Annyi története van, hogy egy vastagabb könyvbe sem férnének el. Valószínűleg sok százat már ezeregyszer elmesélt. Éppen ezért egy Szigeti Ferenc-interjú nehézsége épp a látszólagos könnyedségében rejlik, hiszen csak szemelvényeket tudunk felvillantani a néhai Sigma és Corvina együttesek dalszerző-gitárosának, valamint a Karthago dalszerző-gitáros-zenekarvezetőjének eseménydús életéből.
Generációd alapélménye a Beatles, de gyerekként mennyire jutott el hozzád az ezt megelőző rockandroll-korszak?
Korábban Elvis Presley volt az ikon, de számunkra a Beatles lesöpört mindenkit és egy idő után hangszert is ragadtunk. Ki ezt, ki azt.
Tanultál korábban zenét?
Nyolcadikos koromig zongorázni tanultam egy magántanár néninél. Kőbányán nőttem fel, ott születtem és éltem húsz évig.
Mint mondjuk Solti János?
Igen, elég sok zenész jött onnan, Deák Bill Gyulától Póka Egonig. Középiskolába is részben ott jártam, részben pedig Esztergomban. De már általános iskola végén zenekarokba kezdtünk szerveződni. Emlékszem, akkor indult a Ki mit tud?, és hetedik-nyolcadik közötti nyáron láttam egy filmet Tommy Steele-ről, aki akkor hatalmas brit sztár volt, őt akarták kikiáltani az angol Elvisnek. Ez egy dokumentumfilm arról szólt, hogy tanult meg Tommy Steele gitározni, meg az ehhez hasonló dolgokról.
Ősszel körbekérdeztem a gyerekeket az osztályban, hogy nincs-e valakinek gitárja. Nem sokkal voltunk '56 után, és a gitár géppuskát is jelentett akkoriban, úgyhogy visszakérdeztek, hogy az kell-e, én meg mondtam, hogy dehogyis, a hangszerre gondoltam. Másnap az egyik srác behozott egy furnérból készült dobozgitárt, amit meg is vettem tőle.
Jól jött, hogy tanultam zongorázni meg, hogy szolfézsra jártam és tudtam kottát olvasni, mert így gyorsan haladtam a tanulással. 1962-ben, nyolcadikos koromban már indultam is a Ki mit tud? kőbányai előselejtezőjén, gitáros-énekes kategóriában, és meg is nyertem: továbbjutottam a városi elődöntőbe.
Aztán Esztergomba kerültem kollégistaként, ahol már nem Poór Pétert és Szécsi Pált játszottunk a kollégiumi zenekarral, hanem rockokat. Volt egy Mambo magnóm, ami össze volt kötve a Pacsirta rádióval, így vettünk fel dalokat a Szabad Európa Rádióból, de mivel zavarták az adást, néha a szám közepe elment, vagy rábeszéltek a végére, úgyhogy amikor tanultuk a számokat, a hiányzó részeket hozzáköltöttük, hétvégén pedig már játszottuk is a kőbányai Patakyban, ami a Művelődési Központ helyén működött, és mára már lebontották. Óriási dolog volt, hogy le tudtuk játszani azt, amit kedden és szerdán felvettünk a Csekétől a Szabad Európa Rádióból. Nagyon szerettük csinálni, de nem volt különösebb tervünk, mindenki dolgozott vagy tanult, én pedig elmentem a közgázra. Jó buli volt, mivel a sok tanulás mellett elég jól lehetett csajozni is.
Fotó: Szigeti Ferenc archívuma
Hogyan tudtátok a technikai körülményeket megteremteni egy olyan környezetben, ahol a buhera az alapműveltség része volt?
Hát igen, erre szoktam azt mondani, hogy aki végigcsinálta a hatvanas-hetvenes éveket mint zenész vagy zenekarvezető, azt akár a sivatagba is ki lehet tenni. Mindenhez is kellett érteni, egészen hihetetlen.
Azt már említettem, hogy két helyre jártam középiskolába, először az esztergomi Bánya- és Vegyigépészeti technikumba, aztán amikor elkezdődött a harmadik év és levittek a dorogi bányába, annyira féltem és annyira rettenetes volt, hogy azonnal összecsomagoltam és hazamentem. Anyámék persze kitértek a hitükből, aztán nagy nehezen, különbözetivel átiratkoztam a híradástechnikai szakközépiskolába, amit el is végeztem, mert szerettem, érdekelt, és volt affinitásom is hozzá. Ez még a csöves erősítők korszaka, az Orionba jártam szakmai gyakorlatra, építettük a nem létező csöves (!) tévéket. Dolgoztunk a gyárcsarnokban, és szeptemberben kaptunk egy zsák alkatrészt meg panelt, amikből márciusra el kellett készülni egy tévével. Mindenki csinálta a sajátját. Kérlek szépen, márciusban egy hétfői reggelen ott kellett ülnünk a teremben, az oktató hozott egy monitort és bedugta sorba az elkészült tévékbe. Harminchárman voltunk az osztályban, abból öt tévé működött, hat gyenge képet adott, a többi meg szzzzzzzz, vagy elfüstölt vagy azonnal felrobbant.
