elhagyó Orszáczky Jackie.

Az 1970-es évek közepére a populáris zene egyre inkább integrálódott a hivatalos kultúrába, amit Miklós Tibor is pontosan érzékelt, említi is a bevezetőben, hogy a műfaj helyzete az 1960-as évekhez képest gyökeresen megváltozott: a rock felnőtté vált, de egyben üzletté is. Inkább szórakozás, mint ügy.

Ez az állapot egészen 1976-ig tartott, amikor a csöves-jelenség kialakulása, a kemény rock berobbanása egy pillanat alatt felkavarta annak a bizonyos „langyos tónak” a vizét. A kötet tehát pont abban a bizonyos utolsó pillanatban íródott, mielőtt megváltozott volna a korszellem.

Miklós Tibor, aki ebben az időszakban a Korong szövegírójaként tevékenykedett, 1975 októbere és 1976 áprilisa között készített interjút a műfaj huszonkét képviselőjével. Az alanyok között megtalálható szerzőtársa, Dancsák Gyula is, aki meglehetősen keserűen és kritikusan nyilatkozik a hivatalos szerveknek az ifjúsági zenével kapcsolatos hozzáállásáról: véleménye szerint az a cél, hogy a műfaj színvonalát minél magasabb szintre emeljék, csupán a kinyilatkoztatások szintjén létezik, valójában a kommersz vonalat erőlteti az összes, a műfajjal foglalkozó cég: a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, valamint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat.

Ugyanezt a véleményt képviseli Victor Máté, aki kifejezetten őszinte kritikát fogalmaz meg a fenti szervekkel kapcsolatban: „A Rádió, a Televízió és a Hanglemezgyár monopolhelyzetben van, ugyanakkor a kapacitásuk rendkívül szűkre szabott. Saját ambíciójuk nincsen, éppen a monopolhelyzet következtében, hiszen nem kell senkit sem felülmúlniuk, senkivel sem kell konkurálniuk. Ezért aztán a zenekaroknak, szólistáknak és szerzőknek kell kiharcolniuk, hogy a cégeknek ambíciójuk legyen velük kapcsolatban.”

Bródy János még keserűbben fogalmaz. Bár véleménye szerint 1975-ben a popzene a legfontosabb művészeti ág, de „nem nyerte el azt a hivatalos elismerését, ami kiemelné a szórakoztatóipar igénytelenségre beállított műfajtömegéből,”, sőt úgy érzi, „elvesztette azt a csatát, hogy művészetté válhasson.” Dacára annak, hogy – noha nem ismerik el valódi értékeit – mégsem olyan egyszerű magas színvonalon művelni. Máskülönben miért is nem jelentkeznek költők dalszövegekkel? Talán, mert rájöttek, hogy nem is olyan egyszerű dolog zenére verset írni?

Mihály Tamás kevésbé pesszimista, de ő is gyakran érzi úgy, hogy „mi voltaképpen egy merev, megdönthetetlen, sziklaszilárd falat döngetünk, fejjel megyünk a falnak.”

Gyakran visszatérő téma a kötetben Orszáczky Miklós személye. (Aki a könyv készítésének idején már másfél éve, 1974 áprilisa óta Ausztráliában dolgozott.) Azt, hogy Jackie személye menyire hiányzott a hazai rockéletből, jelzi, hogy a megszólalók kivétel nélkül a legnagyobb elismerés hangján beszélnek tehetségéről. Presser Gábor: „Szerettem a játékát. Se előtte, se utána nem hallottam ilyen jó ízléssel muzsikáló basszusgitárost. Ereje, lendülete, egyéni íze van a hangszerjátékának, hallatlanul pontos és mértéktartó zenész. A hangját is nagyon szeretem. Borzasztóan hiányzik a zenei életünkből.”

Mihály Tamás: „Orszáczky Miklós az, akit leginkább tisztelek zenészi-énekesi tehetségéért.”

Frenreisz Károly: „Volt idő, amikor nálunk is megszavaztatták a szakmát és a közönséget, hogy kik a legjobb, legnépszerűbb zenészek és énekesek. Számomra különösen emlékezetessé tette ezeket a szavazásokat, hogy a szakma egyik legnagyobb egyéniségének, a nagyszerű basszusgitáros-énekes-komponista Orszáczky Miklósnak lehettem az első számú vetélytársa.”

Szörényi Szabolcs a Diósgyőri Popfesztiválon, a DVTK-stadionban. Fotó: FORTEPAN/Urbán Tamás

Demjén Ferenc: „Jackie az első pillanattól kezdve kivált zenésztársai közül. Muzikalitása és csodálatos egyénisége emelte a többiek fölé. Olyan fogékonysággal érzett rá a legmodernebb, angolszáz eredetű zenei stílusokra, mintha nem is a Józsefvárosban, hanem Liverpoolban, vagy Chicagóban született volna.”

