„Az volt a hej, igazi szép idő.” A lányoknak nem kellett tagsági igazolvány sehová, ha szórakozni akartunk szombat este valamelyik klubban. Olyan minit hordtunk, hogy húzogatni kellett lefelé, ha jött a matek tanár. A Madáchban a fiúk fémpénzt dobtak le a földre a folyosón, hogy míg lehajolunk érte, benézhessenek a szoknyánk alá. Az osztályban a kis Fülöp bátyja zenekarban játszott. Nem jártam én előtte sehová, nem voltam még 17 sem. Oda is csak azért mentem, mert a Judit bátyja, Ervin ott gitározott. Volt egy zenekaruk a Gerlóczy utcában, az Atlasz. Barátnőmmel ketten mentünk el a fellépésükre, egy szeptemberi szombaton.

Lefelé kellett menni a lépcsőkön, valamilyen pincehelyiségbe, ha jól emlékszem. Korán érkeztünk, még csak hangolt a zenekar, egy, kettő, egykettő, majd hosszan és utána röviden gitárpengetés. A mikrofont is akkor állították be. Időnként besípolt. A gitáros vidáman integetett felénk. Honnan ismerhet minket, tanakodtunk. Később láttuk, mindenkinek integet, aki lejön a lépcsőn. Még jó, hogy nem mentünk oda bemutatkozni. Égő lett volna. Egy óra múlva kezdett beindulni a hangulat, mert folyamatosan jöttek az emberek. Az énekes előre jött a színpadon, elkiáltotta magát: „HAMM, MONDTA A FLAMM A STRAMM”, majd belecsapott a húrokba és eljátszotta a szombat éjjelt.

– Ki az a Flamm? – kérdeztem a mellettem állót. – Hát a Flamm Feri, aki énekelt! – válaszolt értetlenkedve a rövid hajú lány. Nem maradtunk sokáig, nem is úgy terveztük, időre haza kellett érni. Még egyszer elmentünk, mert Judit azt mondta, kár volt olyan korán eljönni, később nagyobb a buli, éjfélkor a villanyt is leoltják. És tényleg. Gyertyákat gyújtottak, köröztek velük a sötétben. Még a szövegre is emlékszem.

„Egy kézfogás, bárminél többet ér, bármi más jöhet még ezután…”

A hirtelen sötétben elkiáltotta magát valaki a színpadról – Szabad a csók! Barátnőmmel szorítottuk egymás kezét, féltünk közel menni a fiúkhoz. Hirtelen gyulladt fel a villany pár perc után, és sok piros fejű fiatal meredt zavartan egymásra. – Menjünk fel szombaton a Várba, ott játszik az Illés! – invitált a B-ből egy lány a következő héten. Már a nevére sem emlékszem, csak arra, hogy a barátnőmmel járt egy osztályba. Én A-s voltam.  Hosszú sorok kígyóztak a Vár Klub előtt. A lányokat beengedték, a fiúktól kérték a tagságit. A teremben hatalmas volt a hangulat mire bejutottunk. A színpadon állt a zenekar, és extázisban ordította a Szörényi: „hogyha hallom én minden az enyém, sikítani akarok!” A táncparketten leálltak a párok, többen együtt sikítottak az énekessel. Nekem Little Richard akkor a Szörényi hangján énekelt. Sose hallottam a fekete lemezeken. Libabőrös lettem.

Sugdosták, hogy valamilyen rugdosási ügyük miatt huligánoknak állította be őket a hatalom, de ez még csak fokozta körülöttük a felhajtást. Később engem is felkértek táncolni. Az ismeretlen fiú az „ó kisleány, te nem vagy kisleány” résznél sejtelmesen rám nézett. Olyan hosszú hajam volt, hogy legalább három embernek ment tele vele a szája, mikor megpörgetett. Ment a rock and roll ezerrel. Vodkával ittuk a Traubi szódát. Vodkát mindig hozott be valaki valahogy, pedig tilos volt szeszesitalt bevinni. Még motoztak is néha.  Később elmentünk a Műszaki egyetem E Klubjába is, mert ott játszott az Omega. Kizárólag szombatonként jártunk bulizni, hét közben suli! Őket már nem tudom, ki ajánlotta, de azt mondta, van ott egy kese hosszú hajú srác, aki nagyon jól nyomja. Rengeteg lépcsőn kellett felmenni az épület első emeletére. Három előadóterem előtti nagy térben játszott a zenekar.

„Tízezer lépés kéne csak, tízezer boldogtalan nap” – hangzott a zenekari részből.

Az énekes dobbantott is előre egy lépést, szőke haját hátravetette, szaggatta a gitárját, majd előre hullatta, úgy, hogy semmi nem látszott ki az arcából. Ki gondol a boldogtalanságra 17 évesen, ha nem muszáj? Év vége felé el akartunk még menni az Atlasz klubba, de bezárták. Juditot kérdeztem, mi történt, de ő röviden csak annyit mondott, külföldön kaptak szerződést. Elindult a suttogás az iskolában, hogy disszidáltak. Judit nem mondott többet, megkezdődött a téli szünet. 1969-et írtunk a táblára. Kit érdekelt a politika! Csak a zene, a zene, na meg a fiúk!

Később hallottam róla, hogy ebben az évben rendezték meg a woodstocki fesztivált Amerikában. Védőmaszk nélkül.

Szerző: Csapó Éva

Nyitókép: A szerző felvétele.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.