Videoton készülékek végellenőrzése. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
A zenekarhoz egyébként régi Mambo magnók mikrofonjait használtuk meg BEAG mikrofonokat, és voltak erősítőépítő srácok. A hatvanas évek második felében, vagy inkább a vége fele jöttek be nagyobb számban először nyugati Selmer erősítők.
Saját számokat mikor kezdtetek el írni?
Egyszer valahogy szóba jött, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk. Addig egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, de akkor leültem és tíz perc alatt megírtam egy témát. Mindenkinek nagyon tetszett és kiderült, hogy nekem van ehhez affinitásom. Így aztán egy kőbányai billentyűs barátom révén bekerültem a Sigma nevű zenekarba, aki már ott játszott, és ami akkor már az Egyetemi Színpad zenekaraként működött. Nagyon sok zenés darab volt, nekünk kellett ezeket kísérni, és minden második hónapban lehetőséget kaptunk mindezért cserébe – mert pénz ekkor még fel sem merült –, hogy önálló koncertet tartsunk. A régi 4-6-os villamoson az ablak felett voltak ilyen reklámplakát helyek és rettenetesen büszkék voltunk arra, amikor először kitettek koncertplakátot a nevünkkel. Mindig teltházasok voltunk. Én akkor ismertem meg szegény Benkő Lacit, mert akkoriban ő volt az Egyetemi Színpad zenei vezetője. Olyan színészek játszottak ott, mint Fodor Tamás vagy Jordán Tamás, és akkor még Adamis Anna is színészkedett. Laci volt a zenei vezetője az Égig érő vascsicsergő című zenés darabnak, arra próbáltunk Kőbányán a MAGDI presszóban, és ő is kijárt, hogy gyakorolja velünk az általa írt dalokat.
A Sigmával egyébként lett egy kislemezünk is, a mai napig megvan ez az 1966-os Qualiton márkájú 45-ös korong. Az egyik oldalon az én számom volt Nyári emlék címmel, Shadows-szerű gitárjátékkal, a másikon pedig szintén egy zenekari szerzemény, egy Lennon–McCartney-dal. Később a legnagyobb Karthago-rockkorszakban B. Tóth Laci rendszeresen előszedte és bejátszotta a Nyári emléket, hogy a Szigeti Feri ilyet is játszott és nagyokat röhögtek rajtam. De azért nagyon büszke voltam, mert 1966-ban úgy tizenhét éves lehetettem.
Kellett akkoriban vizsgát tenni?
Dehogy, akkor még nem volt ORI, csak a hatvanas évek végétől kellett megszerezni ezeket a jogosítványokat. Aztán valamilyen összeveszés miatt feloszlott a Sigma, én meg egy köztes zenekarban játszottam Jakab Gyurival, a Neoton későbbi billentyűsével. Ez egy balatoni zenekar volt, két nyarat is végigjátszottam velük a lellei Vörös Csillag étteremben – ami most is megvan a vasútállomás mellett, csak ugye más a neve –, illetve Almádiban egy presszóban. Naponta négy vagy öt órát játszottunk, tizenöt-húsz perces szünettel, rengeteget lehetett tanulni belőle. Na, azért már kaptam némi pénzt és szállást.
Hogy következett mindebből a Corvina?
Engem megint egy ismerős zenész ajánlott. A Corvina ekkor már javában működött, Novai Gabi (Novai Gábor, később Generál, Hungaria, Dolly Roll, Nova Kultur) volt a basszusgitáros, de elvitték katonának. Soltész Rezső volt a zenekarvezető-szólógitáros és ekkoriban már kezdtek begyűrűzni a rockosabb zenék is. Rezső úgy gondolta, ehhez nem elég jó szólógitáros és átvált basszusra, plusz keresnek egy szólógitárost. Így találtak rám. Én akkoriban az állatorvosi egyetem pinceklubjában játszottam a legvadabb rockzenéket, Uriah Heep, Deep Purple, Black Sabbath, ilyenek. Túrtam nagyon, és egyszer lejött a Makai Zsolt billentyűs meg a Rezső. Odajöttek hozzám, Rezső azt mondta:
– Szia, Soltész Rezső vagyok, gitárost keresünk és rád gondoltunk.
– A Corvinába?
– Igen, oda, mert egy kicsit szeretnénk modernizálni a dolgainkat.
És akkor, 1969 decemberében igent mondtam, így hivatalosan 1970. január 1-jén léptem be a Corvinába, már ORI-vizsgával a zsebemben. Január 3-án már Biharnagybajomba mentünk hakniba.
Biharnagybajom iszonyú messze lehetett az akkori útviszonyok közepette.