Jackie 1977-ben, 1985-ben, majd a rendszerváltás után több-kevesebb rendszerességgel újra és újra hazalátogatott, és koncerteket is adott, de soha nem költözött vissza Magyarországra.

„Portréim pillanatfelvételek” – írja Miklós Tibor a bevezetőben és ez rá is nyomja a bélyegét a műre: kifejezetten érdekes több évtized távlatából olvasni az interjúkat. Demjén Ferenc utal rá, hogy nem biztos, hogy a Bergendy tagjaként folytatja pályáját, legalábbis hosszú távon („Ez még nem igazán az, amit én szeretnék.”) és valóban: egy évvel később ki is vált a zenekarból és megalapította a V’Moto-Rockot. Érdekesség, hogy Demjén meglehetősen kritikusan nyilatkozik a saját indulása idején már nagy nyilvánosság elé jutott zenészekről: „Akkor már voltak olyanok, akiket elismertek és valahogy azokat mi nem éreztük olyan jónak, volt bennünk valami forradalmiság: meg akartuk dönteni ezt a megmerevedett értékrendet.”

Bergendy István elismeri ugyan, hogy az együttes nincs a csúcson, de optimista. „Úgy érzem, máris elindultunk a mélypontról felfelé” – nyilatkozta Miklós Tibornak. Nos, mint tudjuk: jóslata nem vált be: a zenekar 1976-ban készített még egy sikeres lemezt (Fagypont fölött miénk a világ), de az eltérő zenei elképzelések következtében egy évvel később, Demjén távozásával lezárult a Bergendy aranykora.

Különösen érdekes olvasni a Szörényi Leventével készült interjút annak a fényében, ahogy évekkel-évtizedekkel később Levente az Illésről, illetve a Fonográfról nyilatkozott. 1975-76-ban a Fonográf a csúcson volt, készült az első konceptalbumuk, az FG-4, amely nemcsak a zenekar, de a hazai rock egyik legkiemelkedőbb lemeze. Az Illés három évvel azelőtt bomlott fel, amit mind Levente, mind Illés Lajos elkerülhetetlennek tartottak, bár a helyzetet másképpen ítélték meg. Levente meglehetősen kritikusan beszél a zenekar utolsó időszakáról: „A levest nem lehetett újra, meg újra felmelegíteni, a leves elromlott. A közönségnél még nem esett le a tantusz, azt hitték, hogy minden nagyon jó, mi már tudtuk, hogy komoly gyengeségeink vannak. (…) Végül teljesen nyilvánvalóvá vált előttem, hogy ezt a korszakot le kell zárni, be kell fejezni, mert különben a múltbeli eredményeinket is tönkresilányítjuk, és a közönség, valamint a mi saját emlékezetünkben sem úgy marad meg az Illés együttes, mint ahogy végül megmaradt.”

Illés Lajos arról beszél, hogy ő tulajdonképpen megkönnyebbülve vette tudomásul a zenekar megszűnését (jegyezzük meg: végül is ő döntött úgy, mint zenekarvezető, hogy feloszlatja az együttest, amit a tagok a Magyar Ifjúságban Elválnak útjaink címmel, 1973-ban megjelent cikkből tudtak meg), mert „olyan rosszul csináltuk az Illés-együttes dolgait a szakítást megelőző időkben.”

Ami a Fonográfot illeti: szemben azzal, amit a későbbi évtizedekben nyilatkozott, Szörényi Levente 1976-ban még úgy vélekedett, hogy a zenekar nem képvisel új stílust, „egyszerűen kibővültek a hangszeres és vokális lehetőségeink.” Kifejezetten pozitívan beszél Jimi Hendrixről, a hard rockról azonban eléggé negatív a véleménye.

Novai Gáborral egyébként pontosan az újjáalakuló, a vokális zene felől a funkra áttérő Generál debütáló koncertjén, 1976. február 4.-én, az E-Klubban beszélgetett a szerző. A zenekar egyik trademarkja a Magyarországon újdonságnak számító két dobos felállás volt, igaz, egy évvel később, amikor a Generál Zenegép címmel lemezt készíthetett, már csupán egy ütőssel játszottak. (Solti János ugyanis, bár közreműködött néhány dalban, ekkor már az LGT tagja volt.) Ekkor már nemcsak Laux József nem volt a Loksi tagja, de Adamis Anna sem dolgozott együtt Presserékkel. Adamis a kötetben arról beszél, hogy milyen módon ültette át a dalok szövegeit angol nyelvre. Izgalmas részleteket árul el az LGT amerikai turnéján felvett, végül csupán 1988-ban megjelent nagylemez szövegeinek megírásáról is, amelyeket tíz nap alatt kellett elkészítenie. Szóba kerül az Universitas színházi társulat, amelyben egyetemi évei alatt sok főszerepet alakított, valamint az addig elkészült színházi munkáiról (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Harmincéves vagyok) is nyilatkozik, amelyeket Presser Gáborral közösen írtak.

