A rendszerváltás tinédzserek számára kissé zavaros, ámde felemelő időszakában jártam először Prágában a nagybátyám jóvoltából, aki akkoriban ott dolgozott szakszervezeti tolmácsként. Már a kijutásom is kalandos volt: egy budapesti koncertről nem tudtam éjszaka hazamenni a cuccomért Sárbogárdra, mert lekéstem az utolsó vonatot, éppen ezért a bátyám másnap reggel két vázas hátizsákkal jött utánam, hogy felnyaláboljon, és együtt menjünk unokatesómékhoz az akkor még létező Csehszlovákia fővárosába.
Az 1989 augusztusi nyár Prágában a budapestihez hasonlóan lázas szervezkedésekkel és tömegjelenetekkel telt, no meg némi illúzióval is. Ahogy leszálltunk a vonatról, folyamatosan Dubček-jelvényekkel grasszáló emberekbe ütköztünk. Ez akkoriban körülbelül annyit jelentett, mintha nálunk Nagy Imre-kitűzőkkel szaladgáltak volna az emberek. Volt ebben egyfajta ellenállási attitűd, igaz, mi akkorra már állami szinten újratemettük Nagy Imrét és mártírtársait. Csehszlovákiában azonban csak akkor kezdett éledezni a nép hangja, és ez a könnyűzenei életben is megmutatkozott. Nem felejtem a Katapult nevű cseh trash metal banda lemezét, az aztán az igazi iszonyat volt: mássalhangzó nélküli egész mondatok kalapácsütésekbe ütve. Igazi, szó szerinti metal-hatás.
Ami viszont ennél felemelőbb volt és örökké megmarad az emlékezetemben, az a híres-nevezetes Károly-híd tövében történt. Egy fiatal, húsz év körüli srác egy szál gitárral Beatles-, Rolling Stones- és Bob Dylan-számokat játszott, meglepően míves angolsággal. Összenéztünk a bátyámmal, és mondtuk is, hogy ez az igazán nekünk való csemege, így megálltunk, hogy élvezzük a késő nyári napsütésben az ingyen koncertet. Sorra jöttek egymás után a nagy slágerek, a She Loves You, a Honky Tonk Woman és társai, miközben az érdeklődők egyre inkább szaporodtak az utcazenész körül. A baj csak az volt ezzel a kezdeményezéssel – legalábbis a cseh rendfenntartók részéről –, hogy angolszász muzsika hangzott el, ami akkoriban maga volt a lázadás. Nem is tűrték sokáig ezt a spontán megmozdulást, nagyon gyorsan megszüntették a csoportosulást és kezdetét vette a rapid igazoltatás. Tőlünk is elkérték az okmányainkat, és amikor látták az útlevelünkön, hogy magyarok vagyunk, azonnal továbbtessékeltek bennünket. Ékes cseh nyelven kifejezésre juttatták, hogy „nincs itt semmi látnivaló” – hallgatnivaló annál inkább lehetett volna –, és gumibotjaikkal határozottan egy irányba mutattak, arra, amerre távoznunk kellett. Így maradt torzóban az első és egyben utolsó csehszlovákiai koncert-élményem a rendszerváltás hajnalán.
A sors furcsa fintora, hogy a rendőrök valószínűleg véletlenül éppen a Vencel tér felé integettek, ahová aznap tényleg ellátogattunk. Ez volt az a nevezetes 1989. augusztus 21-i prágai tömegtüntetés, ahonnan Deutsch Tamáséket rendőrök vitték a fogdába, miután a hatósági emberek széttépték a Fidesz transzparensét. Aznap este váratlanul belecsöppentünk a nagybetűs történelem forgatagába, gyakorlatilag a csehszlovákiai rendszerváltás nyitányába, és a történéseket az éjszakai TV-híradóban visszanézve büszkén meséltük nagybátyánknak, hogy mi is ott voltunk. Amikor bátyámmal összenéztünk, mindketten arra gondoltunk, hogy vajon hol zenélhet most a Beatles-srác a Károly-hídról.
Szerző: Csatári Bence
Nyitókép: Fortepan / Gergely János
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