Egy lepukkant, kisablakos Volkswagen kisbuszban ültünk. A sofőr, az öt fős zenekar, két technikus, plusz az egész cucc. A technikusok ültek a hangfalakon, mi a hármas ülésen négyen, valaki meg a dobon. Én az ajtó mellett ültem és január lévén olyan hideg volt, hogy lefagyott a fél oldalam, de nem szóltam, mert boldog voltam, hogy végre vidéki haknira utazom!
Leértünk, esztrád jellegű vegyes műsort adtunk vendégénekesekkel. Bejött az Aradszky, bedobta a kottát a billentyűre és azt mondta, kettes, négyes, hatos. Gyorsan fellapoztuk, odaálltunk a billentyű köré és leblattoltuk. Utána lement a Laci, mi játszottunk fél órát, majd a műsorvezető felkonferálta Koós Janit. Ő is bedobta a kottát, egyes, hetes, nyolcas, kilences. Visszafele mondtam a Rezsőnek, hogy nem lehetne, hogy most ő ül az ajtó mellé, mert szétfagytam. Dehogynem, Ferikém – válaszolta –, üljél csak be oda hátra.
Megköszöntem és beültem, aztán rájöttem, miért röhögnek. Ott volt a fűtés, egy tízcentis cső a lábam alatt, ami forró volt, de nem tudtam a lábamat odébb tenni, mert mellettem ültek négyen. Mire hazaértem, leégett a szőr mindkét lábamról. Hát ilyen volt az első hakni. És ez a korszakunk 1970-től 1972-ig tartott.
Bódy Magdi és a Corvina. Fotó: Fortepan /Erky-Nagy Tibor
A Corvinában Rezső volt a koncertszervező?
Igen, mondjuk mint zenekarvezető azért összedolgozott műsorszervezőkkel is. Én nagyon hálás vagyok neki, mert rengeteget tanultam tőle, nagyon ügyes, megnyerő modorú volt, mi pedig megbízhatóak, ezért szerették a bandát. Ezért lehetőségeket kaptunk az Interkoncerttől is és jártunk külföldre, fesztiválokra, Szovjetunióban hónapokat turnéztunk, ami nagy pénz volt. Ötven-hatvan koncertet adtunk két hónap alatt. Egy szovjet turné esetében két dolog volt lehetséges: vagy baromira összeszokik a társaság vagy feloszlik utána.
Ti bekerültetek az 1972-es táncdalfesztiválra.
Igen, ez az én ötletem volt: írtam egy dalt, Rezső írt hozzá szöveget, ebből lett az Egy viharos éjszakán. Ezzel tényleg befutott a zenekar, díjat nyertünk, írtak rólunk. Az elődöntőt a Madách Színházban tartották, a döntőt pedig az Erkelben. A Madáchban a zsűrinek volt lehetősége, hogy az egytől tízig terjedő pontozáson kívül a neki legjobban tetsző dalra adhatott húszat. Az egyik szerkesztő, Tóth Erika húszast adott nekünk. Rettenetesen boldogok voltunk. A döntő utáni fogadáson odajött hozzánk S. Nagy István azzal, hogy srácok, megvan a nagylemezetek. Mi csak álltunk, hogy mégis hogyan? Gyertek át hozzám szerdán háromra a Budakeszi útra, addigra ott lesz az anyag. Álltunk döbbenten.
Szerdán felmentünk mindenesetre Pistához, aki elővett hét-nyolc szöveget, gyerekek, minden el van intézve a lemezgyárnál, tessék megírni a dalokat. Most már tudom, hogy akkor hatalmasat blöffölt, ennek a fele sem volt igaz, de nagyon sokat segített.
Rezső akkoriban nem írt zenéket, csak én, hazavittem, a szövegeket és megírtam négy-öt dalt, nem mindet, mert voltak közöttük borzalmasak is, meg olyan, amiket biztosan nem nekünk szánt, csak bepróbálkozott. Rezső is megpróbálkozott szövegekkel, így lett tizenvalahány szám, a felének a szövegét S. Nagy, a másik felét a Rezső írta. Akkor már beindult valami, mert Rezsőt is behívták a lemezgyárba, közben pedig hívtak minket rádióba is.
A Corvina Bontovics Katit kíséri a VII. Szegedi Ifjúsági Napokon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Nyugatra is jártatok?
Minden évben kimentünk két hónapra vendéglátózni Nyugat-Németországba. 1971-ben Hannoverben játszani olyan volt, mintha meseországba csöppentünk volna. Előtte sosem jártunk nyugaton. Emlékszem, vonattal mentünk és dél körül érkeztünk a Westbahnhofra Bécsben, és csak hat órakor kellett továbbindulnunk Hannoverbe. Kisétáltunk a Mariahilfer Strasséra, ahol az utca másik oldalán volt egy zöldséges. Nem hittük el, november 29-e volt, esett a hó és a zöldségesnél csüngtek a banánok. Ilyet addig csak tévében láttunk. Fényesre tisztított almák, földieper, mint az öklöm. Ott álltunk, erre megszólalt valamelyikünk, ááá, ez biztos műanyag. Az eladó meg ránk szólt, hogy álljunk odébb, ha nem veszünk semmit. Ez volt a legelső benyomásunk a nyugatról.
