A közelmúltban volt szerencsém hozzájutni egy vidéki könyvtár „végkiárusítása” alkalmával több kiszortírozott, törölt tételű Csengey Dénes-kötethez; köztük az „…és mi most itt vagyunk” című, könnyűzenei-társadalmi témájú, már-már monografikusan a Cseh–Bereményi-dalokra fókuszáló esszéfüzérhez. A Magvető Könyvkiadó gondozásában, 1983-ban megjelent könyvet valószínűleg a beat elhivatott kutatói közül (akikhez részben – a nyolcvanas évekbeli újhullám búváraként – e sorok írója is tartozik) nem mindenki rakná fel szívesen a polcára… Én viszont kiemelt helyen kezelem, hiszen ilyen kendőzetlen pontossággal, kíméletlenségében sem kegyeletsértően, ugyanakkor önkéntelen bálványromboló gesztussal azóta sem írta körül senki a hazai beatkorszak mibenlétének ellentmondásoktól terhes, s végül (mára már tagadhatatlanul) elvetélt közegét.

És hogy – a hatvanas-hetvenes években, majd a nyolcvanas évek közepén keletkezett fejezetek által felölelt időszakban – miért nem szervült a beat magyar nyelvű kultúrává, miért is fulladt kudarcba a beat magyar nyelvű dalkultúrájának, tágabban az öntörvényű kultúra megteremtésére irányuló kísérlet? Csengey közel sem költői kérdéseire még a mintegy kivételt képező (az 1983-ben, a Frontátvonulás-albummal tetőpontjára jutó) Cseh–Bereményi életmű rendkívüli elemzése előtt megkaphatjuk a választ.

Egy helyen abszurd, ezzel együtt árulkodó párhozamot állítva: „Csak a zene legyen, és eljön a szeretet országa – így a beatmozgalom apostolai, nem is gondolva talán arra, hogy egy nem sokkal korábbi apostol csak hajviselet s nem logika dolgában különbözött tőlük lényegesen.” Hogy a nyugatról beáramló, túlnyomórészt ideológiamentesen és reflektálatlanul átvett beathullám „az ifjúsági probléma” betetőzését követően tömegesülő/tömegesíthető divattá is vált (többek közt a korszakban dívó divatszociológiának köszönhetően), csak meggyorsította a mozgalom korai eszmei elévülését. Mindezt pedig csak tetézte az az immáron rocksztár-attitűddel fellépő (a Csengey által legkevésbé elmarasztalt közönséget is tévútra terelő) előadói apparátus, amely „sekélyes, primitív áligazságok, tévedések, cinikus bemondások tömegét okádta hallgatóságának, táborának áhítatos arcába”.

A hetvenes években átalakuló, úgynevezett szupergruppos felhozatalú (többnyire az Erdős Péter-féle hanglemezgyári szabványra szabott) zenekarok emellett nem voltak képesek saját kezdeti esztétikai célkitűzéseiknek sem eleget tenni. A hatvanas évek „szentháromságát” jelentő Illés – Omega – Metro együttesek közül (Csengey levezetésében) az Illés „exmusic”-ra keresztelt, népzenei beütésű törekvései nem tudtak létező zenei anyanyelvbe ágyazódni (ahogy tulajdonképpen gyökértelen maradt a hazai folk-beat irányzat is); az Omega csavargóromantikával átitatott nagyvárosi folkra hajazó szerzeményei egy ugyancsak fellelhetetlen városi népzene kontextusát igyekeztek megképezni, a szerző szerint szintén sikertelenül; a Metro szimpatikus szentimentalizmusa pedig egyszerűen belefulladt a tucatslágerek özönébe. A szerző Adamis Annát, illetve Bródy Jánost – mint a nemzedéki progresszió kiemelkedő alakjait – is beváltatlan talentumként vagy beteljesületlen ígéretként említi. A túlstilizáltságra hajlamos Adamis akár sanzonszövegíróvá is válhatott volna; pályája csúcsán (a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 1973-as bemutatójának idején) sem jutott orientáló, mozgósító szerephez. Bródyval kapcsolatban pedig elöljáróban ennyi hangzik el: „A magyar beat legjellegzetesebb, legtehetségesebb s ugyanakkor legellentmondásosabb, mert tehetsége és a szórakoztató ipar piacképes édességre való igénye között a legnyilvánvalóbb és legarcpirítóbb kompromisszumot a legtermészetesebb módon összeboronáló figurája...”

