Ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán még minden megvolt, ami fontos volt azelőtt, de már semmiben sem volt annyi erő, mint régebben. Mi viszont erősebbek lettünk, sokkal, biztosak voltunk ebben, és szükségünk lett volna valamire, ami tényleg illik hozzánk, ehhez az erőhöz, amit szerintünk összegyűjtöttünk. Valami, amit olyannak láthatunk-hallhatunk, amilyeneknek magunkat gondoltuk.

Az életnek mindig van soundtrackje. Ha nincs, az elég nagy baj. Egyértelmű, hogy az ezerkilencszáznyolcvanhármas soundtrackünk éppen hiányos volt.

A kemény rock már nem volt elég kemény, és végképp nem volt pontos. Nem igazán tudott mit mondani nekünk. Őszintén: másfajta őszinteségre vágytunk. Olyanra, amiben benne van: hiába szűk a világ, mégiscsak muszáj feszegetni a kereteit, és talán arra is tesz utalást, hogy hogyan lehetne a feszegetéshez hozzáfogni.

A Piramis réges-rég túl volt a legszebb évein, és mi is túl voltunk rajta, az Omega nemkülönben, a P. Mobilról nem tudtuk, hogy merre jár – igaz, később előkerült –, az Eddától hiába vártuk, hogy újra odacsapjon, a Hobo Blues Bandről nem sejthettük, hogy történetének legjobb lemeze, a Vadászat csak ezután készül el. Próbáltunk visszakanyarodni az LGT-hez, innen-onnan összeszedtük, kölcsönkértük az albumokat, régieket és újabbakat, vagányul szólt, sűrűn és gazdagon. Főleg a Loksi forgott a lejátszókon, megtudtuk belőle, hogy milyen a boksz, meg hogy miért is szentimentális a rakenroll, és arra is felkészültünk, hogy mi lesz, ha eljönnek az ördögök. Tőrőlmetszett entellektüelek lettünk ettől, érzékenyek és okosak, átláttunk a szitán úgy-ahogy.

De még mindig kellett valami, amiben van őrület is. Ami máshogyan intelligens. Hogy aláfesse az életnek azt a részét is, aminek nincs köze a normalitáshoz, de van benne abszurditás és megfoghatatlanság, és egy remekbe szabott mozdulattal – egyúttal nemes egyszerűséggel – seggbe rúgja a konvenciókat.

Amivel semmit sem kezdhetnek azok, akikkel mi már egyáltalán nem akartunk kezdeni semmit.

Tizenhat-tizenhét évesek voltunk, hónapokkal az érettségi előtt. Egy egészen kicsi kisvárosban éltünk, távol mindentől, Kárpátalján, a szovjet–román határ mellett, és sokkal nagyobb városokba vágytunk.

Kívülről tudtuk azokat az URH-, Kontroll Csoport-, Balaton- és Bizottság-szövegrészeket, amelyek a nyolcvanegyes Rockévkönyvben megjelentek, csakhogy esélyünk sem volt, hogy magukat a dalokat is hallhassuk és hallgathassuk. Hozzánk nem juthatott el zene máshogy – se Budapestről, se Leningrádból, tényleg nagyon-nagyon messzire voltunk innen is és onnan is –, csakis rendesen-szabályosan kiadott lemezeken.

Emiatt a radikális Beatricéről is lemaradtunk szinte teljesen. A Gyere, kislány, gyere! után felőle ugyan sokat hallottunk, de belőle csak annyit, amennyi az Omegával és az LGT-vel közös koncertlemezen megjelent. A Jerikó és a Meditáció azonban ahhoz kevés volt, hogy egészében értsük-érezzük, hogy mi ez – a Sánta Mária pláne –, és különben sem voltunk csövesek, szakadtak, szipusok és intézetisek.

És akkor hirtelen megjelent az első Bikini-lemez. Elhozta valaki Magyarországról. Nem volt könnyű felérni ésszel, hogy ez mekkora. Már a borító is. Nem tudtunk semmit Bernáth(y) Sándorról, és eszünkbe sem jutott megfejteni a káoszt – a feje tetejéről a talpára fordítani bármit is –, de láttuk a szemünkkel: ez fantasztikus.