Elkezdtünk felfele sétálni, néztük a kirakatokat, a feliratokat. Egyszer csak ott volt előttünk egy McDonald's, amit korábban csak újságban láttunk. Bementünk, összeraktam a schillingeket, mert volt valamennyi, ugyanis apám külkereskedő volt – otthon, ugye csak a helyi Kisbüdös létezett, itt meg olyan illatok voltak, hogy nem igaz. Kinéztem a legnagyobbat, a Big Macet, ráböktem, hogy ezt kérem. A többiek csak néztek. Kiadták kis sült krumplival, kinyitottam a dobozt, ott illatozott, beleharaptam, azt hittem, hogy elélvezek. Azóta eltelt ötven év, de ha mekibe megyek, mindig Big Macet veszek, annyira beégett ez az élmény. Nem nagyon maradt utána pénzem, de kellett még egy kávé, talán egy Eduscho volt ott mellette. A többiek már be sem jöttek, engem megcsapott a bécsi kávé illata, mondtam a felszolgálónak, kérek, egy kávét. Kérdezi, milyet? Hát kávét. Na de mégis, és felmutatott a táblára, ahol vagy tizennyolcféle kávé volt felsorolva. Kiválasztottam a legolcsóbbat: espresso, bitte. Előmelegített csészében megkaptam kis tálcán édesítőszerrel, cukorral. Azóta is kávéőrült vagyok.
Hannoverben mindennap hét-nyolc órát kellett játszani a top 20-t, viszont nagyon jól kerestünk, 3-4000 márkát kaptunk egy hónapban, ami akkor óriási pénz volt. Általában hajnali háromkor feküdtünk le, de én mindig felkeltem reggel nyolckor és reggeli után elmentem sétálni a városba. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Közgazdászként azt tanultam otthon, hogy a kapitalizmus rossz, és hát azt gondoltam, hogy itt valami nagy tévedés lehet.
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Éppen ezért sok zenész kinn is maradt. Nektek nem fordult meg a fejetekben, hogy disszidáltok?
Dehogynem, sokat beszélgettünk erről a Corvinában és a Karthagóban is. Egyébként pont egy nyugatnémet vendéglátózás után oszlatta fel a zenekart Rezső 1978-ban. Tartottunk két hét szünetet és utána mentünk volna, meg is beszéltük, hogy találkozunk a Vörösmarty téren. Rezső valamiért késett, aztán megérkezett, le sem ült hozzánk, hanem állva közölte, hogy a zenekarnak vége, kiléptem, szevasztok, majd sarkon fordult és elment. Mi meg ott ültünk és néztünk. Nála volt a gyeplő, hiszen ő volt a zenekarvezető és az énekes, pereskedtünk egy évig, de annak sem volt semmi értelme. Akkor nagyon haragudtam a Rezsőre, mert elég váratlan lépés volt ez tőle. Utána tíz évig nem is beszéltünk egymással. Aztán tíz évvel később, amikor már nagyban dübörgött a Karthago, és ő is nagy sztár volt a Szóljon hangosan az énekkel, Drezdába mentünk egy fesztiválra. Másnap korán reggel lementem reggelizni. Szépen felpakoltam mindent a tálcára, megfordultam, ott volt a tök üres étterem, egyedül Rezső ült középen! Egymásra néztünk döbbenten, megszólalt:
– Szia. Mondom, hogy szia.
Ott álltam a tálcával, ő meg mondta, hogy hát gyere, ülj le. Igen? Jó.
Leültem. Megreggeliztünk, majd átbeszélgettük a délelőttöt, végül abban maradtunk, hogy jól döntött, mert ha akkor nem oszlik fel a Corvina, nem lett volna Karthago, belőle nem lett volna Szóljon hangosan az ének, úgyhogy mindkettőnknek jót tett ez a váltás. Azóta is jó barátságban vagyunk.
A Karthago első felállása kevésbé ismert.
1979-ben alakultunk, akkor még Losó Laci basszusgitározott és énekelt, és Fehér Lajos dobolt. Előttük is voltak páran, kerestem a megfelelő embereket, még Tarján Pali is énekelt egyszer egy számot. Már az első felállású Karthago is nagyon jó volt, Losó pontos, pedáns, jóképű volt, imádták a csajok egészen addig, amíg egyszer kiment Ausztriába és nem jött vissza. Nála éreztem először azt a fajta heuréka-érzést, hogy megírtam a dalokat – például A fények, a hangok az árnyakat –, elkornyikáltam neki, ő meg lehozta a próbára és úgy énekelte el, hogy libabőrös lettem, mert annyira belerakta a saját személyiségét. Akkor jöttem rá, mitől profi egy énekes! Aki tíz perc alatt átalakítja és saját személyiségére formálja a dallamot, olyan hajlításokat, sorvégeket, emeléseket tesz bele, ami csak rá jellemző.
