Elkészült hát, kézbe vehettük végre a Testamentumot! Az elmúlt hetek megrendítő történései közepette jelentős öröm ez; hiszen évek óta minden zenebaráti beszélgetésben szóba került az Omega tervezett nagylemezének sorsa, állapota.

Testamentum, azaz „végakarat”. Az együttes első számú technikusa, Nemes László, majd az alapító billentyűs, Benkő László, és Mihály Tamás, a „legnagyobb felállás” basszusgitárosának halála ezt a címet egy művészi elképzelésből talán könyörtelenül realitássá változtatja. Az is igaz viszont, hogy a Testamentum az eredeti tervek szerint egy templomi hangzású, orgonára és kórusra épülő műnek indult, de közben a hangzás – Kóbor János szavai mentén – a „totális rock” felé fordult; az eredeti elképzelés fonalát talán csak a Légy hű magadhoz című tétel veszi fel.

A dalok formálása sokszor tág ívű, néha terjengős, de időnként hatásvadász is – ami nem feltétlenül negatívum, hiszen ez már a space rock korszakban is jellemző volt az Omegára. Igaz, sosem kerültek túlsúlyba a bombasztikusnak ható, ám triviális zenei megoldások, az Omega mindig tűélesen érzékelte ezek veszélyeit és a saját művészi határait. Nagyságuk titka talán ebben is keresendő lehet, most mégis probléma, hogy időnként az a benyomásunk támadhat, mintha egy hírműsor szignálja hangzana fel a lemezen.

No de, ilyen ez a mai (zenei) világ is, ezt nem vethetjük az Omega szemére. Mint ahogy azt sem, hogy Debreczeni Ferencnek egyetlen dobütése sincs ezen a lemezen. Hihetetlenül jó szoftverek állnak rendelkezésre ahhoz, hogy ne kelljen vesződni – az egyébként rendkívül költséges – dobfelvételekkel. És különben is: a rocklemezek túlnyomó többsége valószínűleg otthon, kávézgatás és teázgatás közepette jön létre mostanság. Az együttes mindig képes volt tökéletesen alkalmazkodni az adott korszak zenei történéseihez, miért kéne ennek épp most másképp történnie? A biztos csak az, hogy a dalok Kóbor János hangján szólalnak meg, és az énekes teljesítményét aligha érheti kritika: Kóbor maradéktalanul helytállt. Túllépve az album fájdalmasan steril és szögletes megszólalásán, a 18 tétel mondanivalójában kerek egészet alkot; még azzal együtt is (vagy talán éppen azért), mert Kóborék beválogattak a dalciklusba néhány régi szerzeményt is. A Föld árnyékos oldalán hangzása felvillantja a dal egy új dimenzióját, viszont a XX. századi városlakó megismételhetetlensége beigazolódott: a fejemben végig a dal 1975-ös változata szólt, hiába hallottam fejhallgatómban a 2020-ast. Ugyanezt éreztem a Holló című dalnál is: a vezér-riff időtlennek bizonyul, de az 1981-es megszólalás frissessége a mai napig ezerszer elevenebb. Nem beszélve arról, hogy az 1981-es Az arc című lemez is az elmúlás témakörét feszegeti – Sülyi Péternek köszönhetően meglehetősen sokrétűen és gondolatébresztően.

Lehet, hogy talán ebből fakad az is, hogy a Testamentum – (rock)történelmi szempontból mindenképp – legnagyobb dobása a 200 évvel az utolsó háború után új felvétele, mégpedig Sülyi eredeti, Hangyanép című szövegével, melyben a szorgosan dolgozó hangyák egy ágyúgolyón élnek, tudtukon és akaratukon kívül halálra, kárhozatra ítélve. A szöveg – a Testamentum dalfolyamába illesztve – egy különlegesen súlyos kérdést is felvethet: vajon mi az, amit mi, emberek nem tudunk a földön a Földről?

Telitalálat a Látogató beválogatása is: most talán szélesebb körben válik nyilvánvalóvá, hogy az ajtó előtt rágyújtó ismeretlen figura maga a halál, aki majd akkor jön vissza, amikor nem is várjuk őt.

Az új dalok közül az Ideje a pontot kitenni a zenekar élettörténetét is összegzi: gyenge fénysugár által vezetve a banda elindult Európát meghódító útján, melyből – ahogy Kóbor János énekli „néhány ritka pillanat a felszínen marad”, majd végül hozzáteszi: „a leltár kész”.

Valóban kész?

2020 novemberének végén meglehetősen nyomasztó végighallgatni a Testamentumot. Amint véget ért a lemez zárótételének (Utolsó ítélet) szívszorító harangzúgása, beültem házi készítésű időgépembe és elrepültem 1973-ba, a próbaterembe, ahol az Omega épp az ötödik nagylemezét rögzítette. Majd kicsattantak az erőtől, frissek voltak, fiatalok, és lenyűgöztek engem. Mindig lenyűgöznek, amikor épp arra bolyongok az időben.

Aztán hirtelen eszembe villant a Mennyben az angyal című Testamentum-tétel egyik sora: „nézz rám, a magányodtól félsz”, és visszazuhantam 2020-ba.

Rájöttem, hogy minden kétségem ellenére a Testamentumnak igenis helye van ennek a kivételesen hosszú életű zenekarnak az életművében, mert elvarrja az idő által alaposan összekuszált szálakat. Mindegy, hogyan szól, lényegtelen a forma, és a hangszín is.

De talán tényleg ideje azt a pontot kitenni. Hálával, köszönettel, bölcsességgel. Megbékélve a Látogatóval itt, a Föld árnyékosabb oldalán.

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Facebook / Omega

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.