Gyöngyhajú lány, nyári éjek asszonya, álomarcú lány… Ezek a nők a férfiember számára elérhetetlenek. Csodás látomásokban lebegve léteznek, fájdalmasan szép égi tünemények. Aztán amikor az Omega, az LGT és a többiek a keresztnevükön szólítják meg vágyaik, illetve szerelmük titokzatos tárgyát, akkor a férfiember visszahuppan a Földre. Ezek a nők már itt járnak közöttünk, hús-vér alakban, fizikai közelségben, de az evilági jelenlétük nem jelenti feltétlenül azt, hogy rózsásak a kilátásaink. (Azért persze az is előfordul, hogy olykor igen.)
„Mária volt, csak egy szép női név.
Ez másnak csak ennyit jelenthet.
Mária volt, s nekem több ennyinél.
Mert számomra ő volt a kezdet.”
Zorán búcsúját, a végleges lemondást első szerelméről kisgyerekfejjel sokat hallottam a rádióban, aztán évekkel később, némi csajozási tapasztalattal a hátam mögött beütött a nagy felismerés bennem: nem véletlen, hogy ez a lány a teljes keresztnevén szerepel (tehát nem becézve), hiszen itt a „végzet asszonyáról” van szó, méltóságát a teljes keresztnév érzékelteti, és az egyediségét a dalszöveg emelkedettsége is hangsúlyozza.
Nem lepődtem meg, amikor más kedvenc zenekaraim számaiban is felfedeztem ugyanezt a megközelítést. Az Illésnél a nagy nőt Júliának hívják (Júliára várunk, 1970.). Ő bár földi tünemény, mégsem lehet a miénk.
„Várunk Júliára,
egy igazi tiszta lányra.
Tudom jól, valahol él,
de közénk el nem engedik.”
Tinédzserként töprengtem, hogy miért nem engedik el közénk. Oké, linkek vagyunk, kicsit biztos hülyék is, sört iszunk, de akkor is… Gyarlóságainkkal együtt igazi tiszta lányra vágyunk, nincs mese. Az első komoly kapcsolatom második hónapjában a barátnőm elvitt bemutatni az édesanyjának. Az asszony bizalmatlan volt velem, méregetett, ki ez a gyanús alak, aki el akarja orozni az én kincsemet… Aztán egy óra elteltével megenyhült, és elfogadott. Hozzám elengedték „Júliát”. Tudom, hogy az Illés megálmodta Júlia szimbolikájának nincs sok köze az én hétköznapi valóságomhoz, csak jólesett lefordítani a magam egyszerű módján.
Bródy, a szövegíró belátta a Júliával kapcsolatos kilátástalan helyzetet, és feloldotta a problémát egy másik nótában (A Kati jött, 1971) Nem Katalin, Kati.
„Nem, nem, soha nem hiszem azt,
Hogy Júliát találok.”„Vártam, de a Kati jött… És a Kati igazán szeret.”
Az Illésnél és más kedvenc zenekarainknál is a becézett keresztnevű lányok az egyszerűbb karaktereket, a laza fruskákat, esetenként a szellemiekben kevésbé bővelkedő csajokat, a szerelmes dalokban azokat a könnyebb fajsúlyú menyecskéket testesítik meg, akik előbb-utóbb megszerezhetők, szeretnek ‒ és kész.
Az Illés még korábban, természetesen Bródy jóvoltából megénekelte Sárikát, aki egy kicsikét butácska, de a szíve kitárva. (Sárika, 1969) Ez a Sárika azért nem teljesen a Kati, hiszen a szívébe belefér boldog-boldogtalan, miközben Bródyt csuklóztatja, vagyis konokul ellenáll a szerelmi tébolyában egyre kétségbeesettebb palinak.
„Hát Sárika, mondd, miért vagy te ilyen lány,
Mondok neked valamit, figyelj rám!
Megőrülök érted, hát nem érted,
De Sárikának hiába beszélek.”
Bródytól nem idegen az ironikusra hangszerelt dalszöveg, és így jöhet a váratlan boldog végkifejlet. Amikor a kötél már a hősszerelmes nyaka köré tekeredik, Bródy átvágja a gordiuszi csomót.
„Happy end nincs?
De van.
Egy óra múlva Sárika az enyém lett,
Mert tudtam én, hogy nem hiába beszélek.”
Tanulság: Lökni kell a sódert a nőknek a végtelenségig, és akkor beadják a derekukat.
Júlia a Metro zenekarnál is feltűnik (Ha Júliát kérdeznék meg, 1970). Esetében nincs szó a nagy Ő-ről, és nekihevült érzelmekről, inkább talpraesett, eszes lányként emelkedik ki az átlagból. A hadászattal és a háborúval kapcsolatos kérdésekre, hogy mire valók a harci gépek, az óvóhelyek, a forró drót, és a többi cucc, kimerítő és szellemes válaszokat kaphatunk tőle.