Lajos is zseniális volt, a Syriusból érkezett, fantasztikus ütemérzékkel rendelkezett. Szóval nagyon jól indultunk. Volt pár bulink és megbeszéltük, hogy utána tartunk néhány nap szünetet, ami alatt Laci meglátogatja az osztrák menyasszonyát. Megállapodtunk, hogy tíz nap múlva visszatér és a Keleti pályaudvar parkolójában találkozunk, mert onnan indultunk koncertezni. Már előtte nap hívogattam, de nem értem el. Aznap reggel is kerestem, semmi. Na, akkor már ideges lettem, mert este buli. Végül a mamáját tudtam elérni. Mondom neki:
– Csókolom, a Lacit keresem.
– Hát, a Laci kinn van Ausztriában.
– Na, de este koncertünk van.
– Áá, nem hiszem, hogy oda fog menni.
– Na, most ne vicceljen velem.
– Nem fog hazajönni a Laci.
Megnyílt alattam a föld. Letettem a telefont, és lázasan gondolkodni kezdtem, hogy mi legyen. Felrohantam Gidóhoz (Gidófalvy Attila billentyűs), mert ő ott lakott a közelben, hogy találjunk már ki valamit, ki vagyunk plakátozva, várnak minket, pénz is van. Mondtam, hogy majd én eléneklem a dalokat a magam módján, de ki legyen a basszusgitáros? Elkezdtünk keresni. Senki nem ért rá. Végül a Gidó felhívta Menyust (Menyhárt János gitáros) a V’ Moto-Rockból.
– Szia Menyuskám, be kéne ugorni egy koncertre.
– Persze Gidókám, hova?
– Hát a Karthagóba, a Losó helyére.
– A Losó helyére? Hűha!
– Nem baj, gyere!
– És mit kell csinálni?
– Basszusgitározni.
– Basszusgitározni?
– Igen.
– Na, de én szólógitáros vagyok.
– Nem baj, most basszusgitározni fogsz!
Találkoztunk öt órakor a Keletinél, beült hátra a Gidó és a Menyus egy gitárral, én leírtam a dalokat meg a hangnemeket, Gidó meg korrepetálta, az volt a lényeg, hogy pöfögjön ott alul, tartsa a hangnemet. Így érkeztünk Kálózra. Megyei rendezvény volt az iskola udvarán, iszonyú nagy tömeg. Kipakoltunk, egy celluxszal ráragasztottuk Menyusnak a papírt a Hammond oldalára, és elkezdtünk játszani. Az első három szám egész jól lement, a gyerekek csápoltak meg minden, de jött egy hirtelen fuvallat, és elrepült a papír! Ott álltunk papír nélkül és néztünk, hogy most mi legyen. Elkezdtünk blues sémákat játszani egészen szünetig. Az első kettő még tetszett a közönségnek, a harmadiknál már furcsán néztek, a negyediknél már nem nagyon tapsoltak, az ötödiknél már ment a miafasz, játsszatok már rendes számot, így jutottunk el nagy nehezen a szünetig. Jött egy elvtárs és behívatott az irodába. Ott ült a megyei tanácselnök, a rendőrkapitány meg az igazgató, mondják, hogy
– Szigeti úr, mi ez a zenekar, nagyon nem tetszik a közönségnek.
– Hát, ez a Karthago.
– Akkor miért nem játszanak ismert számot?
– Ezek ismert számok.
– Hát nem tudom, furcsa! És miért járnak ilyen orgonával? Már vidékre sem visznek fából összetákolt orgonát!
– De hát, ez egy Hammond!
– Hm, jó-jó, de a második menetre nem tartunk igényt, jó?
– Jó, de az első részt azért ki kellene fizetni.
– Nem szeretnénk, és ne is jöjjenek ide többé!
Kikullogtam az irodából, Vona Karcsi hangosított akkoriban nekünk, elkezdett pakolni, de akkor már nagyon fütyörésztek a gyerekek, meg már fenyegetőztek, úgyhogy ilyen gyorsan még soha nem pakoltunk össze. Jöttek oda a kisbuszhoz, majdnem verekedés is lett belőle, azután teljes gázzal elhúztunk. Azóta sem voltunk Kálózon…
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Hogyan állt össze a klasszikus felállás?
Gidóval elkezdtünk új zenészeket keresni. Lementünk az Ifiparkba. Ott láttuk a Kocsándi Mikit dobolni az SOS zenekarban, két nap múlva igent mondott. Aznap ott volt Kiss Zoli is, odalépett hozzám a teraszon, hogy szia Feri, hallom, basszusgitárost keresel. Mondom, igen. Néz rám. Hát, én vagyok az. Tényleg? Igen. Ha tényleg te vagy az, akkor hétfőn gyere le tízre a próbára és lássuk meg.