A zene utána következett. Ismertük Ferót és a zenekar többi tagját, nagy részüket persze a Dinamitból. De velük sem volt semmi bajunk. Oké, írták valahol, hogy államilag dotált rocklázadók, de ez minket nem izgatott. Ahol kevés a zene, ott minden zene jó, aminek húzása van, és az Engem ne sajnáljatok meg a Külvárosban születtem kiskamasz korunkban úgy is hatott, hogy félrekeverték azt a szerencsétlen lemezt. Igaz, a második Dinamit már semennyire sem jött be, és a koncert sem volt az igazi a técsői kultúrházban, de így is örvendtünk, hogy legalább eljöttek.

Tudtuk tehát, hogy jó zenészek ők, mégis sokkoló volt, ahogy a Hova lett... megszólalt. Ahogy elindult a Jó szelet kívánok!-kal, benne a hegedűszólóval, és ahogy odavágott utána a Maradj már. Majd a többi. Képtelenség volt eldönteni, hogy mi a legjobb a lemezen, ellenben nem volt vita, hogy semmi sem rossz rajta. Melyik a legnagyobb poén? A Kovács Kati-feldolgozás, az A oldalon félbeszakadó és a B-n ott folytatódó Kicsinál szódát gegjei, a Natasa, a Dolina, a Fűrész vagy a Gyerekmese? Melyik a legjobb dal dalként? Erre volt válasz: A zenekar üzenete. Noha szövegileg végtelenül szürreális volt, és soha nem fejtettük meg, hogy mi is az üzenet. Melyik dalban szólnak a legjobban a gitárok? Mindegyikben. Mitől olyan hátborzongatóan erős a Jaiaó, eládió? Attól, hogy fokozódik a drámai feszültség. És hogy a csudába lehet ennyire fasza dobos Németh Gábor?

Mi kaptunk bónuszt is. A két oroszos geg a Natasával és a Dolinával mintha direkt nekünk készült volna. Hogy külön is röhöghessünk a birodalmon. Nem szemtelen kis pestiekként a határon túlról, hanem belülről. Benne éltünk, ha a perifériáján is. Emlékül jelvényt adtál, magaddal vitted a tajga illatát. Haha. Plusz Feró akcentusa.

Azt is olvastuk azelőtt, hogy a punk két vagy három akkord, és hozzá artikulálatlan üvöltés. Nem tudtuk, hogy valóban így van-e, és ha igen, akkor az elég volna-e nekünk. Mondom: nem engedhettük meg a válogatás luxusát. Azt hallgattuk, amit megszerezhettünk – de abból csak azt, ami jó. Műfajilag mindenevők voltunk. Soha nem viselkedtünk bármelyik banda drukkereiként egy másik rovására. Nem volt fontos, hogy a punknak ki az ellensége, a zeneipar, a progrock, Margaret Thatcher vagy Kádár János. Nemcsak az URH és a Bizottság, a Sex Pistols és a Ramones sem futott be a szovjet–román határ mellé jelenidőben.

Így esett, hogy a punk számunkra konkrétan a Bikini első lemeze lett. A punk nekünk: tökéletes és kreatív ritmusszekció, izgalmas gitárok, zenei gegek tömkelege, és mindennek a tetejébe egy zseni, élete legjobb formájában, szemtelenül, szertelenül, szabadon. Azóta sem volt olyan butasága Ferónak – egy sem –, amit ne bocsátottam volna meg. Ennyi jár neki. Anélkül, hogy bármit sejthetett volna róla, hozzánk tett fontos darabkákat ahhoz, akik ezáltal is lettünk.

A lemezt karcosra hallgattuk ezerkilencszáznyolcvanháromban, és örültünk, hogy lám: itt van az a kis őrület, amire annyira vágytunk. Semmit sem számított később, hogy a punk végül is nem ilyen. Hogy a punk alapjában véve inkább dühös, mint vicces. A dühben kevés, az iróniában több a dimenzió.

Kedvenc idézeteimmel a mai napig szórakoztatom a barátaimat, és néha az ellenségeimet is. A Gyerekmesét – ha kell, ha nem – végig tudom mondani ugyanazokkal a hangsúlyokkal és szünetekkel, ahogy Feró a lemezen. Ha fűrészre is ácsingóznék, az talán már giccses lenne, de a bioritmusom biztos, hogy felborult. Ezzel együtt nem félek. Miért félnék? Nincs mitől félnem.

Jó estét, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek – nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. Éhes vagyok! Éhes vagyok! Rikoltozta. Te ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán – ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek!

Szerző: Gazda Albert

Nyitókép: Bernáth(y) Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.