„Ha Júliát kérdeznék meg,
hogy mit csináljon a sok tengeralattjáró,
azt mondaná, hogy merüljön le,
és figyelje, hogyan szeretkeznek a rákok.”
Júlia pacifista hippicsaj, make love, no war! Ha történetesen Amerikában születik, akkor minden bizonnyal ott látjuk a Woodstockban készült filmben a nézők soraiban.
Az Expresszzenekarnak is van egy Sárija (Peches nő a Sári, 1971). Az egyszerűsége abban áll, hogy kizárólag a külsejével, formás lábaival hódítja meg a férfiakat, aztán egyszer csak beüt a mennykő:
„Peches nő, Sári hogy a divat
a hosszú szoknya lett.
De hogyha ezt felveszi, vége neki,
többé őt a férfinép már észre sem veszi.”
Emlékeim szerint az 1970-es évek első felében divatba jött hosszú szoknyát, a földig érő úgynevezett maxit a húszas, harmincas, negyvenes korosztály viselte (az egyik szomszéd barátom felettébb csinos anyukája combközépig sliccelt fazont hordott), az én tizenéves generációmban megmaradt a mini.
Nekünk, fiúknak az általános iskolai és a gimnáziumi tanévek legemlékezetesebb napjainak a tanévnyitó, az évzáró, és az állami ünnepnapok számítottak, mert ezen alkalmakkor a lányok a kötelező matrózblúz-szoknya kombóba öltöztek, és a szoknya mindig rövid volt. A nem a legszebb csajszik közé sorolt, ám remek lábú diáktársnőim kitettek magukért, nem a bevett bő fazonú rövid szoknyát, hanem a szűkre szabott ultraminit vették fel, amiben alig tudtak leülni, szóval a Május 1. moziban tartott március 15-ei és április 4-ei megemlékezések a fiúknak valójában a miniszoknya nagy ünnepét jelentették.
Elképzelhető, hogy Rézi és Rozi is miniben jártak, egy biztos, a táncos lábuknak köszönhetően maradtak fenn a beattörténelem emlékezetében (Illés, Rock and roll Rézi, 1969). Rézi, a laza, a társaság fénypontja, aki csak ritkábban tűnik fel, de akkor „fésületlen kócos fejével szédületes táncot jár”.
„Igazi rock and rollt szeret a Rézi.
Rázd fel, rock and roll Rézi!
És ha azt látod, hogy valaki fáradt,
Rázd fel, rock and roll Rézi!”
Rézi ellentétpárja Rozi (Juventus, Rozi ’69, 1969.). Bulizik, ahogy Rézi, csak kicsit maradi, mit neki shake és rock and roll, ő megrekedt a békebeli társastáncos korban, és neki aztán beszélhetnek, hogy „megváltozott ez a világ”.
„Épp ezért sej, Rozi, uccu neki, na uccu neki,
hagyd a polkát, táncolj shake-et!
Sej, Rozi, uccu neki, na uccu neki,
hallgasd inkább Beatles-éket!”
Azt hiszem, egyedül Rézi tudta volna rávenni Rozit, hogy rázza már végre a beatzenére (Rézit erősebb személyiségnek érzem Rozinál), sajnos azonban nem futottak össze egy suli-bulin sem.
Tizenéves koromban, az 1970-es években a nagymamám korú néniket hívták Margitnak, így elég nehezen tudtam azonosulni Somló Tomi udvarias faggatódzásával, (Non-Stop, Szép Margit, 1972.), hogy szíve választottja vajon kitartana-e mellette szerelemben, hűségben élethosszig.
„Margit, szép Margit.
Tudnál-e szeretni,
télen is nyáron is reggel is este is,
s nem szöknél,
nem szöknél el, mint a szél.”
Választ nem kap Somló, a kérdések nyitva maradnak, bármi megtörténhet. A Szép Margittal szinte egyidőben jött ki a Non-Stop már egyértelműen pozitív kicsengésű nótája, a Mégis szép az élet). Miután a királyfitól még ébrenléte idején elszakított királylányt százéves álmából egy csókkal feléleszti a szerelme, a leányzó gondolkodás nélkül kürtöli világgá a szívet-lelket melengető tutit:
„… Mégis szép, szép, szép az élet, mondta Csipkerózsika, mikor végre felébredt.”
Presser Gábor szenvedélytől fűtve köszön el a szerelmétől. (Omega, Oh, Barbarella, 1970.).
„Oh, Barbarella, oh, Barbarella!
Oh, nem vagy már velem.
Oh, Barbarella, oh, Barbarella!
Oh, kő van a szívemben.”