És hétfőn tényleg lejött a Zoli, vágott egy nagyterpeszt és jól játszott, tudott énekelni, jó fazon volt. Fel volt véve. Ugyanerre a posztra jelentkezett Siklós Gyuri a Forma1-ből, Zolival akkor még nem állapodtunk meg teljesen, ezért azt mondtam, hogy jöjjön. Gyuri mondta, hogy hozna még egy énekest a Forma1-ből, a Takátsot. Mikor eljött a próba ideje, Zolival már megállapodtunk, ezért mondtam, Gyurinak, hogy nem kell jönnie. Hát jó. De Tomi azért mehet? Persze!
És akkor Tamás eljött, jó fazon volt, jóképű, magas. Előtte Balatonon játszott Boney M.-eket és hasonlókat. Először a Proud Maryt énekelte el a Creedence Clearwatertől, akkor már tudtuk, hogy nagyon tehetséges, aztán még elénekelt egy népdalt meg játszottunk kicsit és mondtam is neki, hogy fel van véve.
Úgy tudom Takáts Tamással úgy zajlott az első tévéfelvétel, hogy még a Losó énekére kellett tátognia.
Igen, ugyanis a tagfelvétel után két nappal hívtak a tévébe. Mondtam, hogy Tomikám, playback lesz.
– Mi az a playback?
– Tudod, úgy kell csinálni, mintha énekelnél.
– Tényleg? Ja!
Meghallgatta a számot, mondja, hogy a Losó majdnem úgy énekel, mint én. Hát majdnem, mondtam neki, csak kicsit jobban. De nem baj, majd te is fogsz így énekelni. És aztán ráplaybackelt a Losó hangjára. Egyébként tényleg hasonló hangjuk van, ha nem mondom, nem feltétlenül veszik észre.
Van egy történeted arról, hogy miért nem lett a Krix-krax a zenekar neve.
Bevittem az első három-négy számot Wilpert Imrének az MHV-ba, mert ő volt Start label vezetője. Nagyon tetszett neki, mondta, hogy ez jó irány. Aztán kihúzott egy fiókot az íróasztalából, és azt mondta, hogy Ferikém, ezt hallgasd meg, lehet, hogy valami ilyesmit kellene csinálni. Jó, hazavittem, ilyen funkys-rockos zene volt, oké, hát ezt felejtsük el. Egy hónap múlva megint bevittem három új dalt, az is tetszett, és azt mondták, ha már összegyűlik tizenkét dal, akkor simán lehet nagylemezt csinálni. Szerződést is kötöttünk. Úgy volt, hogy az első lemeznél nem fizetnek royalty-t, csak szerzői jogdíjat. Akkor kezdték itthon is bevezetni a royalty fogalmát, a Neoton már akkor öt forint körül kapott lemezenként, mi meg semmit, ehhez képest ebből a lemezből elfogyott százhetvennyolcezer példány. Még a szerződéskötés idején behívott Erdős Péter, akivel a corvinás időkből ismertük egymást. Beletekert pár számba, majd mondta, hogy:
– Szigeti – mert így hívott – jó lesz ez, nagyon tetszik, Imre is mondta, kohszerű-modehn. (Erdős ugyanis erősen „raccsolt”,) Mi is a zenekar neve?
– Karthago.
Nagyon nézett.
– Kahthago, Kahthago, nem jó név ez.
– Miért nem jó? Nemzetközi, mindenki érti.
– Nem, nem, nem jó ez, valami ütős név kell, ami mindenkinek bekattan.
Miközben magyarázott, ő is kihúzott egy fiókot, felnézett, visszatolta, majd azt mondta:
- Figyelj... a zenekar neve Khiksz-khaksz! (magyarul: Krix-krax) Na? Na, mit szólsz? Kemény hangzású, ütős! Khiksz-khaksz!
Csak bámultam, nem tudtam szóhoz jutni:
– Péter, biztos jobb ez, mint a Karthago?
– Ne vicceljél, ezt azonnal megjegyzik az emberek, ezt nem lehet elfelejteni.
– Aha… Hát jó, mondtam és elmentem.
Teljesen tönkre voltam téve aznapra. Nem is mondtam a zenekarnak, hagytam, hogy teljen az idő. Már a stúdiómunkákat csináltuk, a nyolcadik számnál tartottunk, és valamiért be kellett mennem az Erdőshöz, ja igen, egy fesztiválra készültünk, ahol indult a Neoton is és megkérdezte, hogy nem akarunk-e valami fúziót, mondtam, hogy nem.
– Na, és hogy álltok a lemezzel?
Mondtam, hogy nagyon jól állunk, a Rádió 8-as stúdiójában vettük fel, jól szól.
– Na, ez jó hír, majd beszéljetek az Imhével.
Már az ajtóban álltam, szándékosan a végére hagytam, hogy Péter, akkor megbeszéltük a nevet, ugye?
– Igen, mi is volt az?
– Hát tudod, a Karthago.
– Ja? Igen, ebben maradtunk? Jó rendben van, mehet!
Azon nyomban kirohantam és futva távoztam a lépcsőházból, mert gyorsabb volt, mintha a páternoszteren mentem volna.
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Te lettél a zenekarban a koncertszervező.