A hozzá kötődő – egyszerre illusztratív jellegű és szintetizáló – kitételeket érdemes talán hosszabban (s különös kommentár nélkül) idézni: „A magyar beathullám minden megnyíló távlata, minden feszültsége és nagyralátó bátorsága, minden önmegvalósító esélye és esélytelensége, minden félbemaradottsága, görcse, minden silány pótcselekvése tetten érhető másfél évtizedes munkásságában. Ő, az, aki az első őszinte szavakat találta a sziruptengerben fuldokló szerelemre, és aki ugyanakkor megteremtette a »légy-egy-napra-a-kedvesem-mert-az-egy-olyan-vagány-dolog-hogy-az-csak-na« hangzatú klisét, ő mutatott először a világot látni indult, s egy mocskos, szoknyaemelgetően huzatos nagyvárosba jutott Szőke Annira, ugyanő röhögve a jó dumával percek alatt elcsábítható Vidéki kislány-ra. Ő mondta. »Nem akarok állni, ha futnak a percek / nem akarok állni, ha fordul a föld«, ő figyelmeztette a konszolidáció vonzásában bizonytalanná vált lázadókat: »El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így / el ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít / el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra…«, ő vágta a bukott diákmozgalmakat béna csenddel befedő Európa szemébe Petőfi szavával: »Szégyen reá, lecsendesült, és szabadságát nem vívta ki…«, ő mondta ki hangosan az 1968-ban sorköteles fiatalok kocsmasarokban elsuttogott, s aztán meg nem tartott fogadalmát: »Hódító, rabló katonáknak én nem állok / testvérem gyilkosává én sohasem válok«, ő volt az, aki tudta, hogy »Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot / valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot«, de ő volt az is, akitől kitelt a biztatás: »Ne sírjatok lányok, az élet szép lehetne…«, és ő volt az is, aki még azt sem átallotta leírni, hogy »Ne legyél bánatos, hisz a jó a rossz / tudjuk már, hogy mindig együtt jár«.”

Érdekes módon Csengey nem talált a Cseh–Bereményi szerzőpáros dalaiba bújtatott helyzet- és időjárás-jelentéseken túl más kellően hiteles és önreflexív könnyűzenei képződményeket (pedig minden bizonnyal ismerte a már említett nemzedéki progresszió egyéb reprezentatív figuráit a tiszavirág-életű Kex együttes Baksa-Soós Jánosától a Hobo Blues Bandet alapító Földes László „Hobó”-ig). „Elképzelhető, hogy a magyar beathullám programadó vezéregyéniségei (kik közül nem kevesen ma is pengetik a gitárt, és ma forradalom helyett éppen nosztalgiásdit játszva, biztos alapzatú gyarmatbirodalmuknak tudhatják az új teenager generációk érzelmi- és gondolatvilágát) csak most, ezeket a lapokat olvasva értesülnek arról, hogy az általuk vezetett mozgalom egyik ősapja – képzelete szerint a jókedvével ugyancsak nem bíró Jean-Paul Sartre meg a máskülönben gyűlölt Allen Ginsberg társaságában – »oltárian körülröhögné« az ő hatvanas évekbeli nagy (és mostanára szépen jövedelmező, ekképpen sikeresnek mondható) vállalkozásukat” – utal újra Ferlinghetti-re a szerző, aki – Bereményi ideiglenes dalszövegírói visszavonulása, s a szóban forgó „…és mi most itt vagyunk.”-kötet megírása után – Cseh Tamás szerzőtársává vált (együttműködésük legfontosabb lenyomata az 1988-ban megjelent Mélyrepülés című lemez lett). Ahogyan az iménti idézet ma sem anakronisztikus látleletén meglepődhetnek a még mindig nosztalgiásdit játszó beat-veteránok, úgy kerülhetett meglepő, de talán törvényszerű szituációba a nyolcvanas évek második felében egyre fokozottabb közéleti szerepet vállaló ­– írói pályáját, valamint a Cseh Tamással való közös munkát kénytelenül háttérbe szorító – Csengey Dénes.

Csengey Balázs a Hitel folyóirat 2020. áprilisi számában közölt szövegében (Dalszövegek és azok hiánya – Közelítések Cseh Tamás és Csengey Dénes közös munkáihoz) miközben beszámol a Mélyrepülésen kívüli közös dalok keletkezési körülményeiről (főként a cenzurális beavatkozások és a személyes évődések felől) látensen érezteti a fentebbi, a beatkultúra létjogosultságát megkérdőjelező – kétségkívül mindenekelőtt ideologikusnak tetsző – érvek korabeli akusztikáját is. „Ugyan szakmai együttműködésük véget ért, egy mindkettejük számára fájdalmas epizódot még mindenképpen meg kell említeni. 1990. február 2-án Keszthelyen, az MDF megyei szervezetei tartottak nagygyűlést, melyen a Kaláka együttes és Sinkovits Imre mellett Cseh Tamás is meghívott vendég lett volna, az esemény plakátján a neve is fel volt tüntetve. Tamás azonban végül elhatárolódott a dalok direkt politikai felhasználásától. Azok művészi értékét, azt, amikké váltak, amennyire túlmutattak magukon, nem akarta egydimenzióssá tenni, degradálni a politika oltárán. Csengey Dénes ezzel szemben akkor úgy gondolta, hogy az eljövendő tiszta változások érdekében bármit érdemes feláldozni.”

Dallam a szabadságról című közös opuszuk – jelképesen is – szöveg nélkül maradt. Ahogyan az „…és mi most itt vagyunk.” (keretet képező) zárlata sem a befejezettséget sugallja: „S azután újra kifeszíti az az első-egyetlen alig-akkord a sötétség érzékeny idegrendszerét. / A feszültség egyelőre nem több görcsnél. Mozdulat nincs.” Mi már tudhatjuk, hogy „…ennek vége van”. Csengey halálos szívzajlása után (mely egy sajátosan sodró lendületű, a legtágabban értelmezett rock and roll életforma önégetése miatt következett be) Bereményi Géza tovább írta a dalszövegeket Cseh Tamásnak, aki az áldozat és a veszteség vért-nehéz súlyával énekelt tovább:

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: discogs.com

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.