Jóllehet, a név királynői magasságot sejtet, mi, a rajongók ezt a dalt mégsem vesszük komolyan. Egyrészt, mert a zene, a lüktető, és néhol játékos boogie-woogie nem hordoz semmilyen drámai töltetet, másrészt Barbarella Roger Vadim 1968-ban készült erotikus űrsci-fi mozijának címszereplője, akit Jane Fonda alakított, és e tények ismeretében ez a szám az Omega valamiféle kikacsintós tréfájának tűnik.
Úgy tippelem, hogy a fiúk a londoni túrájuk idején megtekintették ezt a Magyarországon nem kívánatos filmet, és ily módon állítottak emléket a férfiakat őrjítő csillagközi szexbombának.
Az 1970-es évek elején a nagy magyar zenekarok életében jelentős változások történtek: feloszlottak, átalakultak, vagy a tagok új formációkat hoztak létre, valamint megjelentek a palettán más együttesek is. Természetesen a nők, a férfi életének legfontosabb tényezői, témaként továbbra is megmaradtak. Nem foglalkoznék az összes csajos nótával, sok van, inkább csak a nekem leginkább emlékezetesekkel.
Victor Máté azt javasolta a Gemini zenekarnak, hogy a külföldi slágerek feldolgozásait tegyék múlt időbe, készítsenek inkább saját számokat, és kedvcsinálónak 1972-ben megírta nekik a Líviát.
„Kitaláltalak magamnak,
nem látott még senki, soha.
De jó a neved énekelni, Lívia!”
Köztudomású, hogy az énekes Papp Imre „Mityót” imádták a lányok, nem eshetett nehezére válogatni, erre egy fantázia szülte nővel ringatja magát szerelembe, és boldogan ismételgeti, „nem vehet el senki tőlem, Lívia”.
Rendben, valahol érthető ez az egész. Líviától sosem kell búcsút venni, mint Máriától, nem gyötör a hiánya, mint Júliáé, és nem kell őt meginterjúvolni az érzéseiről, mint szép Margitot. Ő úgy tökéletes, ahogy van, minden férfi ilyen nőről álmodik.
„Azt is tudom, mit mesélnél,
hangod szívemnek szaval,
s én lennék csak, aki érti, Lívia.”
Valahogy mégsem jött be a dolog, mert Mityó az elkövetkező időkben már folyamatosan valódi nőkkel folytatott kapcsolatokról, eltávolodásról, elválásról, elmúlásról énekelt vérző szívvel, végül is minden fájó eshetőség kockázatát vállalva csak azért, hogy valóságosan magához ölelhessen valakit. Hát, meg tudom őt érteni.
Az LGT 1972-ben felvett Kakukkos karórája különös dal. Westernes jellegével, blődliszerű szövegével, Barta Tamás a régi kabarék gunyorosan éneklő komikusait idéző előadásmódjával kilóg a Locomotiv életmű darabjai közül, de szellemes. Arról szól, hogy Tomi folyamatosan Amálka kakukkos karórájának aktív jelenlététől szenved. Valami szívatást érzek én Amálka részéről.
„… és ha végre átkarolt, a kakukk folyton a fülembe szólt,
percek alatt kibuktam, ámultam és kábultam.”
Egy időben izgatott, hogy ki lehet ez az Amálka, miért így hívják, és honnan ez az óra, aztán felnőtt fejjel megértettem, hogy nem kell mindent tudnom.
Nem lepődnék meg, ha ez a dal valójában annak illusztrálására készült volna, hogy Barta a gitár mellett a bendzsót is félelmetesen kezeli.
Az Omega 1978-as Lénája több szempontból emlékeztet az ős-Omega Barbarellájára. Egy olyan elvesztett kedveshez szól a nóta, aki nem magyar, és a búcsúzkodás nem igazán bír komolysággal. Oroszos hangulatú-hangszerelésű szerzemény ügető lovak hangjával, süvöltő széllel és farkasordítással, a szövegét figyelve pedig inkább derülünk, mintsem meghatódunk. Az Omega a szovjet megszállás idején kicsit froclizta az oroszokat.
„Hull a hó,
Fú’ a szél,
Dimtrij Lénáról mesél.
Hallgatom, s Lénát látom az ágyamon.
Akkor még várt, és a trojka szállt a friss havon.”
Ami komoly, az a Léna utóélete, szebben fogalmazva a folyománya. Kóbor Mecky 2007-ben született lánya ugyanis róla kapta a nevét.
Akárhányszor meghallgatom Szörényi Levente 1973-ban megjelent Utazás című nagylemezéről a Zazit, mindig feldob. Az elképesztő lendületével, a kemény hangzásával, a tempós szájharmonika kíséretével, Levente extázisba csapó hangjával és a mikroliedes lányok üde, élettel teli vokáljával.