Nem volt még mobiltelefon, sem email, úgyhogy azt a módszert választottam, amit a Rezsővel csináltunk korábban. Minden hónapban beültem az autóba és letoltam egy kétnapos túrát. Bementem a kultúrházba, megkerestem az igazgatót, hogy ez itt a Karthago zenekar, ennyibe és ennyibe kerül és tízből hat esetben megvették a bandát. Egy ilyen kétnapos turné alatt leszerveztem két hónapra vagy húsz előadást. Ez könnyen ment, mert bagóért játszottunk, a kultúrházaknak meg kellett a program. Amikor megjelent a Requiem, még akkor is ment ez tovább, emlékszem, egyszer bekopogtattam egy helyen, ahol egy igazgatónő nyitott ajtót. Mondta nekem, hogy Karthago, Karthago, nem tudom, melyik az a zenekar.
– Hát, amelyik a Requiemet játssza.
– Melyik az?
– Hát a Requiem.
– Melyik az? Tudna énekelni belőle?
– Tudok. Volt egy fiú és volt egy lány...
– Ja! Ja! Akkor jöjjenek! Itt írja alá!
Az első időszakban kluboztatok is.
Igen, Budapestre állandó klubhelyszínt kellett találni, ezért elkezdtem járkálni mindenhova, a Csilibe, a Danuviába, majd bementem a Metro Klubba, ahol akkor éppen nem volt nagy klubélet. Az igazgató Schram János azt mondta, hogy vasárnapra van hely, de fizetni egy fillért nem tud, viszont megállapodhatunk százalékban.
Mondtam, hogy jó. Gidóval beültünk a kocsiba és teleplakátoltuk a belvárost, majd vasárnap koncert. Ötvenen voltak, hát nem kerestük magunkat halálra. Következő vasárnap viszont már kétszázötvenen jöttek. Harmadik vasárnap már voltak vagy hatszázan, de akkor már tele volt a terem, egy hónappal később pedig már kijött a rendőrség, mert annyian voltak.
Meddig tartott ez az időszak?
Egy szezon volt, elkezdtük szeptemberben és március-április végéig játszottunk úgy, hogy március közepén felhívott az Ifjúsági Park akkori igazgatója, hogy a május 1-je nyitó bulira elmennénk-e nyitó zenekarnak.
Ez mindössze fél év alatt történt.
Valószínűleg azért is lehetett, mert egyszer csak sikk lett Karthagóra járni, ugyanis mást játszottunk, mint az akkori rockbandák. Egy szakújságíró azt írta, hogy mi west-coastot játszunk. Azt se tudtuk, mi az a west-coast. Igen, oké, akkor legyünk west-coast. És akkor meghallgattuk ezeket, a Kansast, a Journeyt, a Foreignert, a Totót, a Styxet.
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A technikai körülmények a hatvanas évekbeli hőskorszakhoz képest sokat változtak, de azért összehasonlíthatatlanok a maiakkal: 1981-ben például kifejezetten sok fesztivál zajlott egymás után, néhol elég érdekes körülmények között, mint például a dorogi fesztivál. Így hát te is visszatértél a Karthagóval régi bányász fóbiád színhelyére.
Nekünk azért volt lélekemelő a dorogi fesztivál, mert előző héten egy eléggé kritikus, mondjuk azt, rosszindulatú cikk jelent meg a Magyar Ifjúságban a Karthagóról, Mola György írta. Előző hónapban a Körcsarnokban volt egy nagy koncertünk. Ez volt ez első komolyabb fellépésünk zárt térben, hiszen akkor még épült a Budapest Sportcsarnok, és kitaláltam, hogy csináltassunk díszleteket. Vona Karcsi jóban volt a Vígszínház díszletezőivel, akik rendes színházi díszleteket csináltak nekünk. Tele volt a Körcsarnok, óriási buli, azelőtt nem volt ilyen látvány itthon. Három héttel később megjelent a Molától a cikk, hogy utánozni próbáljuk a nyugati bandákat, semmi eredetiség nincs bennünk, ráadásul nevetséges papírmasé díszleteket csináltattunk. Annyira felhúztam magam ezen, hogy írtam is a lapnak, hogy mit gondol, majd kőből épít oszlopokat a profi színházi díszlettervező és hogy a koncertszínpad is pontosan olyan, mint egy színházi előadás? Egy héttel később még mindig feldúltan beültünk a Zsiguliba, megérkeztünk Dorogra. Mai szemmel kőkorszaki körülmények voltak meg szervezetlenség, de egy valami biztos, hogy amikor bejelentették a Karthagót, felrobbant a nézőtér. Letaroltunk mindent, óriási, hihetetlen siker volt, és amikor bementünk az öltözőbe boldogan, azt mondtuk, hogy bekaphatja a Mola György!
Nem sokkal később Nyugaton viszont teljesen más körülmények közé kerültetek.