A kötetben szerepelő másik, nem hétköznapi helyszínen készített interjú éppen Presseré. Vele a kórházban beszélgetett Miklós Tibor. Addigra befejezték már az LGT duplalemezét, amelyet Presser a zenekar addigi legjobb munkájának tart, ezen kívül elmondja, hogy három éve dolgozik egy operán, de még nem talált megfelelő szövegkönyvet, továbbá, hogy tervezi egy szólólemez kiadását is. Természetesen szóba kerül otthagyott zenekara, az Omega is. Véleménye szerint az együttesből a Tízezer lépés (1969) után kifogyott a lendület és végső soron jobb is, hogy kettévált a zenekar, mert „ezután mind az öten elkezdtek keményen dolgozni, és azóta komoly eredményeket értek el. Ha ottmaradunk, még jó sokáig elevickéltünk volna együtt; minden különösebb ambíció, és lelkesedés nélkül.”

Az Omega tagjai közül Molnár György kivételével mindenki nyilatkozik a kötetben. Kóbor János és Benkő László beszél a „hűtlen barátok” távozásáról. Kóbor véleménye szerint Laux és Presser távozása „váratlan és keserű meglepetés volt”, de olyan erőt és lendületet adott a zenekarnak, hogy ennek egészen egyszerűen így kellett történnie. Benkő úgy nyilatkozik, hogy az Omega összes tagját visszavetette ez a kiválás lelkileg és egyéb szempontból is, de sikerült túllépniük rajta, ami pedig a jövőt illeti, nem tervezi, hogy felhagy a zenével. „Nekem csak az Omegával vannak terveim, mégpedig nagyon hosszú távra” – árulja el az interjú készítőjének. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Koncz Zsuzsa, aki szerint „ezt nem lehet a nagymama korig csinálni”, de azt nem árulja el, mivel szándékozik foglalkozni az éneklés befejezése után.

Radics Béla az FMH-ban tartott 1981-es Korál-koncert vendégeként. Fotó: FORTEPAN/Urbán Tamás

A könyv igazi szenzációja, hogy megszólal benne Radics Béla is, ugyanis RB Kapitánnyal meglehetősen kevés interjú készült. Ez talán a legmélyebb, legnagyobb terjedelmű az összes közül. Miklós Tibor közvetlenül az előtt beszélgetett vele, hogy újra elindította volna a Tűzkerék együttest. A beszélgetésből kiderül, hogy a zenekarai közül az Alligátor jelentett számára a legkevesebbet, még csak nem is említi név szerint, csupán annyit mond róla, hogy „Miután magamra maradtam, alakítottam egy újabb zenekart, amelyről azonban nem sok jót tudok mondani.” Ami a Taurus történetét illeti: Radics beszél a Som–Zorán-ügyről, elmondja, hogy ő személy szerint kedvelte Zoránt, „a közönség viszont szerette Som Lajost, még a Tűzkerék-időkből, és Zoránt egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni Som helyett.” Az interjú legérdekesebb része a zenekar feloszlásának története Béla szemszögéből. Megemlíti az anyagi kudarccal végződő jugoszláviai turnét, de a fő okot abban látja, hogy az együttesben megszűnt az alkotói munka, nem íródtak új dalok. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez az állítás egész egyszerűen nem igaz, hiszen a fennmaradt bootlegek egyértelműen igazolják valótlanságát. A Taurus feloszlásakor legalább két nagylemeznyi anyaggal rendelkezett (nem pedig csupán tíz dallal, amit a Kapitány állít). Felmerül a kérdés: vajon mi lehetett az oka annak, hogy Béla ezt mondta? Talán ezzel próbálta negligálni azt a veszteséget, ami érte? Hiszen a Taurus megszűnése meghatározó pont volt az életében, talán megkockáztatható, hogy sorsfordító jelentőségű esemény volt számára. (Megjegyzem, hogy amikor interjút készítettem Horváth Attilával, ő is csodálkozásának adott hangot, mondván, nem érti, miért állította ezt Béla.)

S ha már szóba került Zorán, ő is nyilatkozik a kötetben, immáron szólistaként, de még azt megelőzően, hogy létrejött volna a Presser Gábor–Sztevanovity Dusán szerzőpáros, ami döntő fordulatot jelentett pályáján, ennek ismeretében kissé túlzónak tűnhet optimizmusa, hiszen első dalai nem arattak különösebb sikert. A Taurust – nem meglepő módon – nem említi meg, amikor pedig a műfaj aktuális állapotáról mond véleményt, kifejti, hogy az egykori Illés-dal (Elvonult a vihar) címét vonatkoztathatjuk a rockzene egészére. Nos, ez is azon vélemények sorát gyarapítja, amelyek elhangzásuk időpontjában igazak voltak, azonban az idő villámgyorsan érvénytelenítette őket.

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: FORTEPAN/Urbán Tamás.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.