Egy problémám van vele, immár több, mint fél évszázada: nem igazán tudom értelmezni a szövegét. Nem idézek belőle, mert a teljes dalszöveg ismeretében lehet csak nem érteni. Annyi lejön belőle, hogy Zazi egy nagyon ifjú hölgy, akinek a világhoz való hozzáállásával nincs megelégedve Szörényi, illetve a szövegíró Bródy. Próbáltam keresni valami párhuzamot névrokonával, a Zazie a metrón című francia újhullámos film kiskamasz főszereplőjével, hátha megvilágosodom. De nem. Zazie egy eleven, öntörvényű, a felnőtteket az őrületbe kergető vidéki gyereklány, akinek a legnagyobb vágya felülni a párizsi metróra, szóval itt másról van szó, a mi Zazink finom oktatása során említve sincs a budapesti metró, pedig már három éve megnyitott.
Ha már Szörényi Levente, akkor a Fonográf. Azt hiszem, ez az együttes volt a konkrét nőszemélyeket megszólító dalok tekintetében a legtermékenyebb. Tolcsvay László képviselte a csapat „lírai hangvétel” alosztályát, az érzelmei úgy áradnak, hogy azoknak semmi sem szabhat gátat.
„Glória, már tíz éve várlak.
De valahol távol jársz.
Glória, már tíz éve hívlak,
remélem, egyszer majd rám találsz.”
Mivel a Glória az 1977-es Edison-Fonográf album dala, a hölgyet első blikkre egy huszadik század eleji kávéházban divatos kalapban üldögélő dámának képzeltem el. Egykedvűen fújja a cigarettafüstöt, és tökéletesen hidegen hagyja az epekedő férfiú közeledése.
Aztán később úgy találtam, hogy a nagy nő talán csak a sóvárgó férfiú képzeletében létezik. „Te vagy a választott Istenem”. Nem túlzás ez egy kicsit? Jó, megértem. Ha már tíz éve várunk valakire, akkor gondolatban olyan messzire rugaszkodhatunk el, ami normál körülmények között nem elképzelhető.
Szörényi Levente a Fonográf rockosabb szárnyát fémjelezte, bár értekezésem soron következő tárgya ‒ szintén az Edison-Fonográf albumról a Viktória ‒ dixieland felfogásban készült. Glóriához hasonlóan Viktóriát is elképzeltem: huszadik század eleji, házasságban élő úrinő, az egyik Bajza utcai palotában lakik. Megtudjuk, hogy van egy elszánt udvarlója, aki kihasználná, hogy „Bécsben van a férjeura”. A férjezett úrinőknél is fennáll a félrelépés vágya és lehetősége, csak őket nem ildomos lerohanni, mint a szegény cselédlányokat, őket úri módon, finoman körül írva a lényeget kell bekeríteni.
„Viktória, Viktória.
Igazán nem kell semmi rosszra gondolnia.
Viktória, Viktória.
Szökjünk meg a fővárosból Szabadiba!”
Lelki füleimmel azért hallom, hogy Viktória visszakérdez: - Semmi rosszra? De akkor minek megyünk Szabadiba?
A Fonográfnál feltűnik a korábban az Illésnél már megismert táncos lábú Rézi (Használat előtt felrázandó, 1977).
„Felnőtt a Rézi, táncolni nem jár.
Komoly nő lett, férje is volt már.
Arcán a mosoly senkit se csábít.
De ne félj tőle!”
Hát igen. Elmúltak az évek, Szörényi és harminc körül járó beates kortársai némileg lehiggadtak, véget ért a lázas ifjúság, Rézi is már csak 37,2-t mér reggel. Azért a régi szikra még nem aludt ki.
„Ó, el ne feledd, még most is szeret!
Csak dacból mondja, hogy ő már öreg.
Ó, ne hagyd, ne hagyd, hogy megtévesszen!
Kérd fel a táncra!”
Csak nem Rézi az, akivel végre megállapodhatunk, és megannyi nyűglődés után egyenesbe jöhet az életünk? Sanszos, hogy így van.
„Rázd fel, rázd fel, hisz ő is tudja jól.
Hogy miért kell, miért kell, miért kell a rock and roll.
Írd fel, írd fel, a régi recept így szól.
A gyógyszer, a gyógyszer használat előtt felrázandó.”
A rock and roll velünk marad, hiszen örök, és Rézi, mint gyógyszer, szintén szólhat egy életre. Új értelmezésben ő volna a nagy nő? Aha. Persze a siker megvalósításában nem árt, ha a férfi is odateszi magát. Ja, és nem mellékesen Rézi maradhat Rézi, nem kell Teréziának szólítani.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Faragó György
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