1983-ban benevezett minket egy osztrák cég a villach-i fesztiválra. Ez a bécsi cég a Teldec osztrák leányvállalata volt, az OK Musica. A cannes-i MIDEM-en hallotta az igazgató a Requiemet, így az esemény után Budapestre jött, hogy megszerezze a Karthagót. Persze nem volt egyszerű, nem is mennék ebbe bele, de miután megegyeztünk, mondta, hogy a fesztiválon angolul kell előadnunk a dalt. Írattunk egy angol dalszöveget és kitaláltam, hogy legyen hozzá nagyzenekari hangszerelés is. Nagyon jó barátságban voltunk szegény Máté Péterrel, korábban mi játszottuk fel az 1979-es lemezének a zenei alapjait a Magyar Rádióban, ezért őt kértem fel, hogy készítse el, ő meg azt mondta, hogy boldogan, és hát a mai napig gyönyörű az a hangszerelés.
Kimentünk Villachba és hipp-hopp, megnyertük a fesztivált. Ez hatalmas dolog volt, mert mi voltunk egyedüli kelet-európai zenekar.
Azon az estén a gála után volt egy fogadás. Odahívott minket az igazgató, Franz-Josef Wallner, hogy gyerekek, fantasztikus volt, amit csináltatok, nekiállunk a nagylemeznek, kaptok egy két lemezre szóló szerződést, most pedig jöhetnek az interjúk, a dedikálások. Szombaton volt a gálaműsor, hétfőn már mindenhol kapható volt a kislemez. Évekkel később igazgató lettem a magyar Polygramnál, máig nem tudom, hogy csinálták, hogyan jelenhetett meg ilyen gyorsan. Mindehhez még hozzátette, hogy gyerekek, ehhez fél évig itt kell maradnotok, mert most mindennap történik valami. Mondtam, hogy jó, de nekünk az Interkoncerttel meg kell ezt beszélnünk. Oké, hát hívd fel őket most. Akkor nem, de hétfőn felhívtam az illetékes elvtársat az Interkoncertnél, hogy megnyertünk egy fesztivált itt, Ausztriában.
– És?
Mondom, hát megnyertünk egy nagy nyugat-európai fesztivált.
– Igen, és mikor jöttök haza?
– Maradni szeretnénk.
– Miért?
– Mert azt mondta a lemezkiadó igazgatója, hogy fél évig itt kell maradnunk, mert olyan lehetőséget kapunk.
– Jójójó, de ezt nem lehet így, előbb haza kell jönnötök.
– Oké, de azért telefonáltam, hogy hogyan csináljuk.
– Figyelj, gyertek haza, aztán majd meglátjuk.
Itt már nekem kicsit gyanús volt a dolog, aztán azt mondta, hogy jövő szombaton úgyis Baján játszunk ORI-műsorban, arra úgyis jönnünk kell, aztán majd megoldjuk, csak szépen menjünk haza. Majd lerakta a telefont. Visszamentem a zenekarhoz, elmeséltem, mi történt, és kicsit be is voltam szarva, hogy mi van, ha nem engednek vissza. Ott döntenünk kellett, hogy maradunk és akkor disszidensek leszünk vagy hazamegyünk és lehet, hogy ugrik az egész. Az OK Musicánál például volt az Opus zenekar, amely a Life is Lifeot írta, később összeraktak minket velük a német-osztrák lemezbemutató turnéra, a harmadik állomásnál azt mondták, hogy cseréljünk, nektek nagyobb sikeretek van. Szóval akkor este elővettem egy kalapot és 4-1 arányban a hazajövetel mellett szavaztunk.
Érdekes, hogy 1983-ban is ez a fajta bürokrácia és zsarolás működött az Interkoncertnél.
Igen, viszont aztán tényleg próbáltak segíteni. Nem voltunk barátok, de tiszteltük egymást Pentz Zsolt osztályvezetővel, sokat beszéltünk egymással, szerette a zenekart is, így aztán kaptunk állandó kilépőt, macerás volt így is, de legalább viszonylag sokat lehettünk kinn. Persze így sem volt elég. Megjelent az angol nyelvű lemezünk Requiem címmel és három hónap alatt aranylemez lett Ausztriában. Megismertek minket az utcán, odajöttek autogramot kérni.
Napra pontosan meg tudod mondani, mi történt a zenekarral.
Minden el van téve. A Takáts Tomi felhívott 2020 tavaszán, hogy ők harmincvalahány évvel ezelőtt a Vár Klubban egy Karthago-koncerten ismerkedtek meg a mostani feleségével, pár napot jártak is, de valamiért szétmentek és teljesen más utat jártak be, Tamás elvett egy másik nőt, aztán később elvált és teljesen véletlenül találkozott újra össze azzal a régi lánnyal, aki ma a felesége. És hát felhívott, hogy emlékszem-e, mikor volt az a bizonyos Vár Klubos koncert, amikor találkoztak. Hát mondom, lemegyek a pincébe és megnézem! Elővettem az 1980-as naptárat, mondom december 21-én volt, fél 9-kor.
– Hát Ferikém, király vagy!
Szerző: Bihari Balázs
Nyitókép: Szigeti Ferenc archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.